9 April

A háborús drámák sohasem álltak hozzám közel, de a skandinávok többször is bebizonyították már, hogy tudnak ezekbe is életet lehelni. A cselekmény mellett, mindig hangsúlyosak a belső történések, amelyek egy érdekes elegyet alkotnak. A Láng és Citrom (Flammen og Citronen, 2008), valamint a Max Manus (2008) kitűnő referenciapontok a témában, de az Into the White (2012) is kellemesen újszerű és friss hatással bírt.

A filmet Roni Ezra rendezte, akinek ez az első nagy játékfilmje, előtte szinte csak rövidfilmeket rendezett. A forgatókönyvet Tobias Lindhom (Emberrablás, 2012) jegyzi, aki mind rendező-íróként, mind pedig forgatókönyvíróként is bizonyította, hogy képes új látásmódot bevinni a dán filmművészetbe. A kettő tulajdonképpen egy jó ómen lehet, amikor is a lassan "mester" megpróbálja kihozni az újoncból a maximumot. A film egyértelmű meglepetést okozott, hiszen nem próbált más lenni, mint egy klasszikus háborús dráma. A drámai elemek túlsúlyáról nem beszélhetünk, éppen annyira adagolják ezeket, hogy ne mozdítsák el a cselekmény fókuszpontját. A film egyértelműen a cselekményre épít, amelyet a film cím választása is megerősít. 

Egy nap eseményeit követhetjük nyomon a dán hadsereg dél jütlandi biciklis és motorkerékpáros osztagában. 1940 április 9-én Dánia háborúban állt Németországgal, miután a németek átlépték a déli határt. Az osztagot parancsban oda rendelték, hogy feltartóztassák addig a hadsereget, amíg az erősítés meg nem jön. Az persze nem érkezik meg, és innentől érdekes fordulatot vesz a történet. Abban az értelemben ugyanis nem klasszikus háborús film ez, hogy nem a katonák hős cselekedeteire helyezi a hangsúlyt. A cselekmény nagy része a visszavonulási stratégiára épül, amelybe (dán filmről lévén szó) belecsempésznek az alkotók némi moralizációs kérdéseket. A katonaságban a parancs szent, de mi történik akkor, ha ez a parancs nem ésszerű? A parancs a haza megvédése, de mi van akkor ha az alhadnagynak azzal kell szembesülnie, hogy emberei megsebesülnek, és sorra elhullanak? A film kísérletet tesz az alhadnagy vívódásának ábrázolására, ahol a parancs teljesítése találkozik azzal az igénnyel, hogy az alhadnagy megvédje az embereit, hiszen ő felel értük. Ez a fajta ábrázolás azonban közel sem olyan mélységű, mint ahogy ezt a dánoktól megszokhattuk. Sokkal inkább érzem azt, hogy bedobták ezt a témát, de kidolgozása valamiért elmaradt. Ha jobban belegondolunk, lehet a film emésztését teszi ez könnyebbé, szélesebb közönséghez jut így el ezáltal. Mindenesetre ez menti meg a filmet, annak ellenére, hogy e téren hiányérzetem van. A film végső csattanója, a rádöbbenés, enélkül a szál nélkül nem lett volna hatásos, és katartikus pillanatot sem okozott volna. Ehhez kellettek jó színészi alakítások is, amelyben itt sem szenvedünk hiányt. Az alhadnagy szerepében Pilou Asbæk (Fácángyilkosok, 2014) szerepel, akinek valljuk be a színészi alakítása viszi el a hátán a filmet. Ez azonban kevés egy kiemelkedő és emlékezetes alkotáshoz, a szórakoztatáshoz viszont tökéletes.

6,5/10

Krigen trailer

A leginkább várós mégis az új Tobias Lindholm (Emberrablás, 2012) film, már szomjazom a mellkasra űlős hiperrealista dán drámára. Az igazság az, hogy anno Susanne Bier Testvéred feleségét is bejött, éppen ezért egy csöppet sem tartok a film military vonalától. Pilou Asbæk méltán lett az elmúlt évek "fiatal" dán színész üdvöskéje, hatalmasat tud játszani, egyenesen Mikkelsen nyomdokaiban jár.

Krigen poster

Jé! Szeptemberben meg kijött az új Tobias Lindholm film. Ez is hiperrealistának tűnik, szörcsing ezerrel!

9. APRIL trailer

Újabban a dánok háborús film lázban égnek. Ezen kívül még legalább egyről tudok ami idén meg fog jelenni. Ennek pedig az a Tobias Lindholm a forgatókönyvírója, aki az Emberrablás-t (Kapringen, 2012) is jegyezte.

Nordvest

Mivel is lehetne az új évet kezdeni, mint egy viszonylag friss dán drámával! A 2013-ban készült alkotást Michael Noer rendezte és írta. Noer nevét illik megjegyezni, egyrészt mert ez a film is meggyőzött, másrészt pedig ő az a rendező, aki Tobias Lindholm-mal együtt rendezte, valamint együtt írta a 2010-ben készült R című börtöndrámát. Ennek a két embernek a munkássága tele van párhuzammal, ugyanis az R-t mindkét rendező gyökerének lehet tekinteni. Noer inkább a dokumentumfilmekben volt korábban otthon, Lindholm pedig ezzel a filmmel debütált. Szóval mindkét rendező első nagyjátékfilmje volt. Ettől persze a R nem lenne referencia film, de ha megvizsgáljuk milyen úton is járnak az alkotók, akkor a párhuzam tagadhatatlan.

A dán filmgyártásban egyfajta új hullám van kialakulóban, amely erős társadalomkritikai látásmódot próbál előtérbe helyezni, szemben a "hagyományos" mélylélektani látásmóddal. Vitatható ennek eredetisége, hiszen korábban Nicolas Winding Refn is próbálkozott ezzel az aspektussal, éppen ezért én azt mondanám, hogy ez a fajta láttatás inkább a reneszánszát éli. Thomas Vinterberg 2010-es Submarino-jában is társszerző volt Lindholm, amely szintén szociografikus dráma volt. Tehát az új hullám vezéregyéniségei mindenképpen Lindholm és Noer, és ha az alkotói pályájukat nézzük, igen erős az ábrázolásmódbeli hasonlóság.

A Nordvest mindenképpen pengeélen táncol, hiszen a koppenhágai alvilág szociometriáját kívánja felvázolni, annak kapcsolatrendszerével, vagy leginkább függőségi rendszerével, de emellett vagy leginkább emögött komoly lélektani dráma folyik. Azontúl, hogy megismerjük egy betörő mindennapjait és szociális problémáit, nem a személyt elkülönítve látjuk, hanem saját családi életével. Ezzel a láttatással elkerülhetetlen az intenzívebb érzelmi élmény kiváltása, hiszen a középosztálytól életidegen szubkulturális közegbe beleolvadnak mindenki számára ismerős emocionális élmények, amelyek oldják az esetleges ellenérzéseket a cselekményekkel kapcsolatban. A szociografikus megközelítés egyfajta realista ízt kölcsönöz a filmnek, és ez mindenképpen sajátja az említett dán újhullámnak. A Nordvest tehát ízig-vérig realista, és csak pont annyi szubjektív tényezőt enged be, mint ahogyan azt az R tette. Nincs idő az érzelmekre, vagy is inkább nincs értelme foglalkozni vele, mert az alvilágban ennek nincsen funkciója. Az egy másik kérdés, hogy az alvilágban is létezik család (mint a társadalom alapköve), és természetes, hogy itt törnek felszínre az érzések, hiszen itt élhetőek meg, tehát egy nagyon picikével mintha itt mégis több lenne a szubjektív elem. Azonban félelmetesen ugyanaz az üzenete ennek a filmnek is, mint az R-nek: az érzelmek megélésének ára van, mégpedig fatális.

Casper (Gustav Dyekjaer Giese) betörő, akinek elege van már abból, hogy megrendelője mindig palira veszi. Egy véletlen folyamán megismerkedik Bjorn-nal (Roland Moller), aki új távlatokat nyit meg a fiatal számára. Végre több pénzt kap, többet is tud hazaadni, csak egy bökkenő van, a múlt nem engedi.....

Elgondolkoztatott az, hogy az emberi butaság, vagy a racionális belátás, vagy idealizáltság miatt de miért követi el az ember ugyanazokat a hibákat az életben. Jelen esetben kis idő alatt többször is, pedig a bukásokból rengeteget lehetne tanulni. Mindenesetre az adott szituáció viszonylatában érdemes ezt értelmezni.

A film tehát nem sokban távolodott el az R ábrázolásától és lehetséges tanulságaitól, ellenben Lindholm második filmjével, az Emberrablással. Ő mintha többet mert volna transzformálni saját keretein belül. Ezzel nem mondom azt, hogy a Nordvest az alkotói munkásságban stagnálást jelentene, eleve két film után ez egyébként sem jelenthető ki. Azonban az kétségtelen, hogy ez a film többet merít elődjéből mint Lindholm másik filmje, és az is biztos, hogy kitűnő társadalomkritikai üzenetet hordoz. Kíváncsian várom a rendező milyen irányba is indul el következő filmjével.

7/10

R

Az Emberrablás (Kapringen, 2012) rendezőjének Tobias Lindholm-nak első filmjét végre sikerült bepótolnom. Kezdek ráérezni Lindholm stílusára és azt kell mondjam, hogy nagyon is bejön. Erre visszatérek egy kicsit később, de nézzük a filmet:

Az R egy rögrealista börtöndráma, inkább börtönthriller, nem is tudom. Érzelgősködni itt nincs idő, ugyanis ebben a börtönben a legkeményebb fiúk vannak elhelyezve, akik erőszakos bűncselekmények elkövetéséért ülnek. Végül is ennyit tudunk. A történetet túl nyomó részt Rune (Pilou Asbæk) szemszögéből látjuk, aki bekerül ebbe a zárt börtönbe. Éppen érintik mit követett el, valami késeléses ügylet, de ettől többet nem kötnek az orrunkra. Érdekes volt, hogy a drámát nem múltbéli szálakból építették fel, egyszerűen ez nem volt fontos. Másik kedvenc börtöndrámám a Bűnök (Forbrydelser, 2004) erre az aspektusra épített, úgy bontakozott ki a cselekmény. Az R-ben a farkastörvények által behatárolt élet túlélni akarásából bontakozik ki a dráma, és ettől az aspektustól nem is tér el a film folyamán. A szűk élettér, akárcsak az Emberrablásban, klausztrofób szorongást vált ki a nézőben. A börtönélet nem engedi meg, hogy az érzelmek kimutatásra kerüljenek. Az érzelmek lefolytása hatalmas feszültségeket generál, egyrészt a rabokban, másrészt bennünk a nézőkben is. Az agresszió az, ahogy ezek a feszültségek levezetődhetnek, de a nézőben ez ellentétesen hat, csak fokozza a feszültséget. Talán ez egy nagy hibája a filmnek, nem hagyott levezetést, ugyanakkor realizmusából fakad mindez, és hát a nézőpontból. Az Emberrablásban a számos nézőpont lehetővé tette az érzelmek feltörését, és ezáltal levezettette a feszültséget.

Rune csicska lesz a börtönben, ez már az első nap világossá válik számára. Minden vágya, hogy békén hagyják, ki akar maradni a bent működő nem hivatalos alrendszerek működéséből. Elég hamar rájön, ez nem fog menni, részesévé kell váljon, csak így tud túlélni. Egy véletlen folytán ki tud magának harcolni egy számára előnyös pozíciót, de hiba kerül a rendszer működésébe, és ez a hiba bizony fatális jellegű.

Kitűnő börtönszociometria rajzolódik ki, de annyira szövevényesek az érdekkapcsolatok, hogy bizony sokszor becsapnak minket, és a végére tulajdonképpen mégsem tudjuk ki kivel van. Említettem az érzelmeket. Amennyiben egy elítélt megéli azokat, az is végzetes lehet számára....

Szóval kezdek ráismerni egy Lindholm filmre. Szűk, erősen behatárolt helyszín, ebből eredő feszültség nézőre nyomása. Túlnyomó részt férfi szereplők alkalmazása, az R esetében teljes egészében. Ebből eredően maszkulin dráma csinálása, ahol a legkevésbé sincs női hisztéria, hanem realista tragédia van, ahol a feszültség emocionális levezetődésének gátja van. Erősen szociális- a társadalmi problémákra fókuszáló- nézőpont, szemben a skandinávoknál igen gyakori elsősorban a középosztályt érintő pszichológiai problémaközpontú nézőponttal.

Lindholm első filmje nagyon mellkasra ülős, nehéz film. Két filmjének ismeretében azonban egyértelműen látszik a fejlődés. Pilou Asbæk mindkét filmben szerepelt és meggyőzött, alig várom a Boe féle komédiát hogyan fogja majd megoldani.

7/10

Kapringen / A Hijacking

Az utóbbi időben kísérletezgetek olyan témákkal is, amelyeket távolinak érzek magamtól (kosztümös filmek, történelmi filmek, romantikus vígjáték). No persze ezeket skandináv berkeken belül teszem, a mániámtól még elszakadni most már közel tíz év távlatából sem tudok. Az is igaz, hogy kísérletezgetéseim eddig mindig jól sültek el. Ez történt a magyar mozikban május 16-tól vetített Kapringen (Emberrablás) esetében is. Az alaptörténet annyira távoli tőlem, hogy csodálkozom is, hogy leültem megnézni. Egy dán hajózási vállalat hajóját elfoglalják szomáliai kalózok, és pénzt követelnek a hajóért és a legénységért. Egy ilyen történetről ordítana, hogy a cselekményeknek kell a középpontban állnia, és megmondom őszintén féltem is attól, hogy amolyan dán akciófilm féleség, némi pszichés hatásvadászattal sül ki a filmből. Azonban megállapítható, hogy a dánokban ezúttal sem csalódtam, mert olyan atmoszférát teremtettek a történethez, hogy a film végén rendesen nem tértem magamhoz, a fotel rabja maradtam. Két aspektusból látjuk a történetet: egyszer a fogvatartott legénység oldaláról, és másodszor a hajózási társaság krízis csoportjának nézőpontjából. A két szálat a telefonos egyeztető tárgyalások fűzik össze, ahol a kalózok követelései és a társaság érdekei ütköznek. Ez egy kőkemény pszichodráma, keménysége pedig abból fakad, hogy a különböző nézőpontok nehézségeit naturalistán mutatja be. A hajóra bezárt legénység szorongása is sokrétű, hiszen egyrészt ott a folyamatos testi-lelki terror, valamint ott van a klausztrofóbiából eredő indulatokkal telített szorongás is. A krízis csoportban folyó csoportdinamikát tanítani lehetne. A csoportszellem (a vállalat érdeke), és a tagok belső értékeinek, érzéseinek és indulatainak ütköztetése, az ebből eredő feszültség megjelenése, és azok levezetési formáinak bemutatása sem volt kevésbé megterhelő, mint a legénység sorsa. Félelmetes volt az, hogy a vezetőség számára melyek a fontos szempontok, ezekből mit kommunikálnak kifelé a vezetőség többi tagjának, vagy a családtagoknak. Mindemellett pedig megtudhattuk mit gondol, mit is érez valójában az öltönyös: ezek a teljes összhangot, koherenciát nélkülözték. Tulajdonképpen a tárgyalások pszichés folyamatát, a tárgyaló felek érzéseit és motivációit ismerjük meg a túsztárgyalások által. A dogma film eszköztárát kitűnően kiaknázta a film, annak minden előnyét felhasználta. A közeli mozgóképernyős beállítások segítségével az érzelmek dinamikája a legtökéletesebben lett elénk tárva. Amennyiben pedig  eddig sem hinnénk el, hogy dán filmet nézünk, akkor a vége felé is emlékeztetnek minket, hogy Dánia bizony a melodrámák hazája, ahol a "shining happy people" csak városi legenda.

Hatalmas színészi alakításokban sem volt hiány. A fogva tartott szakács Mikkel szerepét játszó Pilou Asbaek (Egy család, R) kitűnően hozta a folyamatos fenyegetésből és megalázásból eredő személyiség szétesését. Az ügyvezető Peter-t alakító Søren Malling (Minden rendben lesz, Egy veszedelmes viszony) kitűnően érzékeltette mindazt, amiért az ember azt gondolja, hogy miért nem érdemes főnöknek lenni. Mindenképpen egy klasszikussal van dolgunk, éppen ezért Tobias Lindholm rendezőre ezután oda kell figyelni, legalábbis korábbi rendezését illik bepótolni (R, 2010). Egyébként tehetségét mi sem bizonyítja jobban, hogy szerzőtárs volt Vinterberg Vadászatában és Submarino-jában is.

8,5/10