Az ember velejéig hatoló érzelmi hullámvasút, amely egyszerre vicces és drámai. Ellen férjével Vagn-nal (Anders W. Bertelsen) a húgát Ingert az egészségügyi otthonból kihozva elvisz egy párizsi autóbuszos társasutazásra. Inger szempontjából természetesen ennek meg van a háttérmotívuma, valamelyest erre épül maga a cselekmény. A film egyértelműen leképezte a főszereplő Inger (Sofie Gråbøl) állapotát, betegségét, az egyszer fent és az egyszer lent állapotát. Az igazságot megvallva a skizofrénia, mint állapot által előidézett valamint a társadalmi előítéletek általi nyomást egy átlagnéző csak így tudja elviselni, a viccesebb jelenetek mesterien oldják a kínos helyzetek általi nyomást. Ez a fajta mondhatni "beteg" egyensúly szerencsére végig kíséri a filmet és így valóban az az érzésünk támad, hogy voltaképpen minden a helyén van. Niels Arden Oplev (A tetovált lány, 2009) előző munkája a Daniel (2019) ebben a fajta egyensúlyteremtésben nem volt mesteri (egyébiránt a film az az volt), ugyanakkor a jó értelemben vett dán hiperrealista megközelítés komikus szituációk oldásával történő átörökítése mindenképpen a film erényévé válik. Attól nem kell tartani, hogy a mostanság előszeretettel használt direkt érzékenyítésre épül a film cselekménye, maga az érzékenyítés megmarad a családi/kisközösségi relációkban arra helyezve a hangsúlyt, hogy a való életben egy családban, kisközösségben az elfogadás, megértés, rosszabb esetben az elutasítás miként jelenhet meg, és ennek kezelésére milyen eszközök lehetnek. Ezek a legszívbemarkolóbb pillanatai filmnek. Ahogy a lány nővére és férje próbálják Inger-t bevonni az élmények megélésébe olyan nem professzionális, mégis működő spontán eszköztárral, amelyet még a segítő szakembereknek is tanítani lehetne. A másik oldalról Inger kezdeményezései a valahová való tartozás irányába is megható pillanatokat okoznak, pedig ezek is egyszerű gesztusok, semmi teátrálisra nem kell számítani. A betegséggel szemben támasztott negatív előítéletek ugyan megjelennek a filmben, ezek leginkább a Søren Malling által megtestesített Andreas karakterére vetülnek ki, de mégis valahogy úgy van megkreálva az egész, hogy a nézőnek egy percre sem villannak be ezek, valahogy végig kívül tud maradni, ugyanakkor az érzelmi részébe pedig nem lehet nem belesüppedni, annak minden árnyalatát meg lehet élni. Egyetlen hibája a filmnek, hogy a végére egy kicsit megfárad, pont ugyanúgy mint Inger a rengeteg kinti ingertől. Végtére is itt minden a helyén van.
8/10
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése