2015. december 22., kedd

Best Albums 2015

1. Florence+The Machine - How Big How Blue How Beautiful

2. Jagga Jazzist - Starfire

3. Sufjan Stevens - Carrie&Lowell

4. Lapalux - Lustmore
 
5. Susanne Sundfør - Ten Love Songs
 
6. Jamie xx - In Colour
 
7. Hunee - Hunch Music

8. Grimes - Art Angels

9. Natalie Prass - Natalie Prass

10. Björk - Vulnicura

11. Thundercat -  The beyond/Where the giants roam

12. Beach House - Thank Your Lucky Stars

13. Portico - Living Fields

14. New Order - Music Complete

15. Kamasi Washington - The Epic

16. Fka twigs - M3ll155x 

17. Jenny Hvall - Apocalypse Girl

18. Inga Liljeström-Michael Lira - We Have Tigers

19. Low - Ones and Sixes

20. Scuba - Claustrophobia

Távol a világ zajától / Far From the Madding Crowd

Bevallom őszintén kicsit szkeptikus vagyok azokkal a filmekkel kapcsolatosan, amelyek regény feldolgozások. Ráadásul mostanság divat az 1800-as évek Angliájában játszódó filmeket készíteni. A másik pedig az, hogy mindig félek attól, hogy mi sül ki abból, amikor egy dán rendező külhonban készít filmet. Egyik sem volt jó ómen, de ennek ellenére kíváncsi voltam Vinterberg mit hozott ki ebből a történetből.
Elcsépelt gondolat, és biztos ezredjére írom ezt le, de a dánok képesek egy unottig lerágott klisét lélekkel megtölteni. Nem is tudom megmagyarázni, hogy ez hogyan is sikerült jelen esetben, de egyértelműen működik a film, a szokásos klisék mellett, itt el lehet mondani, hogy hús-vér embereket látunk a képernyőn. A stáb nem esett abba a hibába, hogy a szokásos végletesen kiélezett karakterekkel nyomja tele a filmet, nagyon komplexek a szereplők, egyszerre tudnak konokok, segítőkészek és önzők is lenni. Ez pedig megadja a dinamikáját a filmnek, folyamatosan érdekes tud maradni emiatt a történet, még akkor is, ha a történet kiszámítható. Magát az eredeti művet (Thomas Hardy) nem olvastam, de valószínűsíthető, hogy az alapanyag sem lehetett rossz, ráadásul a forgatókönyvíró az a David Nicholls volt, aki Lone Scherfig Egy napját is jegyzi mint író és forgatókönyvíró egyben. Vinterberg-nek tehát arra kellett ügyelnie, hogy a romantikus szirupot megfelelő mederben tartsa, és mint minden filmjében a karakterek fejlődésére, változására összpontosítson. Akármilyen elcsépelt is ez a gondolat, de szerintem pont ezzel több ez a film, a többi hasonló mellett. 
Külön érdekes volt a film történetvezetése is, hiszen szinte minden esetben valamilyen külső esemény (birkanyáj pusztulása, tűz, vihar, haláleset) vitte előbbre a történést, mintha a szereplők sodródnának az élet eseményeivel. Mindezekkel szemben pedig igen tudatosak a karakterek, főleg a Carrey Mulligan által alakított Bathsheba Everdene karaktere, akinek határozott céljai vannak, és törekszik arra, hogy azokat szisztematikusan el is érje. Végig arra törekszik, hogy nőként önállóan talpon tudjon maradni, és bebizonyítsa (önmagának és a világnak), hogy ez igenis lehetséges (ez az elmúlt hetek bulvártörténései mellett pedig még aktuális is, mint mindig). Erre az érdekes ellentétre épül tehát a történetvezetés, de az a szép az egészben, hogy semmi sincs kőbe vésve, minden változik, mindenki változik, pont úgy ahogy a való életben is.
A színészi játék is meglepett. Nem tudom miért élek egy olyan sajátos belső világban, hogy azt hiszem, hogy csak a skandináv színészek tudnak igazán játszani, értsd: természetesen. Hát persze kiderült, nemcsak ők, de akkor is kell egy skandi dirigens hozzájuk! Nyilván ezt én sem gondolom komolyan, de Mulligan játéka meglepett, hiszen eddig mindig kislányokat játszott, és ezt az összetett személyiséget olyan természetességgel hozta, hogy le a kalappal. Akárcsak a Gabriel Oak-ot alakító Matthias Schoenaerts is, és valóban az a szó illik a játékukra, hogy természetes. És ahogy lennie kell, mindketten vizuálisan is attraktívak, tehát nézni is kellemes volt őket. Arról nem is beszélve, hogy lenyűgözően volt ábrázolva az angol vidéki táj, a csodálatos score-ért pedig Craig Armstrong felelt. Szóval még az is lehet, hogy korral én kezdek romantikussá válni, de ezt a cirka két órahosszát nagyon jóleső érzéssel tudtam végiggyönyörködni. Bárhogyan is Thomas Vinterberg ezzel a rendezésével sem okozott csalódást.

7,5/10

2015. december 20., vasárnap

Les Revenants Season 2 UK trailer



Karácsonykor végre neki leselkedek!!!

Best Music Videos 2015


Steppeulven

Nem tudom mi van most a dánoknál, vagy úgy általában véve a skandinávoknál? Az utóbbi időben egyre több film lát napvilágot, amely a retrót helyezi előtérbe. Elsőként Moodysson Mi vagyunk a legjobbak (Vi är bäst!, 2013) című filmjénél tört be ez az életérzés, azóta pedig csak kapkodom a fejem, hogy mi ez az új perspektíva, hiszen havonta jönnek ki hasonlók. Niels Arden Oplev (Tetovált lány, 2009) is nyomatott egy 70's sztorit tavaly (Kapgang, 2014), most pedig Ole Christian Madsen (Szerelem magyarázat nélkül, 2001, Láng és Citrom, 2008) vizionált egy hippi világot, amely mint kiderült, nem egészen lehet víziónak nevezni.
A Steppeulven ugyanis a retrofilmek abba a válfajába tartozik, amely egy létező eseményt dolgoz fel, nevezetesen Eik Skaløe életének egy szakaszát mutatja be a film, ebből adódóan életrajzi filmnek is tekinthető. Skaløe egy rendszer ellen lázadó fiatalként kezdte, békeaktivistából költő lett, majd író, aztán nomád junkie-ból a legendás Steppeulvene együttes dalszerző előadója. Mindeközben egyfajta sajátos módon gyengéd érzelmeket táplált Iben (Marie Tourell Søderberg) iránt, és ő örök múzsája maradt számára.
A történet a megismerkedésüknél kezdődik, és a kapcsolatuk mint vezérfonal halad végig a történéseken, még akkor is, amikor már útjaik külön váltak. Mégsem az ő kapcsolatuk tekinthető az események - ha úgy tetszik - narratívájának. Akármilyen elcsépelt megoldásnak is tűnik, de egy narrátor kísér végig minket, amely Eik Skaløe maga, de Madsen egy zseniális húzással szétbombázza a jelenség közhelyszerűségét. Skaløe ugyanis egy "befejezetlen" regényt ír folyamatosan, kvázi naplószerű bejegyzéseket, amelyek segítséget nyújtanak a látottak értelmezésében. Minden változás ihletet ad számára, és ilyenkor egy újabb fejezet kezdődik a regényben. A változás ideológiáját nem magyarázza, a narratíva csak utalásokat tartalmaz, minden az események kapcsán válik világossá. Ha azt hinnénk, hogy ettől még teljesen felesleges ez az eszközhasználat, hát tévedünk, a végére minden világossá válik.
Visszatérve a retróra: azon túl, hogy Skaløe életébe bepillantást nyerünk, nagy hangsúly fektetődött a kor életérzésének visszaadására. A kettő persze annyira nem szétválasztható, csak nem mindegy, hogy az eseményeken, vagy a hangulaton van a hangsúly. Ideális akkor volna, ha ezek között egyensúly volna. Ebből a szempontból ez nem ideális film, hiszen az egyensúly itt eltolódik a hangulat irányába. Ez azért furcsa, mert egy életrajzi filmben az események hangsúlyosságát nem lehet kikerülni. Ugyanakkor az őrült rock bulik és hasis-ópiumos elszállások megtorpantják az eseményeket, mint ahogy az élet menetét is akadályozzák történetesen. Szóval még az is lehet, hogy ez a húzás tudatos, de így túlnyújtottnak érzem a filmet, annak ellenére, hogy ezeknek a tényezőknek is meg van a maga szerepe, és a történet szempontjából is relevánsok. Az tény, hogy a rendszer lázadó hippiség a film erős hangulatát megadja annak minden vetületével, a kábítószerektől, a kommunákig. Éppen ezért aki még sohasem hallott ezelőtt a Steppeulvene együttesről (egyébként én sem) az is tudja értékelni, és élvezni a látottakat, magát a filmet.
Madsen ezen alkotása szórakoztatva boncolgat alapigazságokat az élet értelméről, az önmegvalósításról, a szerelemről. A "hol is a helyünk a világban" alapvetések sohasem mennek ki a divatból. Csinált ő már hasonlót (Angyalok pörgésben, 2005), de ott a cselekmény a jelenben játszódott, és a történet fiktív volt. Aztán csinált ő már életrajzi filmet is (Láng és Citrom, 2008), amely túlzás mentesen életműve eddigi csúcsfilmje. Jelen alkotás valahol a kettő kombinációja, amely meglovagolja a retró vonalat. Működik is meg mégsem. Inkább azt érzem, hogy kellene még valami plusz löket belé, egy kis olaj, hogy jobban csússzon. Talán a hangulat vs. cselekmény egyensúlytalanságán csúszott el a dolog, nem tudom. Így viszont nem lesz sokat emlegetett referencia.

6/10

2015. december 17., csütörtök

Férfiak és csirkék / Mænd og Høns

Jensen filmjei mellett nem lehet elmenni. A dán alkotások egyik markáns szegletét képviselik, ahol a társadalomkritika elegyedik a humorral, az ő esetében leginkább a fekete humorral. Történetei végletesen kifordítottak, abszurdak, mégis azért működnek, mert az ember érzi a görbe tükröt, tulajdonképpen kínunkban röhögünk azon, hogy ilyen világban élünk. Jensen ehhez mesterien ért, akár rendez, vagy csak ír egy forgatókönyvet. Természetesen a legütősebb, amikor a kettőt együtt csinálja, jelentem sok-sok év után ez ilyen.
A Férfiak és csirkék rögtön a lecsóba csap, amikor az elején egy "bájos" randijelenetbe csöppenünk, miközben párhuzamosan pont egy haldoklást követhetünk nyomon (hozzáteszem, az sem kevésbé "bájos"), rögtön világossá válik, hogy kiélezetten eltúlzott karaktereket, és szituációkat fogunk kapni, és sejthető ott már, hogy a sztori sem lesz különb. A végletesen eltúlzott karikatúrának persze itt is megvan a történeti, és végeredményben az ideológiai, vagy ha úgy tetszik, társadalomkritikai háttere. Ha az embernek van gyomra és türelme kivárni a tanulságokat, akkor nyert ügye van, hisz mint mindig, azért a végére a szerző tartogat meglepetést és tanulságot is. 
Mégis a hangsúlyeltolódások nagyban befolyásolhatják a filmélményt, legalább is nálam ez így történt. Amiben mást hoz a film az előzőekhez képest, nem éppen a mondanivaló, vagy a tanulságok, hanem az eszköztár. Abban sem tér igazán el, hanem az előzőekhez képest fokoz, elmegy egy fekete humor irányba. A tabutémák feszegetését egyenesen az arcunkba kapjuk, nincs ráhangolás, finomkodás, nincs meg a célozgatás bája, hanem naturalisztikusan kerülnek felszínre a kendőzetlen ösztönök. Ez működik úgy, hogy adott esetben még vizualizáció sincs. Szóval a mi fantáziánk ennyire szennyes, és ezt kitűnően reprezentálja ez a film. Ez az irány mégsem teljesen szimpatikus a számomra, hiszen elveszett az a törékeny egyensúly amit képviselt Jensen eddig. Karikatúrája lényegre törő volt, de sohasem billent át a giccsbe, esetében persze ez valamiféle negatív giccs, nevezhetnénk ízléstelenségnek is, de ez erős minősítés lenne. Jelen esetben azonban a naturalisztikussága túl sok, és elveszi az élét a társadalomkritikának, és így összességében kevésbé működik jól, vagy nem úgy működik, mint amire számítunk. Meglepett Jensen ezzel a filmmel, mert valóban nem ilyenre számítottam, ugyanakkor sajnos számomra a közönségessége maradt meg a filmnek, ezúttal véleményem szerint egy kicsit elvetette a sulykot.
Mindenféleképpen élmény mindezek mellett, hiszen nagyszerű színészek nagyszerű játékát láthatjuk, a dánok színe java (Mads Mikkelsen, David Dencik, Nicolas Bro, Nikolaj Lie Kaas, Søren Malling) felvonul benne. Félelmetes, hogy ezek az ürgék mindent a kisujjukból ráznak ki, bár Mikkelsen mást is kiráz többször is a filmben. 
Ezúttal a filmet kiemelkedőnek nem mondanám, de kikapcsolódásra tökéletesen alkalmas, már ha az embernek van gyomra hozzá.

6/10

Skilled Mechanics - Diving Away video


The Model trailer



Anno felkavart Mads Matthiesen első filmje a Teddy Mackó. Úgy emlékszem, erősebb volt az ellenérzés bennem akkor, valahogy mégis megmaradt mint élmény. Ha jól látom ezúttal az önállóság témaköre köré épít. Egye fene adni fogok neki egy esélyt.

2015. december 15., kedd

Best Songs 2015



Blue Six – Star People
Sia – Alive
Inga Liljeström & Michael Lira – Horses /Girl of Fire
Susanne Sundfør -  Accelerate
Ghost Culture – Giudecca
Michna - Solid Gold (feat. MNDR)
Portico  – 101/Bright Luck
Natalie Prass – My Baby Don’t Understand Me / Birds of Prey
Florence+The Machine – Queen of Peace/What Kind of Man/St. Jude
Björk – Black Lake/Quicksand
Sufjan Stevens – Fourth of July/Drawn to the Blood/All of Me Wants All of You
Fort Romeau & New Jackson - Not A Word
Lapalux – Don’t Mean a Thing/Closure
Tame Impala – Eventually
Nosaj Thing – Don’t Mind Me/Cold Stares
The Chemical Brothers – Under Neon Lights
Jamie xx – Loud Places
Choir of Young Belivers - Face Melting
Akase – Rust/Murmur
Andreya Triana - Everything You Never Had Pt. II
Thundercat - Them Changes
Beach House – The Traveller
Jaga Jazzist - Big City Music/Oban
Heathered Pearls - Abandoned Mall Utopia (ft. Shigeto)/Personal Kiosk/Warm Air Estate
Hunee - Error Of The Average/Hiding the Moon
Deerhunter – Snakeskin
FKA twigs – I’m Your Doll/In Time
Chromatics – Shadow
Ane Brun – Directions
Big Grams - Fell In The Sun
New Order – Plastic
Shigeto - Need Nobody
Kneebody & Daedelus - Drum Battle/Platforming
Alpha - Without Walls
Miike Snow - Heart is Full
David Bowie - Blackstar

2015. december 13., vasárnap

2015. december 11., péntek

Inga Liljeström / Michel Lira - We Have Tigers cover


ÁÁÁÁ! Ez meg teljesen elkerülte a figyelmemet, és pedig brutális! És ez a borító!!!!!

2015. december 10., csütörtök

Nøgle hus spejl poster


Jesszus mi történt, amíg érzéketlen voltam mélyebb alkotásokra??? Dán dömping van, ráadásul Noer-ről sem szabad elfelejtkezni, ha már Lindholm is említésre került ma. És ez is kijött bakker!

Krigen poster


Jé! Szeptemberben meg kijött az új Tobias Lindholm film. Ez is hiperrealistának tűnik, szörcsing ezerrel!

Kollektivet poster


Egy új Vinterberg mindig élmény, akárcsak egy Trier vagy Jensen. Újabban nagyon mennek a dánoknál ezek a retro perspektívák, a sztori is biztató. Elvileg már a bemutató sincs messze.

John Grant - Down Here official video



Grant idei videói nagyon hangulatosak!

A karácsonyi betározás megtörtént. Ahogy így elnézem, egy kicsit külhonira sikeredett, de nem tudtam ellenállni a viszonylag nyomott áron értékesítő német szupermarket termékeinek. A Molnár most is kötelező elem Villányról, egy ideje elég pincehű vagyok erről a területről. Egyedül még egy kis Szekszárdi Kadarkát kell beszereznem, amelyet az Aranyfürt-től szeretek a leginkább.

2015. december 7., hétfő

Lapalux - THRU U

Az EP tragikus, kivéve ezt.

Choir Of Young Believers - Serious Lover

Eddig még minden beharangozó dal teli találat. Jó kis album lesz ez!

Best films 1995



Dolores Claiborne (Taylor Hackford)

Congo (Frank Marshall)

Batman Forever / Mindörökké Batman (Joel Schumacher)

Apollo 13 (Ron Howard)

 Species / A lény (Roger Donaldson)

Seven / Hetedik (David Fincher)

Sense and Sensibility / Értelem és érzelem (Ang Lee)

Four Rooms / Négy szoba (Allison Anders, Alexandre Rockwell, Robert Rodriguez, Quentin Tarantino)

 12 Monkeys / 12 majom (Terry Gilliam)

The Basketball Diaries / Egy kosaras naplója (Scott Kalvert)

 La Cérémonie / A szertartás (Claude Chabrol)

 El día de la Bestia / A fenevad napja (Álex de la Iglesia)

N'oublie pas que tu vas mourir / Ne feledd, hogy meghalsz (Xavier Beauvois)


La flor de mi secreto / Titkom virága (Pedro Almodovar)

 La Haine / Gyűlölet (Mathieu Kassovitz)

Lust och fägring stor / Vágy és virágzás (Bo Widerberg)

Élisa (Jean Becker)

Nelly et Monsieur Arnaud / Nelly és Arnaud úr (Claude Sautet)

L'Appât / A csalétek (Bertrand Tavernier)

Kjærlighetens kjøtere / Abszolout nulla fok (Hans Petter Moland)

El callejón de los milagros / Csodák utcája (Jorge Fons)

Abból a szempontból nehéz év volt ez, hogy amerikai blockbuster-ből nem sok fogott meg ebben az évben. Egyre kevesebbet tudok felsorolni, viszont cserébe erősödik a független filmes vonal. Van itt francia, norvég, mexikói, spanyol is. Ha minden igaz itt lesz a fordulópont ízlés terén. Az erősödő francia film általi rajongás már megmutatkozott az elmúlt években, de ide egész sokat sikerült összeszednem, noha igazi hatalmas kedvenc nincs most közöttük. A Gyűlölet asszem alap, de pont vele birkóztam meg a legnehezebben, mert inkább a cabernet-t szürcsölgető középosztálybeli franciák érdekeltek akkortájt, ebben meg kaptuk a street-et. Ezeket a realista "alvilági" filmeket szinte mindig utólag pótoltam, nációtól függetlenül (pl. Pusher-t is). A Szertartás talán még az, amelyért ugyan rajongásig nem vagyok elragadtatva, de kiemelkedőnek érzek ebből az évből, no meg a 12 majmot, amely kultikus nagyságba is emelkedett az évek múlásával.