Mogwai - The Bad Fire

 

Voltaképpen én nagyon jól elvagyok régi kedvenceimmel.......Ez nyilván nem teljes mértékben igaz, hiszen az igazat megvallva a legtöbbjükkel x év távlatában már nem igazán tudok mit kezdeni. Na, a Mogwai nem ilyen. Ahogy idősödnek, egyre jobbak a lemezeik, vagy legalább is tartják a minőséget. A The Bad Fire-el is ez a helyzet. Pöpecül össze van rakva, vagány a hangzása, a lemeznek van egy íve, változatos, mégis koherens. Ott van az ismerős Mogwai hangzás és emellett van némi kísérletezés. Nem kell nagy dolgokra gondolni, inkább nüanszokra, egy szokatlan hangszerre a kiállásban vagy váratlan váltásra, esetleg meglepően szokatlanul egyszerű dalszerkezetre. Emellett pedig ott vannak a régi bevált dolgok is, mint az építkező dalszerkezet nagy ívű kiteljesedésekkel, extázissal. Amióta beengedték a hangzásvilágukba a könnyedebb hangzást, azóta még új, fiatalabb közönséget is nyertek maguknak. Ehhez mondjuk a Kin (2018) filmzenelemez jócskán be is segített. Akkor jöjjön a "de" bekezdés. Amit írtam tartom, nem válik unalmassá idővel sem a zenéjük. Ugyanakkor izgalmasabb lenne, ha albumnyi új ötletet kapnánk, szemben azzal, hogy ötletmorzsák vannak egy viszonylag komfortos keretben. A régi rajongók egy része már így is fanyalog, szerintem megérné a rizikót. Már a szintén erős 2021-es As the Love Continues hallgatása alatt is ezen morfondíroztam. Egyébként meg nem is értem magam, hiszen addig amíg ilyen "poklot" teremtenek, amíg képes vagyok elbőgni magam az érzelmekkel felduzzasztott kiteljesedéseken, tulajdonképpen nem igazán érdekel, hogy még mit és hogyan csiszolhatnának. A The Bad Fire posztrock-ja leginkább a shoegaze és a space-rock felől közelít, de megjelenik itt még egy jelentős dream pop hatás is. A záró Fact Boy ambient-je, pedig egyenesen a Sigur Rós Valtari időszakát idézi meg. A lassan negyedik évtizedes recept egy-két új összetevővel tehát még mindig jól működik. Remélem még jó pár album kiadására való érdekes ötlet van a tarsolyukban.

7,5/10

FKA twigs - EUSEXUA

 

Na jó! A kezdeti fanyalgás és ellenérzés után csak megadtam magam az EUSEXUA jelenségnek. Twigs irányváltásával kapcsolatban azért még mindig vannak kétségeim. Valamiért beleszerettem a kislányba, de nem vagyok meggyőződve, hogy azokba a jegyekbe, amely felé kezd kiteljesedni. Már a Caprisongs mixtape-nél kiakadtam a mainstream (tiniknek való) popdalocskákon és csak reménykedtem abban, hogy nem hivatalos lp lévén ez csak egy "izé". Nos ez az "izé" tovább él, és a jelenlegi anyagon is érződik, de szerencsére visszatranszformálódott az "art" keretei közé. Az elején a női Tricky-t láttam twigs-ben, de a 2019-es MAGDALANE-nel egy art pop mesterművet tett le az asztalra, ahol tökéletesre lettek csiszolva az egyedi jegyek (az érzékeny nőiesség kontra szókimondó dalszövegek, a kattogásokból, tört ütemekből előbújó dallamok, a fokozatosan építkező dalstruktúrák stb.). Aztán jött ez......Fortyogó, lüktető klubritmusok, hagyományos dalszerkezetek (verzé-refrén), fülledt erotika, amolyan queer életérzés, meg még K-Pop is! Akkor meg is van az idei BRAT, Dirt Femme vagy Desire, I Want to Turn Into You, csak hogy az utóbbi három évet idézzem meg. Persze jó ez (gondoltam), de pont Twigs-től és pont egy jó hangsúlyokkal megalkotott artpop tézis MAGDALANE után? A jó hír az az, hogy többszöri hallgatás és némi ülepedés szükséges ahhoz, hogy a sztereotíp hozzáállás által kihallott cukormázat levetkezze ez az album. Az EUSEXUA ugyanis korántsem tipikus queer klubhimnusz (van benne egy adag), sokkal inkább a sebzettség feloldódása egy biztonságos térben (jelen esetben party, klub szcéna) és ennek az eufóriája. Pont ez az eufória, amely ezt az albumot optimista irányba állítja. Megijedni nem kell, a melankólia még itt is megmaradt stílusjegynek, csak az arányok áthangolása történt meg. Az artpop jelen esetben inkább pop, de mesteri az átalakulás, benne van minden esszencia, tehát az art jelen van, le sem lehet tagadni. Ebben a csepp lányban leginkább azt kedvelem, hogy úgy olvasztja stílusába az őt ért hatásokat, hogy sohasem tévelyedik az utánzás mezsgyéjére. Az album pedig "fiatalkoromat" meghatározó hatásokban tobzódik. Igaz, jelen esetben sokkal direktebbek az utalások, szinte megmosolyogtatóak (első hallásra felháborítónak találtam), de sem az utánzás, sem pedig a nosztalgikus giccs felé nem indul el. Totál 90-es évek hangulata van a lemeznek, leginkább Madonna (Ray of Light korszak), William Orbit, Björk, (de még lehetne sorolni) ami beugrik elsőre. A legdirektebb utalás talán a Girl Feels Good, amely konkrétan Madonna Swim-je is lehetne. De Björk Post albuma is több helyen beugrik, van itt Hyperballad felépítésű dal (Keep it, Hold it), de nekem a 24hr Dog pl. tök Possible Maybe. Az utolsó dalnak mellékesen pedig Wanderlust (újabb Björk utalás) a címe, amelyben Twigs bebizonyítja, hogy hangban is egyre csak fejlődik. Egyébiránt ebből a szempontból brutál erős az anyag, vokálisan nagyon odatette magát (ismételten). Azon tűnődöm, hogy ha nem a 90-es években vagyok tinédzser, akkor is megfogott volna e az album, nyilván ezt nem tudhatom, illetve az is dilemma, hogy hosszú távon tetszene e ez a látszólag könnyedebb irány? Biztos vagyok benne, hogy a továbbiakban is kísérletezik majd, úgyhogy ezt most elkönyveltem egy jól összerakott guilty pleasure-nek.

8/10

Com Truise - Silicone Tare

A Silicone Tare nem fogja megváltani a Truise univerzumot, mégis érdemes és érdekes hallgatni való. A midi billentyűzet virtuóza, a full analóg technikát részesíti még mindig előnyben. Két évvel a Wave 1 ep után mi is változott? Voltaképpen nem sok minden. A Wave 1 egy leginkább hip-hop ütemeket imitáló, kissé a popba hajló próbálkozás volt. Azt lehetett várni, hogy Truise elmegy a könnyedebb irányba, esetleg megtetszik neki a vokál, hiszen a Wave 1-en próbálkozott vele. Nos, nem így történt, amelyet én sajnálok is egy kicsit, mert szerintem az egy jó és frissülő irány lenne. Ehelyett inkább elővette a régi, jól bevált hangzást. Nem mondom, hogy back to a form, mert igazából sohasem tért el ő ettől. Egy kicsit minden kiadványa tök egyforma, nehéz különbséget tenni. A Silicone Tare leginkább az első nagylemezt, a Galactic Melt-et idézi, de attól itt már sokkal változatosabb a kép. A korábbi anyagokhoz képest, eddig ez a legjátékosabb lemez, bátran kísérletez a hangokkal, a ritmikával, saját határait próbálja feszegetni. A Sunspot és a Forgive tiszta energiabomba, az utóbbiban az éles ritmikai váltások kifejezetten újszerűként hatnak. A középső két dal, amely egyébként már hallgatható volt, inkább rutinmunkának tűnnek, míg a záró Du Zirconia egy kellemes középtempós szösszenet. A határok feszegetésének a szándéka érződik az ep-n, de a végeredmény ezt kevésbé tükrözi. A játékosság az egyetlen nüansznyi különbség, itt is van koncepció, full instrumentális az anyag, még mindig analóg királyság. Egy picit bosszantó ez, mert nem látni, hová akar fejlődni, mi lesz a következő lp létjogosultsága. Ugyanakkor annyira erős atmoszférát teremt, hogy még ezúttal is meg lehet neki bocsájtani ezt a fatális hibát, maximum nem pályázik az év lemeze kategóriára. Ettől függetlenül egy olyan világba kalauzol, ahol teljesen jelenszerű a nyolcvanas évek elektronikus zenei score-jainak a hangulata. Olyan ez, mintha belekerülnénk a C64-es valamelyik játékába, és ezt a kazettát jó végteleníteni.

7/10

Albumok

Az utóbbi időben rengeteg zene pörgött nálam. Szerencsére többnyire kellemes szájízt hagytak bennem. Mivel lustaságom határtalan, ezért néhány gondolatban értékelném őket.

HÆLOS - Full Circle

Kellemes meglepetés a brit indie-elektronika újdonsült üdvöskéinek első, debütáló albuma. Ha őszinte vagyok saját magammal, azt mondom, hogy régi ötletek egy csokorba gyűjtése az egész lemez koncepciója. Miért mondom ezt? Azért, mert az egész merítés a kilencvenes évekből történik. Nagyon erős a trip-hop hatás, de az angol elektronikus tánczene kilencvenes évekbeli összes kliséjét felvonultatja a lemez. Kellemes emlékek ugranak be a zenei megoldások kapcsán, de közel sem lehet a nosztalgikus jelzőt rányomni az anyagra. A dalcentrikusság, ezen belül a dalszövegírás fontos tényező a lemezen. Ezek a melankóliával átitatott "szerelmes dalok" egyértelműen huszonegyedik századiak. Aktuális, ugyanakkor mintha semmi nem változott volna. A nagyvárosi chill örök, és nagyszerű, ahogy ezt a korszakokon átívelő hangulatot felvonultatják a lemezen. Ugyan a dalok igen hasonlatosak, de kis türelemmel a nüanszok is feltűnnek, és a katartikus építkezés mögött, a játékosságot is megtapasztalhatjuk. Olyan nosztalgikus újdonság érzés fog el, mint amikor a London Grammar-t, vagy a The XX-t hallgatom.

8/10

Underworld - Barbara Barbara We Face a Shining Future

Az Underworld visszatérése (legalább is az én zenei kultúrámba) is igen kellemes meglepetés, hiszen már régen hallgattam őket, és egykori stílusukat nehezen tudtam megfeleltetni gondolatban a mai megszólalással. Tulajdonképpen az I Exhale megjelenésekor meg is állapítottam, hogy hozzák az öregek azt, amiért szeretjük őket. Igen, ez így is van, de innen nézve az egész album egy átverés, mert ezután a dal után szépen megváltozik a hangzásvilág. A monotonitás ugyan megmarad, de a fajsúlyos zúzás szinte teljes mértékben felhígul. A duó mintha egy légiesebb útra lépett volna, ahol mindinkább előtérbe kerülnek a dallamok, és a vége felé még énekhangok is felütik a fejüket. Ez azért hat újdonságként, mert az Underworld volt eddig a nagybetűs bulizene, amelyre kitombolhattuk magunkat. Jelen anyaggal leginkább az after hours perceit tehetjük színesebbé, sokkal inkább a chill-en van a hangsúly. A Low Burn és a Nylon Strung elszállása egyszerűen zseniális, hatalmas örömzene, boldogságbomba. A video-t is kapó If Rah pedig a régi és az új tökéletes kombinációja, az album megújulási mottójának zenébe öntése. Kifejezetten méltányolandó, hogy több évtizedes diszkográfiával a hátuk mögött próbálnak még a rutinoktól elszakadni mégpedig úgy, hogy múltjukra építenek, és jellegzetességeiket megtartják. A színvonal sajnos nem egyenletes. Az album közepe leül kissé, és megakasztja a lendületet. Ráadásul érthetetlen miért is játszanak Chemical Brothers-ösdit ebben a részben. Remek visszatérés.

7,5/10

Liima - ii

Mads Brauer-t, Casper Clausen-t és Rasmus Stolberg-et az Efterklang-ból ismerhetjük. Hozzá csapódott Tatu Rönkkö Finnországból és így alakult meg az alkalmi zenekar. Itt egyértelműen a közös jam-melgetésen van a főszerep, és mint ilyen rendkívül kísérleti jellegű az album maga. A formáció próbál törekedni a kísérleti jelleg és a dalstrutúra-befogadhatóság összehangolására több kevesebb sikerrel. A ii ennek ellenére inkább a dallamos elektropop felé húz, pedig sokkal többet is ki lehetett volna belőle hozni. Ezt nem tartom problémának, de a remek felütés sajnos felhígul a lemez végére. Ettől függetlenül remek stíluskavalkádnak lehetünk fültanúi, melyeket a szokatlan dalstruktúrák, hirtelen ritmikai váltások színeznek. Mindezek mellett azonban nagy szerepet kap a dallam. A sokszor nehéz industrial, vagy kraut rock-ot idéző elemeket remek szinti témákkal festik alá, amely egy egyéni szájízt ad ennek a formációnak. Ugyanakkor az Efterklang múlttól sajnos nem tudtak elszakadni, hiszen több dalban tetten érhető, a jelen esetben ugyan stilizált, orchesztrális kiteljesedés (Woods, 513). Ugyanakkor az is igaz, hogy a fiúk ehhez veszett jól értenek, és talán ez áll a legjobban nekik. Szerintem felesleges erőlködni, hogy valami mást csináljanak, mert érződik az egészen ez a fajta motiváció. Egy kicsit több munka kellett volna az anyagba, számomra egy picit demo szerű, mindenesetre érdekes és emlékezetes élmény.

 

7/10

The Field - The Follower

 

A The Field elindult egy sokkal sötétebb hangzás világába, amellyel párhuzamosan ez a zene egyre táncolhatóbb. A Cupid's Head egyenes folytatása ez a lemez, a trance és a techno újjászületése, ahol a szokatlan ritmika, és azon belüli váltások többé teszik ezt, mint stílusgyakorlat. Valami egészen hipnotikus a lemez, amely elsősorban a repetitívség eszköztárát aknázza ki teljesen. Ezt oldják az alá tolt témák, illetve a hangminták beemelése a képbe, de nem ellensúlyozzák a dalok és a lemez hosszától, valamint az ismétlődéstől kialakult frusztrációt. Bármennyire játékosak a track-ek, mérhetetlen türelem szükségeltetik, hogy kivárjuk mi is fog igazán történni. Érdemes kivárni, hiszen brutál témák vannak itt, de ettől még nem egy könnyen hallgatható darab.

 

7/10

Miike Snow -iii

 

Na ez a formáció is eljutott abba a fázisba, amelyet klimaxosnak szoktunk nevezni. A rossz májam azt mondatja velem, hogy nincs új a nap alatt. De ettől sokkal rosszabb a helyzet. Írtak egy olyan albumot, amelyen olyan dalok szerepelnek, amelyet másoknak szoktak írni, olyanoknak, akik a mainstream pop mezőnyébe tartoznak. Ugyan ez csak az én fejemben létezik, de teljesen ugyan olyan érzésem van ezzel kapcsolatban mint az új Sia albummal. Semmi értelmét nem látom annak, hogy saját név alatt is mainstream pop-ot adnak el a fiúk, ráadásul eltűntek a zongoravezérelt katartikus tánchimnuszok, amelyért imádni lehet őket. Helyette belassult a ritmika, az  r'n'b-é, és a nyálpop-é a főszerep. Időpocséklás!

 

4/10

AKASE - Graspers

A UK house és techno guru Midland legújabb projektje, nem is igazán projekt, hanem inkább egy együttes. Midland mellé szegődött Robbie Redway énekes, és így alakult meg az AKASE, amely tulajdonképpen egy elektropop duó akar lenni, ahol a fő csapásirány a "ködös" hangulat, amelybe belevegyül Redway lélekkel teli, érzelmes, "modoros" hangja. Midland nem titkolta sohasem, hogy a Radiohead nagy rajongója. Ez a Graspers világán érződik is, valahogy olyannak tűnik, mint Thom York bármelyik szóló projektje, mármint ami a hangulatot illeti. 

A rock, az elektronika és a r'n'b elegyedik a lemezen. Midland ritmusai nagyon kifejezőek, és változatosak, ebben nagyon erős az album. Ezt mi sem bizonyítja a legjobban, mint hogy a Redway nélküli dalok (Beseech, Extract) szinte az első alkalommal megmutatják igazi arcukat, dinamikusak, változatosak, fülbemászóak. A szinti témák sokszínűek, bár valahogy sohasem teljesednek ki. Redway az alap formulán sajnos nem sokat változtat, nem színesít. Valami miatt nem teljes a kémia a két férfi között. Kevés dal van a lemezen, ahol átjön a duo egyik alaptézise, mégpedig az érzelmesség. Redway vagy túl tolja a dolgot, vagy pedig a modorossága kioltja a hallgatóban az átélést. A legtöbb dal a lemezen egyszerűen nem működik. Azt érezni, hogy valami hiányzik, várunk még, hogy történjen valami. A legnagyobb baj talán a meghatározó dallamokkal lehet, mert az nem sok van az albumon. Jó dallam hiányában pedig nehéz emocionálisnak lenni. Persze a befogadást nagymértékben megnehezíti a dalok felépítése is, lassan építkeznek, a ritmusok variálódnak, mire már történne valami, vége a dalnak (Adrift, Borderlines). Vagy éppen nagyon jó az alaptéma, de túl rövid a dal, nincs idő a kibontásra (Feel a Little). A cím adó dal pedig nagyon el van nyújtva, a dal végi extázis rövid és sokat kell rá várni. 

A helyzet azért ennyire nem vészes. Az album közepére koncentrálódnak a jól sikerült dalok (Beseech, Call, Is It Because, Murmur, Deft Ways). Ezeknél sikerült a duónak egymásra hangolódni. Ezek a dalok egyébként is a hagyományos értelemben pop-osabbak, legalább is tökéletes arányban van bennük a fülbemászóság, és a kísérleti kedv. A többi dalnál tehát nincs meg ez az egyensúly, és marad a hiányérzet, de valami miatt mégis azt tudom mondani, hogy működik az album. Ez nem más, mint a nagyon erős hangulat. Akárhogy is, sikerült egy jól eső merengős IDM-et csinálni, egy elmélázós atmoszférát teremteni, amely elviszi az albumot a hátán, és ami meg is menti a fatális hibáktól. Igazi éjjeli vezetős lemez.

6/10

Choir of Young Belivers - Grasque

Az avant pop dán képviselői négy év hallgatás után adták ki harmadik lemezüket, a Grasque-ot. Bár a képlet egyre inkább kristályosodik, miszerint ez voltaképpen Jannis Noya Makrigiannis dalszerző énekes egyszemélyes projektje, és ez az album egyértelműen alátámasztja ezt. A folk melódiáknak és a nagyzenekari megszólalásnak gyakorlatilag már alig van nyoma az új lemezen. Helyette inkább Makrigiannis kísérleti agymenéseinek van szánva a főszerep, amely bevallhatóan elég öncélúra sikeredett, mármint amennyiben ezt a zenekar oldaláról nézzük. Gyakorlatilag egy egyszemélyes kórus lelki bugyraiba tekinthetünk bele a cirka egy órahossza játékidő alatt, de aki kibírja a kezdeti megrázkódtatásokat, annak egy mély, érzelmes, izgalmas és változatos élményben lesz része.

A zenekarnak 2008-ban jelent meg első nagylemeze This Is for the White in Your Eyes címmel. Az orchesztralitás kitűnően vegyült a folkpop-pal, már akkor érezhető volt, hogy Makrigiannis egy jelenség. Hangja valahol Thom York és Jónsi közé tehető. 2012-ben kiadták a Rhine Gold-ot, ahol a hagyományosabb pop struktúra, és némi indie elektronika vegyült a képlethez, de éteri, illetve epic maradt a megszólalás, sőt a második eresztés egy jóval összeszedettebb és érettebb lemez volt, noha megszólalásában igen heterogén anyag volt. Az viszont érdekes, hogy a köztudatba elég lassan robbannak be. A Hollow Talk már a 2008-as első lemezen megjelent, mégis évekkel később a Bron/Broen (A híd) svéd-dán sorozat főcímzenéjeként vált ismertté. Azt azért hozzá tenném, hogy jómagam is a Hollow Talk-kal ismertem meg őket 2009-ben, ami akkor Vinterberg Submarino-jában szerepelt, már akkor borsózott a hátam tőle.

Tavaly kaptunk egy jó pár ízelítőt az albumból (Jeg Ser Dig, Face Melting, Serious Lover), amelyek azt bizonyították, hogy a Grasque-on történni fog valami, és így is történt. 

Makrigiannis elmondta egy interjúban, hogy alapvetően ő ezt egy szóló anyagnak szánta, aztán mivel elég közösre sikerült a végére a munka, meggondolta magát, és a következő COYB albumként adta ki. Jó szöveg, minden estre tényleg eléggé más mint az eddigiek. Valamilyen szinten a Rhine Gold hangzásvilágának a nyomdokain halad, de mindez a hagyományosan értendő pop zene rovására megy. Makrigiannis feláldozta a befogadhatóságot a kísérletezgetés oltárán. Ezen az albumon ugyanis az elektronikus zörejeké a főszerep, a ritmusok is programozottak, a vonósok szerepét pedig átveszik a szintetizátorok. Amíg a Rhine Gold egy törékeny egyensúlyban volt a gyengéd elektronikus hatás és az orchesztralitás között, addig a Grasque arányai eltolódtak. A folkos gyökerek megmaradtak, azonban kicsavarva, absztrakt vannak jelen egy-egy utalásban, vagy egy interlude gyanánt. Ebből a szempontból is eklektikus a lemez, hiszen angol, dán és a görög nyelv is megjelenik a szövegekben, vagy a dalcímekben. Zeneileg pedig ehhez még némi spanyol hatás is társul a Perfect Estecoda-ban. A folk absztrakttá tétele ebből a dalból ordít leginkább. Zseniális ahogyan ezek a hatások elmosódnak az elektronikus zenében, és az oda nem illőség mégis harmóniában tud működni. A másik nagyon feltűnő változás és arány eltolódás, az az elektronika előtérbe kerülése. Nyilván nem vad bpm-ekre kell számítani, de az ambient, a down tempo, vagy akár a hip-hop és az r'n'b is visszaköszön a lemezen. A COYB azért persze maradt az elektro-akusztika mellett, a megszólalás elsősorban akusztikus benyomást kelt, de szépen programozott ritmusszekció ez, amely mindenféle zörej szerű díszítésekkel van megtűzdelve. Ezek egy kántáló-jachtáló mechanizmust keltenek, amelyből a melódiát nekünk kell kihámozni. A dalok struktúrája közel sem mondható hagyományosnak. Az album hemzseg az olyan daloktól, amelyben éles ritmikai, vagy témabeli váltások vannak, amelyek látszólag megakasztanak egy valamilyen fajta építkezést, de gyakorlatilag színesítik mind hangzásilag, mind hangulatilag a lemez világát, és funkcionális hasznuk is van. Éppen ezért nehéz meghatározó dallamot megfogni, mégis ott van a pop a zenében, csak az éteri maszlagból kell kihámozni. Makrigiannis agymenési első hallgatásra nagyon intenzíven nehéz élményt hagynak. A gyakori hangzás és hangulatbeli, valamint ritmikai váltások, a különböző elektronikus díszítő "zörej" effektek, a hangtorzítások, maga az eklektikusság, ez mind nagyon sok. Tény, ez közel sem egy minimál album, hanem annak ellenkezője: itt halmozás van, nihil, elmerülés a különböző részletekben, amelyek nehezen ugyan, de kitartással összeállnak egy egésszé. A közös nevezőt kell felfedezni, ami nem más, mint Makrigiannis lelke. Ez az album egy érzelmi hullámvasút. Ebben a világban érdemes elmerülni, mivel katartikussága által saját mentáltréningünkhöz járulhat hozzá. Ennek a hangnak, zenének lelke van, függetlenül attól, hogy mennyire próbálják az alkotók saját határaikat feszegetni benne. A kísérletezgetés funkcionális haszna tehát pont az, hogy megmutatja számunkra, hogy csak látszólag húzódik ellentét az érzelem és a rideg kísérleti elektronika között. A Grasque érzelmi hullámvasútja a felhők közé vezet, és ott tart minket, nem fogunk leesni.

9/10

Skilled Mechanics - Skilled Mechanics

Hogy mis sül ki abból, amikor Tricky nem a saját neve alatt ad ki egy kollaborációs albumot? Nos lehet jó ómen is, hiszen az 1996-os Nearly God projekt azóta már klasszikus (egyébiránt a kedvenc Tricky lemezem). Ugyanakkor elsülhet szerencsétlenül is, mint az 1999-es Juxtapose esetében, amely szintén nem volt szó szoros értelemben vett szólólemez, mint ahogy a Skilled Mechanics sem az.

Ezzel a névvel tehát egy új projektet hozott létre (legalább is egy album erejéig). Csatlakozott hozzá Dj Milo, aki a pre-Massive Attack, a Wild Bunch alapítója, illetve Luke Harris dobos is aktívan részt vett az album elkészítésében. Ahogy megszokhattuk, ezen kívül még számos vendégszereplő kap helyet egy-egy dalban. Most már talán régi ismerősként aposztrofálható Francesca Belmonte is jelen van, de érdekes kollaboráció a kínai rapper lánnyal, Ivy 艾菲-val való közös dal is. A kezdő dalban pedig a dán Oh Land vokálozik. 

Szóval minden adva van, hogy egy ütős kollablemez szülessen, de természetesen Tricky ezúttal sem tagadja meg önmagát, és gyökerében cseszi szét az egészet. A helyzet azért ennyire nem reménytelen, csak semmi újat nem ad a lemez, ráadásul több ponton kifejezetten nem Tricky-s, de végül is ismerjük már az ürge agymenéseit. Szóval, hogy jó sült e ki belőle? Árnyalt egy picit a kép, mert nem lehet azt mondani rá, hogy teljesen kuka. Sőt, ami azt illeti, akármennyire vegyes bazár stíluskavalkád van itt, elég egységes képet alkot. Mint nagylemez, nagyon jól működik, hiszen nem esik szét. Végül is egy valami tartja össze az anyagot, mégpedig az örömzenélés. Ez a három ember összejött, hogy zenéljenek egy jót, és élvezik is ezt, ami teljesen lejön az anyagról. Kapunk itt klasszikus Tricky-t (I'm Not Going) már rögtön az elején, de a hip-hop, az Adrian Thaws-ról megismert klubhangzás, a jazz és az edm is hangsúlyosan jelen van. A baj csak az, hogy nem nagyon olvadnak össze ezek, egy-egy dalt határoznak meg, amelyek katonásan követik egymást, de ennek ellenére mégis egységes. Mindemellett elég egyszerűek ezek a dalok, felépítésükben, hangszerelésükben, ebből adódóan hamar megragadhatnak, de ugyanolyan hamar válnak érdektelenné is. Ez egy igazi easy-listening album, amelyben nem kell mélységeket keresni, noha dalszövegükben azért többnyire elég traumatikus élményeket dolgoznak fel (Boy). Az egyszerűsége, és a sokszínűsége pedig nem győzi meg az embert, egy kicsit olyan mintha Tricky túl nagy teret adott volna társainak, noha nagyon is előtérben van. Ismerős a helyzet? Ugyanez történt a Juxtapose esetében is, a történelem ismételte önmagát. És eljutottam arra a pontra, hogy nincs semmi új a nap alatt, és ezt az sem tudja ellensúlyozni, hogy az örömzene hangulata magával tudja ragadni az embert. Vannak rajta csúcspontok, pl az Oh Land-dal közös I'm Not Going, vagy a Francesca Belmonte's ultrarövid We Begin, de kellemes a jazz-es How's Your Life, a Well, vagy a video-t kapó Boy is. Csak hát nem mutatja új arcát minden hallgatás után, unalmassá válik. 

6/10

Beacon - Escapements

Ennek a brooklyn-i duonak az Experiments már a második LP-je, de azért egy jó pár anyagon vannak már túl. Az első megjelenésük egy EP volt, No Body címmel, amely az r'n'b-t és a hip-hop-ot olvasztotta az elektronikus zene szirupjába. Már erre az EP-re jellemző volt, hogy az édes dallamok a sötét atmoszférával jártak násztáncot. Aztán 2013-ban jelent meg első nagylemezük, a The Way We Separate, amely kiterjesztette, egyszersmind elmélyítette ezt a hangzást, egy egyedi, sajátos világot kreáltak maguknak, nekünk. Az albumról itt írtam. Egy örök ellentét jellemzi zenéjüket, a hűvös elektronika lüktetése, amelyet megtölt lélekkel Thomas Mullarney étert kitöltő hangja. Első lemezük közel sem volt tökéletes, nagyon erős világot, atmoszférát  teremtett, azonban nem tudott az adott hangulatból kitörni, így elég homogénné, ismétlődővé vált. A végére teljesen erőtlen lett, bár az is igaz, hogy a szakítás koncepciólemeze volt. 2014 végén a duó kidobta az L1 EP-t, amelyen érződött, hogy nagyon sok minden történt. Hirtelen a homogenitás oldódni látszott. Érezhető volt, hogy ez egy átmeneti anyag, a valamivé fejlődés minialbuma. Minden egyes dal telitalálat volt az EP-n, és emiatt eléggé felcsigázta az érdeklődést: mit lépnek ez után? Az EP-ről itt lehet bővebben olvasni.

Az Escapements egyértelműen a fejlődés, a továbblépés lemeze. Az L1 által kijelölt utat járja be, teljesíti ki, egyszersmind bizonyítottá válik annak átmenetisége, ebben való elmélyülése. Ha jobban belegondolunk ez történt az előző EP-LP viszonylatában is. 

Jelen esetben azonban egy percig sem tudunk rossz szájízzel felállni az album meghallgatása során. A dalok sokkal rétegzettebbek, mint amit megszokhattunk eddig. A komplexitás mind a hangszerelésben, mind a dalok felépítésében, mind pedig az album szerkezetében tetten érhető. Kimondható, hogy a Beacon túlhaladta poszt r'n'b skatulyát. Az előző EP-n is érezni lehetett ezt, de jelen 11 dal ezt végérvényesen bebizonyította. Alapvetően azért hozzák a törtebb ütemeket, és az r'n'b hatás is tagadhatatlan, azonban az elektronikus zene spektruma teljesen kitágul ezen az anyagon. Jól áll nekik a break beat, kitűnő érzékkel nyúlnak az ambient-hez, a uk garage-hoz, az idm-hez, mégis a klubzenei hatás a legnagyobb bomba a lemezen. A BPM feltekerése először meglepő, de aztán olyan érzés, mintha mindig ezt csinálták volna. Az, hogy a house bele-bele kacsint ebbe a képletbe egy cseppet sem zavaró, mert teljesen hitelesek tudtak a fiúk maradni önmagukhoz. A zene egyértelműen továbbra is szférikus, hűvös elektronika, de továbbra is átmelegíti lelkünket Mullarney előadásmódja, a rendkívül jól eltalált dallamok által. Mindeközben természetesen nem tudjuk magunkat függetleníteni a dark atmoszférától. A dalok felépítésben is egytől egyig összetettek. A verzé-refrén felépítést felváltja az építkező, majd leeresztő ív, amelyet többször megszakít kiteljesedő instrumentális rész. Nehéz kiismerni a dalokat, de kis idővel már képesek vagyunk kivenni, mi a verzé, és mi a refrén, mert azért itt-ott megbújik az a sarokban. Az album hangulatában most is homogén, erős atmoszférájú, azonban zenei hatásokban, ritmikailag rendkívül sokszínű. A dalok sorrendje úgy lett meghatározva, hogy véletlen se üljön le egy pillanatra sem a lemez. A lassabb BPM-ű dalokat általában felpörgetettebbek követik, és így tovább. A sokszínűség miatt pedig nem sok az album melankóliája, sőt a végén még többet akarunk belőle. A The Way We Separate-nek pont az volt a legnagyobb hibája, hogy a monoton egyhangúsággal átitatott melankólia megölte az egységes képet. A fiúk tanultak a hibából, és csillagos ötösre javítottak három év után.

Ilyen melegséggel eltöltő rideg nagyvárosi zenét az Everything But The Girl késői lemezei óta nem nagyon lehetett hallani. Szubjektív véleményem szerint ők ezzel az albummal az EBTG jelenkori hangulati megtestesítői. Hallgatva a lemezt tiszta Lulluby of Clubland deja vu-m van.

A Beacon tehát egy újabb lépést tudott tenni, képes volt lélekkel teli nagyvárosi melankóliáját új köntösbe transzformálni, miközben atmoszférájának védjegyét nem adta fel, és underground tudott maradni.

8,5/10

Illum Sphere - Second Sight EP

A Second Sight egy két track-es EP, amely 12-n jelent meg, de elérhető mp3 formátumban is. Ez a kiadvány a 2014-es Spectre Vex-et követi, amely önmagában már egy jól kiforrt stílusról árulkodott. Illum Sphere első LP-je szintén 2014-ben Ghost of Then and Now címmel jelent meg, amely hangulatra egy egységes képet mutatott, de stílusba elég széles spektrumot ölelt fel, éppen ezért egy szét eső album volt, amelyen még nem igazán voltak tapasztalhatóak az egyedi stílusjegyek. Az albumról itt írtam. Az angol dj-producer-re egyébként a szférikus hangzás jellemző, zenéje egy homályos, misztikus dimenzió átszűrődése saját világunkba.

A Second Sight-ra is jellemző tehát ez a fajta erős hangulat. Sőt, talán még az eddigieknél is többet szippant be valóságunkból Sphere "fekete lyuka". Az eddigieknél is sötétebb hangulatot kapunk, amelyet erősít a track hipnotikus jellege, és mély tónusa. A kétségbeesettség és a paranoia jutnak az ember eszébe, miközben az ismétlődő taktusokat hallgatja. Külön öröm, hogy a cold wave területére merészkedik, kifejezetten jól áll neki ez a kaland. A másik dal, a Ritual, már kevésbé egyedi megszólalású, de ez semmit nem von le az értékéből. Erre a track-re a minimalizmus jellemző, lágy szinti témák alkalmazásával. A monoton hipnotikus jelleg itt is megvan, azonban kevésbé fagyos mint a címadó single, inkább a chill, amely meghatározó jelleget ad a track-nek. Ebben inkább tud oldódni az ember, de ez is dark, itt sem kapunk eufórikus érzést.

Elmondható, hogy hangulatra nagyon erős a kiadvány, és az is látszik mostanra, hogy egyre jobban kezd formálódni egy egyéni arculat. Ahogy a Spectre Vex mérföldkövekre precízebb anyag volt az LP-jénél, erről a két dalról is elmondható, hogy önmagukban megállják a helyüket. Arról azonban még mindig nem vagyok meggyőzve, hogy albumnyi dalban a "tartalom-forma" egységet tudná tartani. Idővel gondolom ezt is megtudjuk.

7/10

Shearwater - Jet Plane and Oxbow

Jonathan Meiburg bandájának ez már a tizenkettedik albuma, ha belevesszük a live és a demo kiadványokat. Ki hitte volna, hogy az 1999-ben alakult és a 2005-ben újraformálódott zenekarnak van még olyan oldala, amelyet nem ismerünk. A Shearwater mindig is az indie, a folk és a pszichedelikus rock határmezsgyéjén mozgott.  2012-ben szerződtek le a Subpop Records-hoz, az akkor megjelenő Animal Joy egy lassú tempójú misztikus lemez volt hatalmas mélységekkel, és ahogy megszokhattuk dalszerzői fronton is egy erős lemez volt.

A Jet Plane and Oxbow minden fajta szempontból egy fejlődésnek tekinthető, egyrészt az előző albumhoz képest, másrészt a zenekar életművében is. Ez az album megmutatja, hogy a banda milyen hosszú utat járt be eddig, teszi ezt úgy, hogy filmzenei hangzásvilágba helyezi a kereteket. Meiburg szövegei kitűnően megférnek ezzel az újszerű epikus, new wave-es hangzással. Meghökkentő, ahogyan a szinti pop ritmusok előtörnek az egyébként már video-t is kapó Quiet Americans-ban, már itt egyértelművé válik, hogy eddigi legjobb lemezével állt elő a banda. Meiburg szövegei most is csontig hatolnak, azonban a hatást erősíti még modoros előadásmódja, amelyről leginkább David Bowie juthat eszünkbe. Az előző anyag merengősebben lebegő atmoszféráját itt felváltja a ritmikus és műfaji sokszínűség, azonban a lebegő atmoszféra még akkor is megmarad, ha a pörgősebb ritmusú dalok vannak túlsúlyban a lemezen. Szerencsére a ritmusnak nagy szerepet szántak, legyen az organikus forrású, vagy éppen programozott, ennek hála sohasem fullad unalomba a lemez. 

Az albumon egyértelműen az arpeggio struktúrájú dalok a legerősebbek, azok közül is a retro-industrial Filaments a legjobb a maga hat perces elszállásával. A Radio Silence egy könnyedebb, kevésbé melankólikus darab, amely simán elmehetne egy Arcade Fire albumon is. A Long Time Away pedig a három közül a leginkább himnikusabb fajta.

Nehéz a kezdetekben ráhangolódni teljes mértékben a lemezre. Ennek az az oka, hogy két arcúra sikerült az anyag. A sokszínűség úgy csapódik le, hogy a lemezen bizonyos dalok progresszívek, tele újítással, míg a többi dal hagyományosabb hangszerelésű. A filmzenei keretek ugyan végig minden dal esetében megvannak, mégis érthetetlen számomra, hogy miért nem az egész albumot csinálták new wave orientáltnak. Jelenleg úgy néz ki, hogy az első öt dal rendesen odavág, friss, újszerű, tele van ihletettséggel. Az album következő része inkább organikusabb, folk-osabb, egyedül talán a Glass Bones-ban ötvöződik a lemez két arcúsága. Majd a záró Stray Light At Clouds Hill szintén egy progresszív misztikusabb darab. A lemez így meg van törve, és érthetően a progresszívebb része működik jobban. Többszöri hallgatás után azonban megérik a másik fele is, hiszen azok is ismerős érzéseket hoznak elő az emberben (U2-s, Springteen-es hatásokat ismerhetünk föl).

A korábban említett arpeggio-s hármason túl, kiemelkedő még a kezdő Prime, ahol a lágyan simogató zongora téma eufóriában bontakozik ki. A hagyományos hangszerelésű, gyönyörűséges indie-folk ballada az Only Child, vagy a misztikus ködbe burkolózó Backchannels is személyes kedvencem.

A Jet Plane and Oxbow egy aprólékosan kidolgozott alkotás, ahol a szinti pop hatások kitűnően megférnek a modern pszichfolk-al. Az album úgy tud vintage lenni, hogy közben a jelennel vibrál, és vélhetően a zenekar számára új utakat határoz meg. A hibái ellenére is érzek benne időtlenséget.

8/10

Massive Attack - Ritual Spirit EP

Kezdjük azzal, hogy milyen hatalmas, hogy Tricky újra együtt tudott dolgozni a bandával! Már csak ezért megérte kivárni az új dalok megjelenését. Tricky utoljára a Protection-ön dolgozott velük együtt, aztán végleg össze rúgták a port. Aztán nagy feneket sem kerítettek a dolognak, tavaly volt valami kósza hír, év elején az alkalmazás, aztán hopp, már stream-elhető is volt az új anyag. A Ritual Spirit-et követni fogja egy másik EP. Amíg ezen 3D a főnök, a másikon állítólag Daddy G lesz a dirigens. 

Minden esetre egy jó pár kérdést felvet ez a körítés. Akkor mikor lesz nagylemez? A most megjelent dalok vajon szerves részét fogják e képezni a várva várt LP-nek? Kapunk e női vokált (mert valljuk be azon tudunk besírni a legjobban)? Tricky ennyi, vagy lesz még? Horace Andy nincs a képben?

Na jó, de nézzük milyen az EP. A Ritual Spirit-en nagyon erős a törzsi hangulat, amely visszaköszön mind a ritmikában, mind pedig a dallamokban. Erősen koncentrált tesztoszteron bomba, csak hím közreműködőkkel. 3D valamelyest próbált a Massive Attack vokális trip-hop mezsgyéjétől eltávolodni. A minialbum hallgatása közben nincs olyan érzetem, hogy vért izzadva próbálnak lenyomni a torkunkon egy klasszikusnak ható hatszázadjára is elcsépelt trip-hop balladát. Ha Roots Manuva-t, vagy akár a Young Fathers-t nézzük egyértelműen a "hip-hop" felé billent a mérleg nyelve, de természetesen kellő absztraktsággal tálalva. Az Azekel-el felvett címadó dal az egyetlen felvétel, amelyen énekhang található, míg a Take It There képviseli a klasszikus vonalat, ahol Tricky és 3D felváltva nyomatják a mondandójukat. 

A minialbum hallgatása közben az emberben kettős viszonyulás alakul ki, hiszen egyszerre hat újszerűnek ez a négy dal, és egyszerre nagyon is ismerősnek. Az utóbbi miatt hamar megkedvelhető, mindeközben pedig fel lehet fedezni az újszerűséget benne. A Dead Editors kezdése például direkten a 100th Windows-t idézi, de a ritmus kifordítja az egészet, de főleg Roots Manuva jellegzetes MC-zése nyomja rá a bélyegét a dalra. Ez a három tényező nagyon érdekes már az elején. Nem tudom ezt az Azekel-t honnan húzták elő, de erre a dalra (Ritual Spirit) nem is találhattak volna jobbat. A Mezzanine óta ez az első MA dal, amely meglúdbőröztetett. Ez a dal véleményem szerint klasszikus, a maga rock-os, programozott hangszerelésével, Azekel különleges hangszínével, rendhagyó dalszerkezetével (bár ez utóbbi minden dalra elmondható). A Voodoo in My Blood a pszichedelikus vonulatot hozza, a végletesen felpörgetett ritmusok (amelyek alig állnak össze koherens masszává), és a gitár teljes önkívületet idéznek, amelyhez a Young Fathers kitűnően asszisztál. Az egész EP-n ez a legidegesítőbb dal, nagyon szokatlan, nagyon más, de ha elkapjuk, akkor rá jövünk, hogy akár ismerős is lehet (sokadik hallgatásra vélek benne felfedezni Inertia Creeps-et). A végére pedig kapunk egyfajta poszt-Radiohead-es elszállást klasszikus motyogós MA köntösben. Talán még ez hathat a legismerősebben számunkra.

Az EP bizakodásra ad okot. Érzem az ihletettséget rajta, sok az ötlet és nagyon jó medrekbe terelték őket. Ettől függetlenül sajnos ez csak egy minialbum, amelynek így alig lehet íve. A fiúk e keretek között azonban jól kiaknázták a lehetőségeket.

8/10

Chairlift - Moth

A Moth a Chairlift harmadik albuma. Már a tavalyi év során kaptunk ízelítőket az albumról, és már ott sejteni lehetett, hogy valami történni fog ezzel a bandával. A szintipop duókkal Dunát lehet rekeszteni mostanság, ami azt illeti, előző két lemezük nem is nagyon okozott érdekes pillanatokat, bár tény, hogy néhány jó dal született azokon is. A Moth viszont ettől mérföldekre jár. 

Kezdjük azzal, hogy az album felépítése maga a tökéletesség. Nagyon erős kohézió jellemzi a lemezt, minden dalnak helye és szerepe van, ráadásul hangzásra heterogén az anyag. Egy percre sem üti fel az unalom a fejét, pont jó helyen és időben alkalmazzák minden esetben a ritmikai váltásokat. 

Ez már nem csupán egyszerű szintipop, kerül bele egy jó adag experimentalizmus, és nagyon erős a dalszerzői véna rajta. A felszín bizonyára nagyon megtévesztő, mert első hallásra nem kapja fel az ember a fejét, csak érez valami furcsát az anyagon, amely miatt újrázni van kedvünk. Igen, megéri ezt megtenni, hiszen rájövünk, hogy nem lityi-lötyi számocskák sorakoznak itt, hanem tisztességesen megírt dalok. Értem ezalatt, hogy itt a szavaknak is jelentősége van, a dalok szerkezetének, felépítésének, és a hangzásának is. Ez egy erős egységet képez, amelyet erősít, hogy mint egész (album) is nagyon koherens az anyag. A hangzási sokszínűség jellemzi az albumot. Egyrészt több korszakból merít, hiszen jelentős a nyolcvanas, és a hetvenes évekbeli hangszerelés is, mégis újszerűen szólalnak meg ezek a dalok, amelyért a legtöbbször a programozott ritmusképletek felelnek a leginkább. Van itt "future-funk" (Polymorphing, Show U Off), van break-beat-es hatás (Romeo), de szemet szúr a post r'n'b-s őrület is (Ch-Ching). Mégis ami a legjobban működik, az a belassulós elszállások. Éppen ezért nem áll messze a dream-pop-tól és a downtempo-tól sem a duó ihletettsége. 

A Crying in Public szívbe markoló dallamait, kitűnően felturbózza a nyolcvanas évekbeli billentyűs szösszenet, de az Unfinished Business-ben azt is megtudjuk, hogy Polachek-nek bizony nem éppen átlagos szintipop duócska énekhangja van. Ráadásul ez a dal mindig fel akar robbanni, de sohasem teszi, és ettől van ideális "komfort egyensúlyban". A slágeres Romeo mellett a Moth to the Flame még az igazi dancefloor szerzemény, a többi dal a középtempós, vagy a lassabb tartományban mozog. Mégis az egész arra készteti az embert, hogy rögtön táncra perdüljön, elég csak a kezdő Look Up-ra gondolni, amely kvázi előkészíti a terepet, felhúzza az embert, hogy utána már pöröghessen a ritmusokra. 

Az egész album egy hatalmas energiabomba, egyértelműen endorfinokat szabadít fel, amely így a tél vége felé igen hasznos. Így kell mostanában egy jól összerakott, igényes pop albumot készíteni!

8/10

Tycho - Awake (Remixes)

Végighallgatva a remix albumot meg kell állapítsam, sokkal változatosabb mint maga az Awake. Mégis kedvet kaptam az alapmű végighallgatásához is, főleg, hogy kedves emlékek fűznek hozzá!

Albumok

Beach House - Thank Your Lucky Stars

A Depression Cherry után egy kicsit féltem, hogy már nincs inspiráció az együttesben, hiszen ha őszinték akarunk lenni, semmi újjal nem szolgált az a lemez. A Thank Your Lucky Stars sem mutat új irányt, de annyi újjal szolgál, mint minden megjelenés egyenként a Depression-ig. Mindig is a nüanszokon volt a lényeg, hiszen az atmoszféra, a hangulat adott. Nem tudom ki hogy van ezzel, de ez a lemez kifejezetten oldott hangulatú, könnyen magával ragadó dallamokkal van tele. Talán ez eddig a Beach House legbefogadhatóbb lemeze, nincs meg a kötelező megküzdés vele, rögtön elringat. Ez egy igazi easy listening album, de a minőségéből ez egy cseppet sem von le. Ugyanúgy megéljük a magasságokat, mint a mélységeket, miközben a terasz ajtó előtt kifelé merenghetünk a jó meleg szobából, azzal a jól eső "már ismerem" érzéssel, mint mikor végre haza talál az ember.

7/10

Shigeto - Intermission

Azt hiszem már jó messze vagyunk  a Lineage pastoral hangulatától, és egy kicsit közelebb a No Better Time Than Now azzal szinte ellentétes urbánus vonalához. Valami átmenetnek vagyunk a fültanúi, amelyet talán meg is erősít az EP címe is. Az biztos, hogy szelídült a hip-hop-os nyersség, és valami sötét hangulat borult rá az egészre. Ebből adódóan eléggé ráül az emberre, már csak azért is mert a témák az ismétlődésre épülnek, nem érezni, hogy valahonnan tart valahová. Remény a sötétségben, hogy a jazz itt is alapvetés, bár jóval kisebb már a hatás, de az félelmetesen shigeto-s. Remélhetően nem ezt a tipikusan rá jellemző jazz átértelmezést fogja elhagyni a jövőben, mert ettől van lelke a zenéjének, még akkor is, ha egy dark maszlaggal önti nyakon. Nem elég változatos, de EP-nek egységes hangulat kell. Csúcspontok: City Dweller, Need Nobody

6,5/10

Toro y Moi - Samantha

Azt hiszem végleg le tettem arról, hogy tőle valaha is értékelhető darabot hallok. Ez a konceptalbum egy újabb agymenés, egy újabb kísérlet, amelyben nem látom a szerzőt. Ki az a Toro y Moi? Mi zenéjének legfőbb jellemvonása? Talán az, hogy folyamatosan változik anélkül, hogy önazonos maradna. Jelen esetben inspirációt kaphatott Nosaj Thing-től (szerepel is albumon), ugyanis elkészítette ő is a hip-hop-post r'n'b albumát, csak esetében ez az arculatváltás már nem komolyan vehető. Az egészben a legidegesítőbb, hogy egyébként sok helyen egész pöpec dolgokat rakott össze, mégis olyan mintha nem magának írta volna ezeket, mégis az ő neve alatt jött ki. A post r'n'b-s elszállások kifejezetten magával ragadóak, de eredetiség hiányában elég átlagos a színvonal, mentségére szolgáljon, hogy inkább kifelé tart belőle.

6/10

Joanna Newsome - Divers

Értem én az elragadtatást, hiszen zeneileg, és konceptuálisan is kellő ízléssel, magas színvonalon összerakott ez a lemez. A baj csak az, hogy ehhez a nyekergéshez én jelen pillanatban nem vagyok elég nyitott, így minden egyes perc egy tőrdöfésként hat, minden porcikám ellenáll neki. Eddig sem voltam rajongója, ezután sem hiszem, hogy megnyert magának. Egy nyugodtabb időszakomban azért teszek vele még egy próbát, szerencsére az erre való késztetés szintjéig eljutottam.

4/10

Beach House - Depression Cherry

Valahogy a fene nagy hype elkerülte ezt a lemezt, ami azért valljuk be pozitívum az ilyen magunkfajta álsznob ínyenceknek. Aztán az is igaz, hogy nagyon sokan dicsőítik, újra mesterdarabként illetik ezt a lemezt. Nem igazán akartam vele foglalkozni, de csak azért is leírom az ellenkezőjét.

A Beach House véleményem szerint az a zenekar, akinek a lemezeit sokszor kell meghallgatni, hogy kinyíljanak. Egyik lemezük sem működött impulzusra, de a kitartás eddig mindig meghálálta a dolgot. A legutóbbi két lemezüket tartom egyértelmű csúcspontnak, valahogy a korai minimál korszakkal nem tudtam mit kezdeni. Újabban sajnos úgy működöm, hogy ha nem kapok elég ingert, magam leszek ingerült, úgyhogy a mai minimál zenék lassan bizony az őrületbe kergetnek. Erre jön ez, és megpróbál visszatekinteni arra a korszakra, ráadásul a kevésbé minimál albumjaik hangzásvilágát egy az egyben átveszi. Ez ütötte ki nálam első hallgatásra a biztosítékot olyannyira, hogy be se húztam egy hétig a winamp-ba. Aztán persze beláttam, miként is szokott működni egy Beach House lemez, és szépen ízlelgettem, szinte minden nap meghallgattam. Borítékolható volt, hogy előbb utóbb elkap a feeling, és végül is volt egy pont, amikor megállapítottam, hogy alakul ez. Valahogy megbocsájthatónak éreztem az önismétlést, mert kezdtek a dallamok megragadni. És itt valahol elveszett ez a történet. Sokadik hallgatásra már szinte megerőszakolt az élmény, és be kellett látnom, hogy ez a zenekar is kezd kifogyni a szuflából. Ez a fajta irányváltás valószínűsíthetően nem tudatos, inkább érzem már ezt annak, hogy kifogytak az ötletekből és végre megcsinálták a "beérős" lemezt, amely nem baj, mert azt csinálják amihez értenek. Azonban ez most nem jól sült el, mert teljesen ötlettelen és önismétlő az anyag. Ráadásul az elementáris erő hiányzik a legtöbb dalból, annyira erőtlenek, hogy semmilyen élményt nem okoz. Ez az erőtlenség pedig unalmat vált ki. A helyzetet nehezíti, hogy strukturálatlanok a dalok is, és nincs semmilyen ívük, kettő kivételtől eltekintve (Sparks, PPP). Végig egy témát ismételgetnek, nincsen semmilyen kiteljesedés, csak a tömény középszerűség. Annyira persze vagyok objektív, hogy ezt a negatív indulatot tudom kötni ahhoz a hozzáállásomhoz, amely a minimál zenéket illeti manapság. Számomra ez túlságosan lecsupaszított, puritán, ahhoz pedig markáns egyediséggel kell rendelkezni, hogy a minimál maszlagon keresztül is átütő hatással legyen (csak nem egy Sufjan Stevens, na).

Nem tisztem tovább szekálni az anyagot, de meg kell állapítsam, hogy a Beach House egyre inkább nem az én világom.

5/10

....már most látom, hogy a Twin Peaks folytatást is rühelleni fogom :)...

FKA twigs - M3LL155X

Ez az FKA twigs jelenség egyre biztatóbb. Némi fejlődést ugyanis érzek az anyagon. Nem kell megijedni, ez ugyanaz az érdekes-elborult post r'n'b, amelyet már megismerhettünk tőle a korábbi EP-jeiről, illetve a tavalyi LP-ről. Talán elsőre a nagyon szemet szúró különbség, hogy itt nincsenek az ember fejébe rögtön ragadó dallamok. Kevésbé van ez már közel a pop-hoz, pedig a tavalyi LP abban volt nagyon mesteri, hogy kitűnő egyensúlyban volt az elborultság a pop zenével. Ez az egyensúly bizony felborult, de ez nem negatívum, mert ehelyett nagyobb teret kaphatott a személyiség. Azt sem mondom, hogy kevésbé befogadhatóbb vagy kísérletibb ez az anyag, mint a tavalyi, csupán csak arról van szó, hogy itt az szerző-előadó sokkal jobban fókuszba került. Az Arca kollaboráció múltját azért hordja magán, de már-már kitekint abból a ritmusvilágból, így pedig szélesedik a hangzásbeli paletta. Ami nagyon hangsúlyos, az az album hangulata. Ez az erős hangulat pedig ebben az EP formátumban maximálisan ki tud teljesedni, nem túlnyújtott, hanem megfelelően koncentrált anyag. Korábban Tricky-t állították vele párhuzamba, ennél az EP-nél már én is el tudom ezt az álláspontot fogadni. Ugyan nem a klausztrofóbia áll a középpontban és nem fojtogat, de egy sötétebb jelleget öltött magára a hangzás, amelynek a jele, a belassult de szétszaggatott ritmusszekció, valamint énekhang korlátok között tartása. Nyilván a rá jellemző egyedi hajlítgatások itt is jelen vannak, de sokkal kevésbé, sokkal inkább a stílus hasonult a hangulathoz vagy fordítva. Ez a zseniális itt, hogy nem tudni, hogy a tyúk vagy a tojás volt hamarabb. Úgy érzem, hogy szépen lassan a fülünk hallatára bontakozik ki ez a szerzői-előadói személyiség. Jelen EP nem annyira játékos, viszont érzelmileg mélyebb produktum. Az irányt nehéz belőni merre tovább, de van egy olyan érzésem, hogy fog még az állunk leesni a jövőben.

8/10

Heathered Pearls - Body Complex

Jakub Alexander egy Lengyelországból elszármazott amerikai producer, aki a zenei térképre a 2010-es Loyal-al írta fel magát. Az említett album az éjszakai tengerpartot megidéző atmoszférát teremtett, ritmusmentesen ringatott minket a gyönyörűre megkomponált ambient hangképek segítségével. A  hangok szinte mérnöki pontossággal voltak kidolgozva, ez a fajta "mérnöki" szemléletmód szerencsére a Body Complex-re is átörökítődött.

A Body Complex is egy ambient album a maga módján, ám szerencsére itt nagyon hangsúlyos szerepet kaptak a ritmusok. Alexander-től ez valamennyire egy új irány felé történő elmozdulást jelent, azonban múltját egyfajta görbe tükrön keresztül újraértelmezi. Főleg a leginkább interlude formájában megjelenő ritmus nélküli hangfolyamok (Cast in Lemon and Sand,  Holographic Lodge, Artificial Foilage) emlékeztetnek minket a Loyal világára és ezek a track-ek leginkább régi önmaga karikatúrájaként működnek. A többi track pedig igazi ambient techno, ahol már nemcsak a sajátos hangképek, hanem maga a ritmus is hozzásegít minket ahhoz, hogy egy teljesen más világba kerüljünk. Álomszerű az egész lemez, és leginkább a hétvégi buli utáni hajnali haza találás hangulatát fogja meg. A Body Complex az atmoszféra teremtésben igazán nagyon erős, aki nem érzi a hangulatot, annak nagyon nehéz ezt a lemezt igazán szeretnie. Azért mondom ezt, mert nem könnyíti meg a dolgunkat ez a mérnöki pontossággal megtervezett lemez, szó szerint nehéz hallgatni való. Sötét hangulati képek, fájdalmasan elnyúló (már-már Badalamenti-s) szintik és repetitív dobképletek jellemzik. Ráadásul az összkép is igen repetitív, tulajdonképpen minden egyes track egy téma ismétlődése, éppen ezért rendkívül homogén ez a lemez. Ez a fajta homogenitás azonban egy cseppet sem zavaró, hiszen harmadik vagy negyedik hallgatásra az ember elsajátítja az album nyelvezetét és élvezi a fordítási munkát. Ugyan valóban fárasztó amikor perceken keresztül ugyanazok a témák ismétlődnek, de ezen felül lehet emelkedni miután már halljuk a nüansznyi adalékokat, amelyek végtére is minden egyes track-et átszíneznek. Az összes dal ettől működik, végig ugyanaz marad mint az elején, csak még akkor ízetlen, a végére pedig kifejezetten jóízűvé válik. Ez a fajta felépítés leginkább a legnagyobb kedvencemen éleződik ki, a Personal Kiosk-on, de az Interior Architecture Software és a Shigeto-val közös Abandoned Mall Utopia is mintapéldája lehetne annak, hogy egy témával hogyan is lehet egy track-et érdekessé tenni. Ez a három track már önmagában elviszi az albumot, a legmasszívabb atmoszférával rendelkeznek, de a vége felé még tartogat Alexander számunkra egy különlegességet. Az Outerbridge-el közösen készült Warm Air Estate egy igazi dream-trance track, ahol a lágyan simogató vokál beemelése is hozzájárul a hely és idő nélküliség megéléséhez. Ez a dal olyan mintha a Beacon keveredne Tycho-val a kilencvenes évek trance őrületében, szóval még a példám is időtlenséget sugall (egyébként az artwork is a Beacon-t idézi).

Minden precízsége és szépsége ellenére azonban beleesik abba a hibába, amelyek a leginkább jellemzik a "hangulat albumokat". Mégpedig, hogy nem tud abból kitörni. Valószínű nem is célja, de az erős homogenitás a fogyaszthatóság rovására megy, az ambient interlude-ok ebben az esetben pedig nem jelentenek igazi kiállást a lemezen. Egyedül emiatt nem lesz szerintem klasszikus, pedig ami itt történik oktatni kellene.

7,5/10

Hunee - Hunch Music

Hun Choi koreai származású DJ első egész estés LP-je a Hunch Music. Noha 2009-től foglalkozik saját zenékkel is, eddig kellett várni a bemutatkozó lemezre. Choi lemezboltban dolgozott, illetve dj-zett is rengeteget. Ami azt illeti múltja erősen rányomja a bélyegét a lemezre, mégsem megy el egy vásári feeling-be, sőt ellenkezőleg. Valahol hidat teremt a party kultúra és az intelligens tánczene között. Hiába érezzük itt-ott nyersnek és klisésnek a hangzást, valahogy izgalmasan alakítja a történéseket adott kereteken belül rengeteg hatást felhasználva, így egy szimpla techno-nak is lelket tud adni.

A Hunch Music rendkívül sokszínű anyag, noha többségében ez egy house album, azonban az átértelmezések nagyon érdekessé teszik. Az igazság az, hogy első hallgatásra nem igazán fogott meg, leginkább azért, mert tudatomig leginkább a house klisék jutottak el. Igen, az végül is elmondható, hogy a szcénát ez a lemez sem váltja meg. Ilyenformán nem is kísérleti, de véleményem szerint egy percig sem akart az lenni. Körbejárja a house és techno stílusjegyeit, ugyanakkor ha kellő figyelmet szentelünk rá rájövünk, hogy egy érdekes és sokszínű személyiség szűrődik át a hanganyagon. Hiába érezzük sokszor stílusgyakorlatnak az aktuálisan futó track-et, mégsem válik unalmassá mert fokozatosan színezi azt. Akár úgy is, hogy sajátosan keveri a stílusokat, de leginkább érzek ebben egy nagyadag keserédességet, amelyet imád megfűszerezni eufóriával. A legjobb pillanatok mindig a sötétségből kivergődő eufória pillanatai, amelyet csak fokoz a stílushoz köthető bpm.

Mint említettem furcsa elegy ez a Hunch Music. A kezdő Woods már megadja az alaphangulatot: kíváncsivá tesz, hiszen ez a dal egy díszítő elemekben fokozatosan építkező fülledt dzsungel hatású lábdobmentes darab eufórikus dallamvilággal. Ez a dal tényleg arra jó, hogy felfokozza az embert, szerencsére az izgalmat van min levezetni. Van itt Detroit style, Chicago style, deep house, de van itt funk is, és ott van ellenpontként a chill out. Bár a dallamvezetés miatt a ritmikus track-ekre is simán ráhúzható a chill out jelző, mégis ezek táncolható darabok, simán megférnének egy klub dj set-jében. Ugyanakkor a hangzásba be-be szűrődik némi jazz, egy kis tribal és az időnként elég furcsának ható kamara zene is, és az operából kiragadt énekhangmintáról még nem is tettem említést.

Ez az album kitűnően reprezentálja, hogy a techno érzés még mindig él, még mindig meg lehet ragadni, kellő érzékkel és ízléssel érdekessé lehet még tenni anélkül, hogy bármi forradalmit hozzá tenne. Aki tudatánál volt a kilencvenes években, az vélhetően érteni fogja, hogy az edm kitűnően megfér az old-school house-szal.

Személyes kedvenceim a folyamatosan építkező eufóriába torkoló ritmikusabb darabok: a hömpölygő itt-ott shoegaze-esedő Crossroads, a sötét techno-jazz-es Error of the Avarage, vagy a Hiding the Moon, amely a végére simán Elemi Ösztönösre alakult, fülledt, erotikus darabbá vált.

Közel sem egységes az összkép. A vége felé nagyon leereszt az album, vagy legalább is látványosan más színezetűvé válik. Choi sok mindent akart megmutatni magából, így az utolsó három dal igen csak kilóg a sorból. A Bruises kamarapop-ját, az Amo orchesztrális jazzét, és a The World kántáló tribal jazz-ét így egymás után nem igazán lehet hová tenni. Noha korábban is el volt rejtve a tracklist-ben egy-két belassult interlude, de ott megbújva nem voltak ennyire elementárisak. A koherencia hibáját azonban én betudom annak, hogy Choi első lp-je ez, és mint ilyen, ez egy kiváló kezdés, nem is kell rögtön tökéletesnek lenni. Jó érzéke a zenéhez igazolódott, kiváló hallgatni valót hozott össze, és kíváncsian várom merre fejlődik majd tovább.

7/10

The Chemical Brothers - Born In The Echoes

Számomra a Chemical Brothers mindig is etalon volt az elektronikus zenében. A kilencvenes évek közepén valami elképesztő dögösséget vittek a piacra és ez nem csupán csak a big beat nemzését jelenti. A CB félelmetes tehetséggel olvasztotta egybe az indie rock-ot a tört ritmusokkal, a klubzenével, a pszichedeliával, majd később az elektropop-pal. Ez a fajta sokszínű egység pedig a legkülönbözőbb szubkultúrákból nyert meg magának rajongókat. Ez a jóizlésből származó dögösség a kilencvenes években egyébként több elektronikus zenei formációra is jellemző volt. A The Prodigy vagy akár a Fatboy Slim esetében is (csak néhány példát említve) elmondható volt, hogy vegyes szubkultúrák hallgatói rajongtak értük. Akkor tehát volt valami a levegőben, de kétségtelen, hogy számomra a CB jelentette anno a cool-ságot, volt valami züllöttség a zenéjükben, mégis mindig kristály tisztára csiszolódott.

Az életmű első három lemeze (Exit Planet Dust 1995, Dig Your Own Hole 1997, Surrender 1999) egyértelműen mutatja azt, hogy a Chemical hangzás honnan hová tud eljutni. Az Exit minimál big beat-es hangzására épült egy kis pszichedelikus hangzás, némi klubzene (Dig Your Own Hole), majd az "stadion rock" szerű giccsé teljesedett ki (Surrender). Ez a három album a duó gyermeke (big beat) fejlődésének a lenyomata, de tovább megyek, ez egyben egy korlenyomat is. Azé az időszaké, ahol az elektronikus zenét nem zárták klub keretek közé, kitöltötte a nyílt teret, stadionokat töltött meg. A 2002-es Come With Us már egy útkeresésről szólt, visszább vett a nyitottságból és inkább introvertáltabb anyag volt. A klubhangzás-pszichedelia kombo jellemezte, de a dögösség innen sem hiányzott. Aztán 2005-ben a Push The Button-nel valami megtört. A pop zene felé orientálódott a duó, de szerencsére vagányak tudtak maradni. Zenei megoldásaik érdekesek voltak, a közreműködők pedig kifejezetten színt vittek a koncepcióba. Nem volt ez egy rossz album de a kritika által igencsak túlértékelt volt. A CB tehát kísérletezett, próbálgatta a határait. Éppen ezért volt csalódás a 2007-es We Are The Night, mert a hasonló koncepciót még egyszer már nehezebben vette be a gyomrom. Ráadásul erről az albumról eltűnt a vagányság, a dögösség, meglovagolni mégegyszer az előző album sikerét már nem tudták. 2010-ben aztán kijött a Further. Ekkorra már kijelenthető volt, hogy a diszkográfiában ezt már késői albumnak lehet címkézni. Ennek ellenére újra dögös és friss lett a hangzás, sőt a Swoon és a Another World ismeretében még előremutató is. Hangzásilag életművük leghomogénebb és szerkezetileg a legegységesebb lemezük lett.

Ugyanakkor ha őszinték akarunk lenni a CB albumokban nem a legjobb. Az adott érában mindig van három-négy meghatározó daluk, amely igencsak mély lábnyomot hagy a zenetörténetben, és azok olyan erősek, hogy elviszik a hátán az albumot.

A Born In The Echoes a mintapéldája annak, hogy 2002-től kezdve igencsak hullámzó minőségű anyagokat tesznek le az asztalra. Ugyanis a jelen kiadványt egy bizonyos szempontból a We Are The Night-hoz tudnám hasonlítani. Ezzel az albummal sem kívánják határaikat tovább feszegetni, de a különbség az, hogy nem az előző album progresszív hangzását kívánják megismételni, hanem az egész életműből csemegéznek. Nincs ezzel baj, mert ez erősen jellemző már késői lemezekre és a CB-től még egyébként sem kaptunk retrospektív szemléletű lemezt. A Born bizonyos szempontból visszakanyarodik a kilencvenes évek hangzásvilágához. A big beat előtérbe kerül, de tulajdonképpen szinte az összes Chemical-os klisé fel lesz sorakoztatva a lemezen. Ezt azért mondom, mert ebből a szempontból is visszaköszön a We Are The Night, ugyanis a Go az kifejezetten egy slágeres darab, akár onnan is lemaradhatott volna. Örvendetes, hogy ez a klisé gyűjtemény nem egy egyszerű önismétléses koncepció. A duó ezt megcsavarta azzal, hogy ismét közreműködőkkel pakolta tele a dalokat. Az ember első gondolata rögtön az volt, hogy ismét kapunk egy light-os pop albumot. Aztán jött a sokk az első hallgatások után, hogy ez nem is így van. Az történik, hogy a duó a közreműködőket saját kénye-kedve szerint használja a dalokban. Ezek a dalok egytől egyig ízig-vérig Chemical dalok, amelyhez ha úgy tetszik "csak" asszisztálnak a közreműködők. Nyilván visznek saját személyiségükből valamennyit a dalba, de nagyon minimálisat. Inkább díszítő elemként hatnak, mint húzóerőként. Ez bizonyos szempontból pozitív, mert akárhogy is nézzük ez a koncepcióban egy csavar. Másfelől azonban érződik az egymásra hangolódás kudarca. Oké tudatos ez, de csak belegondoltam abba, hogy mi lett volna ha hagyják Annie Clark-ot (St. Vincent) énekelni egyet az Under Neon Lights-ban, vagy a címadó dalban, abból valami tök izgalmas sült volna ki. Ugyanez a helyzet a záró Wide Open-nel is. Ha nem tudom, hogy Beck énekel, sajnos fel sem tűnik. Akármennyire ötletes ez a csavar, véleményem szerint eléggé félre sikerült, ahhoz karakterisztikusak ezek az előadók. Ráadásul az is nehezíti a dolgot, hogy ezúttal kevesebb hangsúly fektetődik a dallamokra, itt inkább a repetitív jelleg nagyon erős mint a korai anyagaikon.

A Born In The Echoes javára írandó, hogy önismétlés ide vagy oda, nem estek a The Prodigy csapdájába. Nevezetesen nem váltak önmaguk paródiájává, kellő érzéssel nyúltak a múltjukhoz és nem erőltetnek feleslegesen semmit.

Az viszont kevés egy ütős albumhoz, hogy megidézzük a múltat és azt csináljuk, amihez a legjobban értünk, és amit a közönségünk a leginkább vár tőlünk. Kisebb csavarok ide vagy oda ez az album pontosan erről szól. A Further után hatalmas a kontraszt, hiszen az azt bizonyította, hogy a tipikus összetevőkön túl még mindig van valami új a nap alatt. A Born pedig nem más mint a duótól egy rutin munka. A rutinnal pedig az a baj, hogy nem kiemelkedő. Erről az albumról korszakot (CB éra) meghatározó dallamot nem tudok felidézni. Hiába színes hangzásra a felhozatal, mégis egybe folyik az egész mert nincsenek kiugrások. Ez egy biztonsági munka, amellyel el lehet fesztiválozgatni vagy két évig. Sajnos nagyon átlagos színvonalú ez a lemez, bár annak a jobb fajtájából, tekintettel arra, hogy azért így nyáron azért jól csúszik. De mint CB rajongónak az én szám ezzel nem tömhető be, a retrospektív aspektust is érdekessé kell tenni. Érzem az erre való törekvést, de ez itt nem jött be, a visszájára fordult az egész. Remélem a jövőben nem válnak cikivé, mert ha a tendencia ez lesz, ez fog következni.

6/10

Tame Impala - Currents

Amikor 2010-ben megjelent Kevin Parker és zenekara az Innerspeaker-el, igen csak nagyot durrantottak. A hatvanas évek pszichedeliáját megidéző korong egyszerre volt játékos, retro, újszerű és dögös. A két évvel későbbi Lonerism pedig tovább ment, bátran nyúlt a billentyűkhöz, nem szégyellte vegyíteni a nyolcvanas évekbeli hatást a hippie-junkie hatvanas évekkel. Egy bátran kísérletező, elődjénél merészebb és jóval változatosabb anyag volt. Ugyan lágyított a progresszív rock-os formulán és itt-ott már igen rádióbarát volt, mégis brutálisan vagány és dögös tudott maradni. A Lonerism 2012-ben az év albuma volt nálam. Már akkor kérdéses volt nálam, hogy ez a tipikusan eredeti hangzás meddig fejlődhet tovább, vagyis inkább merre fejlődhet tovább?

Valljuk be már a Lonerism hallgatása alatt sejthető volt, hogy elérkezünk majd arra a pontra, amikor már nem rock zenét hallunk majd tőlük, hiszen már az az album is jócskán tobzódott light-osabb összetevőkben. Ezt a megérzést pedig csak erősítette az, hogy Parker akkori párjának Melody Prochet-nek (Melody Echo Chamber) egy egész albumot írt, amely méltán nevezhető lett volna Parker pop albumának, de az Melody-é volt.

Ellenben megszületett 2015-re az új Tame Impala anyag, amelyről Parker úgy nyilatkozott, hogy Melody-val való szakítása ihlette. Hurrá szakítós lemez (gondolhattuk), aztán a Currents hallgatása közben pedig világossá válik, hogy ez nem az a tipikus szakítós lemez. Nincsenek meredek hullámvölgyek, kilátástalan mély depresszió, vagy hatalmas érzelmi kitörések. Hangulatilag elég konstans az anyag, leginkább a dalszövegek utalnak a szakítós jellegre. Ebből adódóan Parker-éknek ezidáig ez a legőszintébbre sikerült lemeze. És itt kezdődik a furcsaság! Ha innen nézzük a dolgot ezt inkább érzem én egy dalszerző-előadói albumnak, tulajdonképpen ez nem más mint Kevin Parker kvázi első (tulajdonképpen második) szóló lemeze. Ezt a perverz gondolatot pedig csak erősíti az a tény, hogy a lemez hangzása is jelentősen eltér elődeitől.

A Currents-et hallgatva egy percig nem jut eszembe a progresszív rock jelző. Parker-ék igényesen összepakolt pop albumot készítettek ezúttal. Ami a Lonerism-ön egyensúlyban volt, a Currents-en hangsúlyossá válik, azaz a sarokba dobták a gitárokat, és előszedték a billentyűket. Sokkal hangsúlyosabbá vált a nyolcvanas évek, és a hatvanas évekre jóformán már csak a Beatles féle előadásmód utal. Már a korábbi albumaik hallgatása során is párhuzamot vontam Caribou Andorrája és köztük. A Currents esetében azonban egyértelműsíthető ez a párhuzam, hiszen ugyanabból a pszichedelikus pop-ból közelít, mint anno Caribou tette. A Currents pszichedelikus maradt, de egyértelmű popzene. Nincs afelől kétségem, hogy élőben feljátszott dobokat is hallunk, de a programozott képletek igen is túlsúlyba kerültek. A kísérletezés azonban itt nem áll meg. Érdekes azt hallani, hogy erre a zenére még az r'n'b is hatott, főleg a díszítésekben, arról nem is beszélve, hogy az egész lemez szinte funk ritmusokra épül. 

Érdekes ellentétre épül tehát az anyag, egy fajsúlyos szakítós tartalom találkozik egy könnyedebbre meghangszerelt hangzással. Ez az ellentét véleményem szerint jól működik, mert azt bizonyítja, hogy a pop zenével igenis ki lehet fejezni mondanivalót.

Visszatérnék egy párhuzamra, de ezúttal nem Caribou-val példálózok hanem a Daft Punk-kal. Ebben a hónapban már példálóztam velük (Jagga Jazzist), de itt sem tudok elmenni a megérzésem mellett. Akusztikusan meghangszerelt funk alapokra íródott táncolható zenéről beszélünk erőteljes nyolcvanas évekbeli szinti hatásokkal: Random Acces Memories. A Currents és a RAM között igen erős párhuzamot érzek, még akkor is, ha teljesen ez az ötlet nem az én fejemből ugrott ki, de igencsak megfertőzött ez a gondolat.

A Currents az a fajta anyag, ahol vannak nagyon jól sikerült, kiemelkedő szerzemények, és vannak középszerű pillanatok is. A The Moment belépett a legjobb Tame Impala dalok sorába, az egyik nagy kedvencem a lemezről. A másik személyes kedvencem az Eventually, amely simán emlékeztet a Sneaker Pimps-re (harmadik asszociáció), brutális a refrénje és a legjátékosabb dal a lemezen. Sajnos a Let It Happen mellett nem tudok elmenni mekkora középszerű blöff, ráadásul ezzel kezdődik és nem is prediktív az egész albumra nézve.

A lemez a vége felé sajnos kifullad, tehát nem egyenletes a színvonal. Túl sok a játékidő ennyi hasonló hangzásvilágú dalnak.

Mindent összevetve jó kombináció az őszinteség a kísérletező pop zenével, a pszichedelikus pop jól áll a bandának, de én ezt Parker-ének érzem leginkább, az ő szemlélete érződik az anyagon. A baj csak az, hogy azzal hogy könnyedebb vizekre eveztek, az pont az egyediségük rovására ment. Hasonló indie rock zenéket is találni, de kapásból én is több asszociációt tudtam felvonultatni. Nyilván az ízlés dolga, hogy ezzel az iránnyal ki mit tud kezdeni, de számomra hiányzik ebből a vagányság és a dögösség, amely előző anyagaikat jellemezte. Ahhoz képest ez folyik a nyáltól, de ettől függetlenül teljesen hiteles, és önazonos maradt, érződik a zenekar zenei transzformációja és a lényeget megtudták tartani: egyszerre játékosak, retrók és újszerűek. A Currents egy jó hallgatni való, a nyár sokat pörgött lemeze lesz, de mindemellett ez közel sem egy tökéletes album, elődjei jobban szólnak nála.

7/10