Tori Amos - Promise video

Rusko - Rusko's Theme

Ez mekkora! Betojás!

Mrs. Jesus

Egy borongós délutánon a templom előtt várta, hogy megjelenjen ő. Magas, délceg megjelenésű volt és rendkívül megnyerő modorú. Már akkor tudta, hogy ő szíve soha sem lesz teljesen az övé, hiszen szívével már Ő rendelkezett. Mégis szeretete határtalan volt, mert az Ő belőle sugárzott és ennek a szeretetnek a tengerében élvezte a fürdőzést. Kölcsön kapott egy időre valamennyit az Ő időtlenségéből és végtelenségéből, amelyet ő vele és ő által át is élhetett. Idővel azonban élni nem tudott vele, mert az emberi természet határait meglépni nem volt képes. Birtokolni akart, de Ő-vel osztozni lehetetlen küldetés volt. Saját szíve szeretetét sem tudta két irányba sugározni.

Ugyan már régóta nem várja őt a templom előtt, de egy valami mégis megmaradt, mégpedig a szeretet mindennek felett álló ereje. Egy örök lelki kapcsolat, egy támogató erő, egy igazi barátság ő-vel, egyetlen kapcsolata Ő-vel.

The Riot Club trailer

Lone Scherfig (Egy lányról 2009, Egy nap 2011) legújabb filmjének meg is érkezett első trailer-je. Nos amit eddig tudni lehetett az az volt, hogy Posh lesz a címe. Erre itt van, hogy The Riot Club, de az imdb-n még mindig nincs átvezetve. Akkor talán el is dönthetnék, hogy is van ez?!

Zero 7 - Red, Blue And Green

Végre, ez az amiért én szeretem őket: kozmikus chill. A Simple Science 12' vinyl-jének b side track-je ez, amely a Take Me Away 12' vinyl-t követte. Augusztus 8-án digitális EP formájában mindkettő megjelenik. Ezzel az EP dologgal nem tudok mit kezdeni, számomra így nagyon feldarabolódik az egység....sajnos album (LP) párti vagyok.

Serena poster

Xeno & Oaklander - Par Avion

Ez a korong előrebocsájtom nálam a nyár egyik nagy kedvencévé vált. Szinte minden évben vannak ilyen lemezek és általában élmény is kapcsolódik hozzájuk. Szóval ezt most csak azért mondom, mert lehet másnak nem megy élményszámba, maximum csak a remek stílusgyakorlatot állapítja meg. Meglehet, de én nem ismerem korábbi munkáikat még, de azt látom, hogy hangulatteremtéshez igen is értenek. A vizualizáció oldaláról nézve számomra ez egy fülledt nyári erotikus album. Amikor hallgatom ez a hangulat uralkodik el rajtam, és kedvet kapok felfedezni az éjszakát. Legutoljára a Phantogram Nightlife EP-je tudott ilyen lázba hozni. Szóval én a Par Avion-t elsősorban egy éjszakai albumnak tekintem, helyesebben a nagyvárosi éjszakák albumjának. A Jasmine Nights tulajdonképpen ehhez a hangulathoz költött himnusz. Ebben a meggyőződésemben pedig az is erősít, hogy részben franciák a dalszövegek és remélem nem vagyok azzal egyedül, hogy a franciától nekem mindig beindul a fantáziám. Ezek mellett pedig ott van egy jó adag melankólia faktor, amelytől olyan keserédesem szólalnak meg ezek a dalok, hogy néha arra gondolok, hogy az egész egy beteljesületlen vágy. Ez a melankólia pedig az erotikusságon túl megtudja másként is festeni ezeket a nyáréjszakákat, ahol a magány oldódni képes a nyüzsgésben.

Xeno & Oklander-nek a Par Avion már a negyedik kiadványa, de első a Ghostly International-nál. Korábban a 2006-ban létrehozott Wierd Records-nál voltak. Ez a kiadó többnyire coldwave, industrial és post-industrial formációkat fog össze. Ez egyértelműen érződik a pároson is, hiszen zenéjük sokat merít a coldwave-ből, de leginkább a francia synthwave-ből. Ezentúl pedig érződnek a dream-pop jegyek és egy jó adag synthpunk is, amely egy igen egyedi mintázattá áll össze. Számomra ez a hangzás igen újszerűen hatott, igazából a leginkább az tetszik benne, hogy a dream-pop hatás az egészet keserédesre színezi, ugyanakkor nem egy lagymatag zene ez. Akár táncolható is, hiszen a dobgép csak úgy dübörög alatta, az esőcsepp szerű szinti futamok pedig olyanok mint amikor az autó szélvédőjén pattognak az esőcseppek. A szinti témák pedig egytől egyig vintage számba mennek, ahol a jóleső nosztalgia a néhol elég hűvös hangzást is fel tudja melegíteni. Ideális pop album az alig több mint harminc percével és kilenc dalával, ahol egy percig nem üti fel a fejét az unalom. Elsősorban a pörgősebb dalok fogtak meg (Sheen, Lastly, Jasmine Nights), de többszöri hallgatásra az instrumentális dalok (Providence, Reflections) is kinyílnak, azok pedig eszméletlen témákat bontanak ki.

Úgy érzem illik pótolnom előző albumaikat is, mert a Par Avion meggyőzött arról, hogy igen is részese akarok lenni az ő külön kis világuknak. A 2014 nyári éjszakáinak kiváló aláfestő zenéje.

9/10

Lusine - Arterial video

Új EP a láthatáron Arterial címmel. A tavalyi fantasztikus táncparkettbomba The Waiting Room után ismét érdekes irányt vett Lusine zenéje, bár a track közepétől bizony ott van a hamisíthatatlan hangzás. Augusztus 5-én jön ki a négy számos EP.

Zero 7 - Simple Science

Albumról még tovább sem esik szó, vagy legalább is én nem látom. Pár hónapos csúszásokkal újabb és újabb dalok jelennek meg. Ez a mostani így első hallgatásra nem nagy durranás, de érzek benne fantáziát. Az újak közül van sokkal jobb. Ideje megbarátkozni azzal, hogy a Zero 7 már sohasem tér vissza a nu jazz-es hangzáshoz, és szerintem Sia sem fog többé énekelni nekik. Mind emellett az látszik, hogy próbálnak megújulni. Az, hogy bejövős ez vagy sem, az pedig akkor derül ki, ha már ezekből a dalokból egy csokorral lesz.

In Love With Dusk

Fasandræberne poster

Another Girl's Paradise

Egy nap felébredek reggel, kinyitom a szemem és belenézve a tükörbe elfog egy kellemes érzés: az elégedettség. Ezzel a fogalommal élet csak az élet, hiszen sugárzik belőlem a magabiztosság, aminek hatására már a munkába menet ezernyi szempillantást kapok, mert lehet, hogy külsőre alakulhatok még, de ez a belső energia még az apróbb hibákat is kompenzálja. Aztán elkezdek dolgozni és rájövök, hogy torkig vagyok az egésszel, de a főnököt úgy is az ujjam köré tekerem, de ha nem, akkor úgy is el tudom magam adni máshol is, mert nemhiába vagyok szép, okos és ügyes is. Eljön az este és azt érzem, hogy "le a kötöttségekkel" nekem "játszadozásra" van szükségem. Meg sem fordul a fejemben, hogy elutasítás lesz a vége, még egészséges drukkot sem érzek mert tudom azt, hogy megszerzem amit akarok. Még távolról sem ismerem a kínos csönd fogalmát és csak nevetni tudok azokon, akik nem képesek bárki társaságában "oldódni". Na én erre képes vagyok, és csak is a keresés kedvéért ki kísérletezem kivel legjobb ez az "oldódás". Szeméremség? Szégyen? Gátlás? Szentég, aki ilyenekkel jön az biztos nem ebben a világban él! Aztán hajnalban amikor belépek a lakásba mégis az üresség fogad, egyedül értem haza, de sebaj - gondolom - holnap újra nap lesz, és úgysem velem van a probléma.

Aztán reggel kinyitom a szemem, bele nézek a tükörbe és magamat látom, a hibáimmal, gátlásaimmal, de magamat egységben. A reggeli nyugalomban ücsörögve egy bögre kávé mellett egyszerűen nem értem miért kell az embernek saját határait próbára tenni, miközben ennyi idő elteltével már ismeri és közben bizony már meg is kedvelte azokat. Végül is ezeken a határokon belül működnék biztonságosan, de egy szóval sem mondtam, hogy könnyebb lenne.

Xeno & Oaklander - Sheen video

Most látom, hogy a Sheen tavaly kapott már egy video-t, és nem is akármilyet!!! Ezt a hangulatot....beszarás!

Xeno & Oaklander - Lastly

Túljutva többszöri hallgatáson meg kell állapítsam, hogy a Par Avion azontúl, hogy remek stílusgyakorlat egy hatalmas endorfin löket. Öröm hallgatni ezeket a vintage hangulatokat és nem tudom hogy csinálják, de nem unalmas.....pedig ez is a lerágott nyolcvanas évek. Jajjjj de jó!

Iamamiwhomai - Blue album trailer

A Thousand Times Goodnight

Nos a norvég Erik Poppe-t (Hawai, Oslo, 2004, Troubled Water, 2008) is elérte a "menjünk külföldre filmet csinálni" alkotói szakasz. Oké valahol ez természetes, felfigyelnek az alkotóra aztán nemzetközi vizeken próbálkozik, aztán mi a vége? Általában a "vissza a gyökerekhez", vagy marad már nemzetközi, de azért otthon is gyárt filmeket. Az én meglátásom az, hogy a legtöbb skandináv alkotó saját hazájában tud igazán hiteles alkotást letenni az asztalra. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a nemzetközivé növő produkciókból elveszik az alkotó egyénisége, hiszen mondjuk von Trier estében a nemzetközi produkciók is ugyanúgy hatásosak mint amelyeket otthon gyártott (különbség azért ott is felfedezhető).

Erik Poppe tehát Írországba tette át a helyszínt, és bevetette a filmsztár alkalmazását, Juliette Binoche-t kérte fel Rebecca a fotóriporter megformálására. Szóval ami ilyenkor lenni szokott egy kicsit felszínessé válik a kontextus, ez tehát általában a nemzetközivé növés betegsége.

A kötelező fanyalgás után azonban meg kell állapítsam, hogy Poppe ugyan nem ússza meg e "betegség" tüneteit, azonban epidemiológiai hasonlatoknál maradva nem engedi a kórt tovább terjedni. 

Első ránézésre ugyanis úgy tűnik sokat akar a film, hiszen társadalmi problémákat feszeget, konkrétan az iszlám öngyilkos merénylők körüli morális kérdéseket veti fel a film, vagy éppen a kenyai menekülttáborban élők nyomorát akarja magyarázni a multinacionális vállalatok kizsákmányolásával. Ebbe könnyen bele lehet fulladni, de amikor a film egynegyedénél világossá válik, hogy voltaképpen nem is erről szól a film, ez csak a keret hozzá, nyugodtan hátra dőlve lehet nyugtázni, hogy ebből még valami érdekes is ki sülhet.

Erős párhuzamot tudok vonni Susanne Bier Egy jobb világával, hiszen társadalmi problémát állít fókuszba a moralitás oldaláról megvilágítva. A különbség azonban az, hogy Bier filmjének a célja maga a moralizáció volt, és valljuk be őszintén egy kicsit bele is tört a bicska. Jelen esetben a film penge élen táncol, nagyon neccesen de talán egyszer sem csúszik a túlzott moralizáció oldalára. Amennyi jelen van a filmben az pedig nem cél, hanem eszköz.

Ugyanis maga a film tulajdonképpen egy lélektani fejlődési görbe, ahol Rebeccának egy választás elé kell állnia. Ugyan ezt a fajta választási helyzetet (hivatás vagy család) már ezerszer láttuk, mégsem fullad unalomba az egész, hiszen ez a hivatás igen csak specifikus. Rebecca konfliktus helyzetekről szokott fotókat készíteni, gyakran van életveszélyben, legutóbbi fotózása során kis híján meghal, miután egy öngyilkos merénylő robbant a zsúfolt utcán. A férje Marcus (Nikolaj Coster-Waldau) választás elé állítja, mert a család már nem bírja elviselni azt a tudatot, hogy az édesanya folyamatos életveszélynek van kitéve. 

A folyamatos őrlődés ráül az ember mellkasára, főleg azért mert sok minden kimondatlan marad és Poppe nem engedi ezeket kitörni, sajnos nincs katarzis mint előző filmje a Troubled Water (2008) esetében. Ami marad az a főhősnő lélektani fejlődése, de azt ne gondoljuk, hogy eljutunk A-tól a Z-ig. Poppe a hidegrázós zárójelenetével a nézőre bízza a főhősnő választását (vagy nem választását). Minden estere azon túl, hogy a földbe döngöli ez a jelenet a nézőt, mégis fel is emel minket, hiszen itt válik világossá a morális keretrendszer értelme.

Juliette Binoche (Csokoládé, 2000.) a kételyek közt őrlődő karakter megformálásába bele adott apait-anyait, azonban én éreztem valamiféle távolságtartást a szereptől, de az autós jelenet meggyőzött, hogy ennek is a karakter része kellett hogy legyen. A "szívtipró" Nikolaj Coster-Waldau (Fejvadászok, 2011.) ezúttal megfontolt édesapát játszott, egy percig sem jutott róla eszembe az előbbi címke.

A film tehát nem mentes a kliséktől, de véleményem szerint ezeket a kliséket Poppe eszközként az alapprobléma bemutatására használta, mint keretrendszert, és tette ezt úgy hogy nem kaptunk direkt közléseket, nem akart számunkra (ezúttal sem) tanmesét írni. Emocionális szinten azonban jobban működnek korábbi munkái.

7/10

The Beekeeper

Telepopmusik feat. Mark Gardener - Sound

Új album ősszel, de ez??? Hát nem is tudom......

WIFE - What's Between

A WIFE James Kelly solo projektje, ahol dark elektronika elegyül egyfajta black metal felől érkező epikus ballada megszólalással, amelyet egyébként ír folkzene inspirált. Érdekes kombináció ez, és igen meglepő hangzásvilágot hoz létere, amely egyfelől szokatlan, másfelől meg mégis szerethető. Kelly egyébként az ír Altar of Plagues black metal banda multiinstrumentalista tagja, így egyéni zenei világa mindenképpen meglepő, mert alapvetően ez egy elektronikus pop albumnak tekinthető. A Tri-Angle Records volt, aki ezt a zenei egyveleget bevállalta, és valljuk be ez a zenei világ alapvetően nem is üt el a kiadó profiljától. A képet erősíti, hogy a lemez elkészítésében Haxan Cloak segédkezett, és az ő dark ambient hangzása is ott van a lemezen. 

A What's Between egy erős hangulat lemez lett, de ebben az esetben az embernek tényleg hangulatában kell lenni, mert különben szinte lehetetlen a ráhangolódás. A lemez nagyon sötét hangzású, amelyet meg-meg törnek lentről feltörő zörejek, és ebbe simul bele Kelly éteri hangja, amely nem oldja a depressziót, hanem fokozza. Itt ami feloldozás, az az esetleges ritmusgyorsulás, amelyet előszeretettel alkalmaz az eufória kiváltására. Ezek a "sötét angyal" szerű vokális témák is általában repetitívek, ahol a folyamatos építkezés és a különböző elektronikus zörejek alkalmazása teszi színessé és érdekessé a dalokat. Ez a fajta kriptikus hangulat szinte majdnem végig megmarad, de a utolsó két dal a Fruit Tree és a Further No Better érdekes fordulatot hoz. Itt van egy erős törés a lemezen, hiszen ez a két dal a klasszikus értelemben vett elektropop-nak felel meg, amely sötét ugyan (amennyire a Depeche Mode is volt a 80-as évek közepe-vége felé), de megkülönböztethető a verzé a refréntől, tehát a végére kapunk igazi dalokat. Mert egyébként ez előtt hangulatokat kapunk, amelyek szinte összefolynak, így igazából külön-külön megemlíteni őket nem is érdemes. Ez a szakadás éppen ezért nem is zavaró, mert a lemez zárása legalább nem döngöli az embert a földbe.

Az igazság az, hogy ez a fajta sötét világ igen csak hangulathoz kötött. Amennyiben az ember az elfojtott indulatokat engedi ebben kitörni, akkor működőképes az album. Olyan ez mint a horror, nem mindig van rá az embernek szüksége. Mégis többször elővehető és megkedvelhető, mert alapvetően próbál azon a határmezsgyén táncolni, ahol az elvont és a befogadható egyaránt jelen van. A Nine Inch Nails rajongóknak szerintem egyébként bejövős.

7/10