Hun Choi koreai származású DJ első egész estés LP-je a Hunch Music. Noha 2009-től foglalkozik saját zenékkel is, eddig kellett várni a bemutatkozó lemezre. Choi lemezboltban dolgozott, illetve dj-zett is rengeteget. Ami azt illeti múltja erősen rányomja a bélyegét a lemezre, mégsem megy el egy vásári feeling-be, sőt ellenkezőleg. Valahol hidat teremt a party kultúra és az intelligens tánczene között. Hiába érezzük itt-ott nyersnek és klisésnek a hangzást, valahogy izgalmasan alakítja a történéseket adott kereteken belül rengeteg hatást felhasználva, így egy szimpla techno-nak is lelket tud adni.
A Hunch Music rendkívül sokszínű anyag, noha többségében ez egy house album, azonban az átértelmezések nagyon érdekessé teszik. Az igazság az, hogy első hallgatásra nem igazán fogott meg, leginkább azért, mert tudatomig leginkább a house klisék jutottak el. Igen, az végül is elmondható, hogy a szcénát ez a lemez sem váltja meg. Ilyenformán nem is kísérleti, de véleményem szerint egy percig sem akart az lenni. Körbejárja a house és techno stílusjegyeit, ugyanakkor ha kellő figyelmet szentelünk rá rájövünk, hogy egy érdekes és sokszínű személyiség szűrődik át a hanganyagon. Hiába érezzük sokszor stílusgyakorlatnak az aktuálisan futó track-et, mégsem válik unalmassá mert fokozatosan színezi azt. Akár úgy is, hogy sajátosan keveri a stílusokat, de leginkább érzek ebben egy nagyadag keserédességet, amelyet imád megfűszerezni eufóriával. A legjobb pillanatok mindig a sötétségből kivergődő eufória pillanatai, amelyet csak fokoz a stílushoz köthető bpm.
Mint említettem furcsa elegy ez a Hunch Music. A kezdő Woods már megadja az alaphangulatot: kíváncsivá tesz, hiszen ez a dal egy díszítő elemekben fokozatosan építkező fülledt dzsungel hatású lábdobmentes darab eufórikus dallamvilággal. Ez a dal tényleg arra jó, hogy felfokozza az embert, szerencsére az izgalmat van min levezetni. Van itt Detroit style, Chicago style, deep house, de van itt funk is, és ott van ellenpontként a chill out. Bár a dallamvezetés miatt a ritmikus track-ekre is simán ráhúzható a chill out jelző, mégis ezek táncolható darabok, simán megférnének egy klub dj set-jében. Ugyanakkor a hangzásba be-be szűrődik némi jazz, egy kis tribal és az időnként elég furcsának ható kamara zene is, és az operából kiragadt énekhangmintáról még nem is tettem említést.
Ez az album kitűnően reprezentálja, hogy a techno érzés még mindig él, még mindig meg lehet ragadni, kellő érzékkel és ízléssel érdekessé lehet még tenni anélkül, hogy bármi forradalmit hozzá tenne. Aki tudatánál volt a kilencvenes években, az vélhetően érteni fogja, hogy az edm kitűnően megfér az old-school house-szal.
Személyes kedvenceim a folyamatosan építkező eufóriába torkoló ritmikusabb darabok: a hömpölygő itt-ott shoegaze-esedő Crossroads, a sötét techno-jazz-es Error of the Avarage, vagy a Hiding the Moon, amely a végére simán Elemi Ösztönösre alakult, fülledt, erotikus darabbá vált.
Közel sem egységes az összkép. A vége felé nagyon leereszt az album, vagy legalább is látványosan más színezetűvé válik. Choi sok mindent akart megmutatni magából, így az utolsó három dal igen csak kilóg a sorból. A Bruises kamarapop-ját, az Amo orchesztrális jazzét, és a The World kántáló tribal jazz-ét így egymás után nem igazán lehet hová tenni. Noha korábban is el volt rejtve a tracklist-ben egy-két belassult interlude, de ott megbújva nem voltak ennyire elementárisak. A koherencia hibáját azonban én betudom annak, hogy Choi első lp-je ez, és mint ilyen, ez egy kiváló kezdés, nem is kell rögtön tökéletesnek lenni. Jó érzéke a zenéhez igazolódott, kiváló hallgatni valót hozott össze, és kíváncsian várom merre fejlődik majd tovább.
7/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése