Steppeulven

Nem tudom mi van most a dánoknál, vagy úgy általában véve a skandinávoknál? Az utóbbi időben egyre több film lát napvilágot, amely a retrót helyezi előtérbe. Elsőként Moodysson Mi vagyunk a legjobbak (Vi är bäst!, 2013) című filmjénél tört be ez az életérzés, azóta pedig csak kapkodom a fejem, hogy mi ez az új perspektíva, hiszen havonta jönnek ki hasonlók. Niels Arden Oplev (Tetovált lány, 2009) is nyomatott egy 70's sztorit tavaly (Kapgang, 2014), most pedig Ole Christian Madsen (Szerelem magyarázat nélkül, 2001, Láng és Citrom, 2008) vizionált egy hippi világot, amely mint kiderült, nem egészen lehet víziónak nevezni.

A Steppeulven ugyanis a retrofilmek abba a válfajába tartozik, amely egy létező eseményt dolgoz fel, nevezetesen Eik Skaløe életének egy szakaszát mutatja be a film, ebből adódóan életrajzi filmnek is tekinthető. Skaløe egy rendszer ellen lázadó fiatalként kezdte, békeaktivistából költő lett, majd író, aztán nomád junkie-ból a legendás Steppeulvene együttes dalszerző előadója. Mindeközben egyfajta sajátos módon gyengéd érzelmeket táplált Iben (Marie Tourell Søderberg) iránt, és ő örök múzsája maradt számára.

A történet a megismerkedésüknél kezdődik, és a kapcsolatuk mint vezérfonal halad végig a történéseken, még akkor is, amikor már útjaik külön váltak. Mégsem az ő kapcsolatuk tekinthető az események - ha úgy tetszik - narratívájának. Akármilyen elcsépelt megoldásnak is tűnik, de egy narrátor kísér végig minket, amely Eik Skaløe maga, de Madsen egy zseniális húzással szétbombázza a jelenség közhelyszerűségét. Skaløe ugyanis egy "befejezetlen" regényt ír folyamatosan, kvázi naplószerű bejegyzéseket, amelyek segítséget nyújtanak a látottak értelmezésében. Minden változás ihletet ad számára, és ilyenkor egy újabb fejezet kezdődik a regényben. A változás ideológiáját nem magyarázza, a narratíva csak utalásokat tartalmaz, minden az események kapcsán válik világossá. Ha azt hinnénk, hogy ettől még teljesen felesleges ez az eszközhasználat, hát tévedünk, a végére minden világossá válik.

Visszatérve a retróra: azon túl, hogy Skaløe életébe bepillantást nyerünk, nagy hangsúly fektetődött a kor életérzésének visszaadására. A kettő persze annyira nem szétválasztható, csak nem mindegy, hogy az eseményeken, vagy a hangulaton van a hangsúly. Ideális akkor volna, ha ezek között egyensúly volna. Ebből a szempontból ez nem ideális film, hiszen az egyensúly itt eltolódik a hangulat irányába. Ez azért furcsa, mert egy életrajzi filmben az események hangsúlyosságát nem lehet kikerülni. Ugyanakkor az őrült rock bulik és hasis-ópiumos elszállások megtorpantják az eseményeket, mint ahogy az élet menetét is akadályozzák történetesen. Szóval még az is lehet, hogy ez a húzás tudatos, de így túlnyújtottnak érzem a filmet, annak ellenére, hogy ezeknek a tényezőknek is meg van a maga szerepe, és a történet szempontjából is relevánsok. Az tény, hogy a rendszer lázadó hippiség a film erős hangulatát megadja annak minden vetületével, a kábítószerektől, a kommunákig. Éppen ezért aki még sohasem hallott ezelőtt a Steppeulvene együttesről (egyébként én sem) az is tudja értékelni, és élvezni a látottakat, magát a filmet.

Madsen ezen alkotása szórakoztatva boncolgat alapigazságokat az élet értelméről, az önmegvalósításról, a szerelemről. A "hol is a helyünk a világban" alapvetések sohasem mennek ki a divatból. Csinált ő már hasonlót (Angyalok pörgésben, 2005), de ott a cselekmény a jelenben játszódott, és a történet fiktív volt. Aztán csinált ő már életrajzi filmet is (Láng és Citrom, 2008), amely túlzás mentesen életműve eddigi csúcsfilmje. Jelen alkotás valahol a kettő kombinációja, amely meglovagolja a retró vonalat. Működik is meg mégsem. Inkább azt érzem, hogy kellene még valami plusz löket belé, egy kis olaj, hogy jobban csússzon. Talán a hangulat vs. cselekmény egyensúlytalanságán csúszott el a dolog, nem tudom. Így viszont nem lesz sokat emlegetett referencia.

6/10