Hotell

Meg kell mondjam őszintén antiOscar lázban égek, úgyhogy végre ismét volt egy jó indok, hogy a legújabb skandináv termésekből csemegézzek. Ezúttal a tavalyi Tiff-en feltűnt Lisa Langseth Hotell (2013) című filmjét választottam. A svéd filmekkel kapcsolatban mindig bizonytalan vagyok, mert középszerűt szinte sohasem készítenek. Ebből adódóan vagy nagyszerű filmélmény, vagy felejthető kimenete van a dolognak. Langseth első filmjével a Tisztával (Pure, 2009) nem teljesen győzött meg, hiszen Alicia Vikander felejthetetlen alakításán túl csak arra lehetett következtetni, hogy a női lélek működése érdekli (ez sok iró-rendezőt foglalkoztat), azon belül is az alkalmazkodó készség határait feszegette, helye-közel egyedies eszközökkel (zene mint idill). A kérdés az, mi az útja a rendezőnek?

Megérző készségem most sem hagyott cserben, mert a Hotell is a női lélek megfejtésének a filmje. Valószínű, hogy évek óta foglalkoztatja a rendezőt ez a téma. A félelmetes pedig az, hogy ismét az idillből, a lélek kis elzárt szobácskáján keresztül közelíti meg a dolgokat. Azonban itt az idill nem a zene, amely az ép személyiség határain belül nyújt orvosságot a neurózisnak. Itt az idill a trauma utáni hárítás állapota, amely ugyan megpróbál meg nem történtté tenni, de nincs benne az a pillanatnyi feloldódás amely a zenében a Tiszta esetében megvolt. Erika (Alicia Vikander) hárításán keresztül értelmezzük az eseményeket, amely nem egyszerű feladat, mert az ő torzított valósága megérthető, de csak számára érthető. Langseth kitűnően alkalmazza a kivetítés vagy tükör funkció eszközét, amelyen keresztül egyre közelebb kerülünk Erika személyiségéhez, egyre jobban érthetővé válnak viselkedésének mozgató rugói. A tükör funkció az önsegítő csoport által jelenik meg, ahol mindenkinek megvannak a maga problémái, és ezeken az egyéni problémákon keresztül jutunk előrébb, megannyi mulatságos coming out-okon keresztül, még viccesebb problémakezelési módozatokig. Szerencsére maga a film nem teljesen akarja komolyan venni magát, hiszen maga az alaptörténet is rendhagyó: az önsegítő csoport ott hagyja terapeutáját és a maga kezébe veszi a dolgokat. Bizonyára sokan elgondolkodtunk már azon, hogy milyen lenne holnaptól más valakinek lenni. Ki lépnénk fizikai és társadalmi környezetünkből, megszabadulnánk minden kötelezettségünktől, szerepünktől. Erika ezt úgy fogalmazza meg, hogy egy hotelben teljesen más emberré tudunk válni, más emberként ébredünk fel másnap, hiszen az a valóság, amelyet mi közlünk ott magunkról, minden mást a hotel falain kívül hagyunk. A női lélek hotelje itt tehát az idill, ide vonul vissza a csoport, minden éjjel egy másik hotelba. Mindeközben azonban ott nyomaszt minket Erika tragédiája. Egy kicsit hasonló ez az Idióták alapszituációjára, de ott a főhősnő tragédiáját csak a végén tudjuk meg. Jelen esetben azonban a film elején megtörténik a baj, nyilván ezért küldi Oskar a férjet alakító Simon J. Berger (Call Girl, 2012) feleségét a csoportba. Hiába történnek az abszurdabbnál abszurdabb események mégsem tudunk az egészen felszabadultan kacagni, mert nyomaszt minket a valódi valóság. Aztán szerencsére megtörténik az acting out, kitörnek az érzelmek, nyitott könyvé válik Erika is a többiek számára, ekkorra már szükség van erre a katarzisra. Abszurditásban csúcs a film, hiszen az egyéni problémák lassan mindenkinél megoldódnak és csak várjuk, hogy Erika is révbe érjen.....

Ezt a filmet mindenképpen beépíteném a terapeuták képzésébe, a csoportdinamikai modellezés mintapéldánya, amelybe bele van csempészve a szakma felé a fricska (abszurd problémamegoldások).

Alicia Vikander ismét hitelesen adta vissza a poszttraumás neurózist megélő nő szerepét. Fiatal kora ellenére nem érzek semmiféle modorosságot játékában, elképesztően természetes, született őstehetség. Kezd a legújabb kedvencemmé válni. A Rikard-ot alakító David Dencik (A tetovált lány, 2009) ismét csak azt bizonyította, hogy egyszerűen nincs olyan szerep, amelyet ne tudna hitelesen, mesterien vissza adni. Dencik-et egyébként már egy jó pár éve nyomon követem, az egyik kedvencem, és azt tisztelem benne, hogy ezidáig nem amerikanizálódott, ellentétben az ő korabeli skandináv férfi színészek többségével.

A Hotell tehát hasonló elődjéhez a Tisztához, de ez a rendező érdeklődési köréből fakad. Egyértelműen meggyőzőbb és erősebb alkotás ez, ahol nem csupán csak sodródtunk az események által, hanem közben értelmeztünk, emésztettünk és végig szorongtunk, miközben keserédesen mosolyogtunk.

7/10

Tiszta / Pure

Lisa Langseth neve a tavalyi Tiff fesztivál kapcsán jutott el hozzám. Ott ugyan egy másik filmjével az aktuális Hotell-el (2013) volt jelen, de mivel egy friss svéd rendezőről van szó, itt nem volt akadály az egyenlőre nem túl terjedelmes életművet az elejéről kezdeni. A Tiszta (Till det som är vackert) a rendezőnő első filmje, amelyet 2009-ben készített. Előtte egy short volt még, majd 2013-ban jött az említett Hotell. Felmerül a kérdés, hogy a svédeknél miben lehet más egy női rendezés, illetve a filmgyártásban kiemelkedő helyet elfoglaló országban lehet e más univerzumot teremteni, vagy legalább kitűnni valamivel a gyártó sorról legördülő filmek közül?

A kérdésre igen nehéz megtalálni a választ a Tiszta kapcsán. Azon is elgondolkoztam, hogy talán nem is adekvát a felvetés. Kell e egyáltalán kitűnni? A film élménye nem segít ezekben a válaszokban. Nem igazán tiszta még a kép, hogy merre is. Langseth ügyesen bánik a sejtetéssel, ugyanis nem igazán tárja elénk a múlt traumáit, csak a jelen van és annak történései. Egy-egy elszólásból, gesztusból lehet következtetni, miért is tartunk ott ahol, de az is egyértelmű, hogy ez nem a miértek filmje. Tulajdonképpen ez teljesen koherens az Alicia Vikander (Anna Karenina, 2012) által megszemélyesített Katarina egyéniségével. A lány tagadja a múltat és egyetlen célja van, mégpedig a túlélés. A saját lábán akar megállni, különb életet szeretne mint amilyen adatott családjának, barátjának és végső soron neki is. Arra is csak következtetni lehet, hogy valami kábítószer használat lehet a múltban, mert időnként Katarina megjelenik egy szociális munkásnál. Egy véletlen folytán aztán recepciós lesz egy koncertteremben, ahol viszonya lesz a karmesterrel.

Elég hamar kiderül, hogy nem működik a múlt tagadása, hiszen abból építkezünk, azok vagyunk. Az is sejthető, hogy választani életet nem lehet, a kettő közötti szakadék (mivel átjáró nincs) viszont elnyel mindent.

Amit látunk tehát egy ideál kergetése, egy világ ami a lány fejében létezik áll szemben a valósággal. Erre Adam (Samuel Fröler) a karmester többször is felhívja a lány figyelmét mindenféle idézet formájában. 

A filmben a klasszikus zene központi helyet foglal el. Katarina fanatikus zene hallgatóvá válik, mindig klasszikus zenét hallgat. Mi a zene funkciója egyáltalán, illetve a filmben? A zene univerzum, egy olyan hely ahová a lélek jár megpihenni, ahol csak szépség van, ahol egyek lehetünk a mindenséggel. Katarina hátrányos helyzetű családból származik, anyja alkoholista, ő ebből ki szeretne törni. A zene elkülöníti őt ebből a kontextusból, különccé válik kortársaitól és családjától. Saját univerzumot alkot, amely csak az ő fejében létezik. A zene egyfajta menedék, ahol megélheti érzelmeit, ahol úgy érzi otthon van. A bökkenő csak az, hogy ez az ő valósága, az igazi valóság pedig ettől jóval kegyetlenebb. 

Alakulhat e egy viszony számára jól egy nős és gyerekes, egyébként a hivatásban pedig sikeres emberrel? Részesülhet e ezáltal a hőn áhított boldogságban? Sajnos erre a film megnézése nélkül is tudjuk a válaszokat.

Tehát a skandináv filmekre jellemző pszichológiai aspektust alkalmazta a rendező ebben a filmjében. A témát már ezerszer feldolgozták, azonban ahogyan a zene által, annak sejtetett funkcióiból vezeti le a dolgokat az mindenképpen újszerűként hat. Arról nem is beszélve, hogy mindeközben gyönyörű extatikus pillanatokat kapunk Rachmaninyov-tól, Beethoven-től úgy, hogy nem billen sohasem a hatásvadászat oldalára. Alicia Vikander maga a fiatalság és szépség, el lehet azokban a tekintetekben veszni. Amennyiben nem lenne meg a kisugárzás, ez persze csak esztétikum maradna. Ahogy a természetességet megformázza az maga a művészet. Egy percig sem csodálkozom azon, hogy Rapace kisasszony után ő a svédek második export cikke. Egyenlőre nem látok még Langseth-nél stílust, lehet első filmnél ez még nem is kritérium, azonban eme kezdése arra jó volt, hogy lássuk mire érzékeny: a nők realitáshoz való viszonyára!

6/10

Hotell trailer

 

Ez így egész érdekesnek tűnik, főleg hogy itt mindenki totál antiszociál. Ráadásul Alicia Vikander (Royal Affair, 2012) játssza a főszerepet. Várós kis vígjáték-drámának néz ez ki Lisa Langseth (Pure, 2009) svéd rendezőtől.