Rose (2022)

 

Az ember velejéig hatoló érzelmi hullámvasút, amely egyszerre vicces és drámai. Ellen férjével Vagn-nal (Anders W. Bertelsen) a húgát Ingert az egészségügyi otthonból kihozva elvisz egy párizsi autóbuszos társasutazásra. Inger szempontjából természetesen ennek meg van a háttérmotívuma, valamelyest erre épül maga a cselekmény. A film egyértelműen leképezte a főszereplő Inger (Sofie Gråbøl) állapotát, betegségét, az egyszer fent és az egyszer lent állapotát. Az igazságot megvallva a skizofrénia, mint állapot által előidézett valamint a társadalmi előítéletek általi nyomást egy átlagnéző csak így tudja elviselni, a viccesebb jelenetek mesterien oldják a kínos helyzetek általi nyomást. Ez a fajta mondhatni "beteg" egyensúly szerencsére végig kíséri a filmet és így valóban az az érzésünk támad, hogy voltaképpen minden a helyén van. Niels Arden Oplev (A tetovált lány, 2009) előző munkája a Daniel (2019) ebben a fajta egyensúlyteremtésben nem volt mesteri (egyébiránt a film az az volt), ugyanakkor a jó értelemben vett dán hiperrealista megközelítés komikus szituációk oldásával történő átörökítése mindenképpen a film erényévé válik. Attól nem kell tartani, hogy a mostanság előszeretettel használt direkt érzékenyítésre épül a film cselekménye, maga az érzékenyítés megmarad a családi/kisközösségi relációkban arra helyezve a hangsúlyt, hogy a való életben egy családban, kisközösségben az elfogadás, megértés, rosszabb esetben az elutasítás miként jelenhet meg, és ennek kezelésére milyen eszközök lehetnek. Ezek a legszívbemarkolóbb pillanatai filmnek. Ahogy a lány nővére és férje próbálják Inger-t bevonni az élmények megélésébe olyan nem professzionális, mégis működő spontán eszköztárral, amelyet még a segítő szakembereknek is tanítani lehetne. A másik oldalról Inger kezdeményezései a valahová való tartozás irányába is megható pillanatokat okoznak, pedig ezek is egyszerű gesztusok, semmi teátrálisra nem kell számítani. A betegséggel szemben támasztott negatív előítéletek ugyan megjelennek a filmben, ezek leginkább a Søren Malling által megtestesített Andreas karakterére vetülnek ki, de mégis valahogy úgy van megkreálva az egész, hogy a nézőnek egy percre sem villannak be ezek, valahogy végig kívül tud maradni, ugyanakkor az érzelmi részébe pedig nem lehet nem belesüppedni, annak minden árnyalatát meg lehet élni. Egyetlen hibája a filmnek, hogy a végére egy kicsit megfárad, pont ugyanúgy mint Inger a rengeteg kinti ingertől. Végtére is itt minden a helyén van.

8/10

Kapgang

Niels Arden Oplev összességében igényes mozikat tesz le az asztalra. Teszi ezt úgy, hogy közben szórakoztató tud maradni. Valahogy kitűnő érzékkel lövi be azt az egyensúlyt, amely a szerzői önkifejezés és a szórakoztatás között van. Éppen ezért filmjeit egy kellemes szombat esti kikapcsolódáshoz, illetve vitaindító gondolatok elindítása céljából is egyaránt érdemes választani. Nyilván az ő életművében is akad kitérő - a szokásos szerencsét próbálok a tengeren túlon -, és mint megszokhattuk nem is korszakalkotó új irány, hanem csak amolyan "kipróbálommagamat" típusú produktum született ebből (Dead Man Down, 2013). Az elkalandozás aprócska bűne után kíváncsian vártam, merre visz tovább az út.

Egy kicsit megijedtem, mert az előző filmje kapcsán úgy éreztem, hogy válaszút elé érkezett Oplev. Mintha amolyan alkotói válság féleséget éreztem volna, hogy akkor szórakoztasson vagy kifejezzen. A Kapgang első pár képkockája után nyugodtan dőltem vissza a fotelbe: ilyenről szó sincs. Szerencsére ismét egyensúlyban, "oplev-i egyensúlyban" van ez az alkotás. Ezt a védjegyét bűn lett volna eldobni magától, hiszen ki ne szeretne szórakozva tapasztalni, jobb esetben tanulni. A Kapgang igenis lebilincselő és felettébb szórakoztató. A felnőtté válás és a szexuális érés témaköre kevés embert hagy hidegen. Ugyanakkor megfelelő irányítással ez természetesen egy egyéni, személyes visszaemlékezés kivetülése is lehet, és innentől kezdve a néző már emocionálisan bevonódik, sodródik a történettel, saját kapcsolható emlékeivel. Oplev ügyes ebben, a kellő ponton egy tragédiával máris közelebb hozza a főhőst Martin-t a nézőhöz. A kamasz a film alatt bizonyos szempontból felnőtté érik, hiszen a családban ő az egyedüli aki képes adaptálódni leginkább a helyzethez. Ettől függetlenül azonban egy bizonytalan gyermek marad: bizonytalan érzéseivel, szexualitásával, képességeivel, jövőjével kapcsolatban. Egyfajta optimizmus sugárzik belőle, amely felelősségteljes felnőtté varázsolja őt a cirka másfél óra alatt. Érdekes volt azonban azt látni, ahogyan a környezete egy sokkal gyerekesebb szintre süllyed a történések kapcsán. A felnőttek regresszívek az adott helyzetben, a gyermek pedig épül és erősödik a történésekből. Ez a kontraszt félelmetes volt a filmben, illetve az, hogy a gyermek számára a támasz pont emiatt nem volt meg, sőt sokszor úgy éreztem, hogy pont a gyermek maradt a támasz a felnőtt számára.

A pszichológiai katyvasz ellenére pedig jó volt átélni az adott korszak életérzését, a trapéz farmert mellkasig felhúzva, a hordozható táskarádiót, a kocka volvót és még sorolhatnám. A hetvenes évek korrajza nagyon aprólékos volt. Martin szerelmi csapongása, bizonytalansága, azok a csetlő-botló csókok mind-mind az ember indentifikációjának viharos emlékét idézik, mégis kellemes komforttal, melegséggel emlékezik vissza az ember azokra az időkre, hiszen tudja, hogy azok nélkül nem ugyanaz az ember lenne belőle. Az érzelmek azonban nem intenzívek, pont az oplevi egyensúly miatt, a szórakoztatás az emóció oltárán nem lett feláldozva.

Anders W. Berthelsen (Olasz nyelv kezdőknek, 2000) alakította Martin apját. A szerepe zseniálisan ki lett találva, pedig sokáig úgy tűnik, hogy sztereotíp labalis apa figurát fog hozni. Általában ez igaz is, de a szexuális túlfűtöttségének levezetéséről folyó családi kupaktanács jelenete számomra bebizonyította, hogy nem fekete-fehérben látják az alkotók a világot. Berthelsen most is remekelt, ahogy már megszokhattuk tőle. A Martin-t alakító Villads Bøye gyerekszínészként egy percig sem játszotta túl a szerepét, teljesen természetes volt végig, ezért is tudja a néző saját emlékeit a filmbe vetíteni. Szegény David Dencik (Testvériség, 2009) ismét egy szexuális perverzióval megáldott ipsét játszott, de én többek között ezért is imádom, persze már rég bizonyította, hogy ettől ő többre is képes. Főbb szerepekben feltűnt még a meleg nagybácsit alakító Pilou Asbæk (R, 2009) és jelenlegi szerepével Paprika Steen-i hebrencsség magasságába feljutó Sidse Babett Knudsen (Esküvő után, 2006) is.

A film nem dönget határokat, és olyan elementárisan sem hat mint egy Boyhood, de szórakoztató jellege miatt nem is ül úgy az ember mellkasára sem. Szerencsére Oplev tudja mi az ő útja és remélem ebben a keretrendszerben azért legközelebb fog határokat is döngetni.

7/10

Kapgang poster

Kapgang trailer

Lassan Niels Arden Oplev legújabb filmje is csak kijön. Imádom, amikor a skandinávok hetvenes éveket retróznak és hát a szereposztás is kisebb orgit okoz.

Dead Man Down

Amikor egy skandináv rendező elkalandozik a tengerentúlra, az mindig egy külön élmény számomra, hiszen kedvemre fanyaloghatok általában a végeredményen. A Dead Man Down sem kivétel sajnos. Ha jól emlékszem a Susanne Bier rendezte A tűz martaléka volt az utolsó skandináv rendezte amerikai film, amely elnyerte a tetszésem. A legnagyobb sokk egyértelműen Thomas Vinterberg Kedves Wendy-je volt. Stílszerűen legszívesebben fejbe puffantottam volna magam a végén. Véleményem szerint az esetek döntő többségében minőségi romlás tapasztalható és ki merem jelenteni, hogy bármelyik rendező a saját hazájában tudja leghitelesebben kihozni a maximumot magából.

Niels Arden Oplev (A tetovált lány) svéd rendező ezúttal amerikában forgatott egy magyar vonatkozású thriller-akció filmet, svéd, francia, albán és amerikai szereplőkkel. A filmről magáról csak annyit, hogy egy kellemes egyszer nézős, kellően agyzsibbasztós történet. Tulajdonképpen ebben minden benne is van. Nem több egy kellően átlagemberre lebutított közönségfilmnél. Azonban Oplev perspektívája érződik a filmen, bár nem ő írta a forgatókönyvet, de tisztába volt azzal milyen történetet fog megrendezni. A kirakós játék szerű történetvezetés itt is megvan, és jókor jó helyen alkalmazza az érzelmi töltést is, és hangyafaszánnyi moralizáció is bele kerül. Számomra ez így azonban egy túlhígított limonádé, amely nyomokban tartalmazza Oplev zsenialitását. Mozgalmasságra nincs panasz, európai filmeken szocializálódott embernek ez így is elég pörgős, bár vérbeli akció szinte csak az elején és a végén volt.

Érthetetlen számomra mit keresnek olyan színész nagyágyúk a filmben mint Isabelle Huppert, vagy Noomi Rapace, tudom hírnév, pénz stb...legalább a limonádé koncentrációját sűrítették.

Ha őszinte akarok lenni annyira nem vészes, szórakoztató és ez a lényeg, de a rendezői út oldaláról a totál felesleges kategória.

4/10

Dead Man Down poster

 

Atyaég! Egy újabb skandináv, aki eladta magát Hollywood-ban. Niels Arden Oplev (A tetovált lány) ráadásul úgymond hozta magával Noomi Rapace-t is...antiperisztaltika ezerrel. A sztori nagyon gagyinak tűnik. Rapace kisasszony visszafoghatná magát, mert ilyen Stones videosdi, meg ehhez hasonlók után attól félek nem lehet majd komolyan venni.