
A What's Between egy erős hangulat lemez lett, de ebben az esetben az embernek tényleg hangulatában kell lenni, mert különben szinte lehetetlen a ráhangolódás. A lemez nagyon sötét hangzású, amelyet meg-meg törnek lentről feltörő zörejek, és ebbe simul bele Kelly éteri hangja, amely nem oldja a depressziót, hanem fokozza. Itt ami feloldozás, az az esetleges ritmusgyorsulás, amelyet előszeretettel alkalmaz az eufória kiváltására. Ezek a "sötét angyal" szerű vokális témák is általában repetitívek, ahol a folyamatos építkezés és a különböző elektronikus zörejek alkalmazása teszi színessé és érdekessé a dalokat. Ez a fajta kriptikus hangulat szinte majdnem végig megmarad, de a utolsó két dal a Fruit Tree és a Further No Better érdekes fordulatot hoz. Itt van egy erős törés a lemezen, hiszen ez a két dal a klasszikus értelemben vett elektropop-nak felel meg, amely sötét ugyan (amennyire a Depeche Mode is volt a 80-as évek közepe-vége felé), de megkülönböztethető a verzé a refréntől, tehát a végére kapunk igazi dalokat. Mert egyébként ez előtt hangulatokat kapunk, amelyek szinte összefolynak, így igazából külön-külön megemlíteni őket nem is érdemes. Ez a szakadás éppen ezért nem is zavaró, mert a lemez zárása legalább nem döngöli az embert a földbe.
Az igazság az, hogy ez a fajta sötét világ igen csak hangulathoz kötött. Amennyiben az ember az elfojtott indulatokat engedi ebben kitörni, akkor működőképes az album. Olyan ez mint a horror, nem mindig van rá az embernek szüksége. Mégis többször elővehető és megkedvelhető, mert alapvetően próbál azon a határmezsgyén táncolni, ahol az elvont és a befogadható egyaránt jelen van. A Nine Inch Nails rajongóknak szerintem egyébként bejövős.
7/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése