Nagyon kellemes meglepetés ez a 2010-ben készült svéd-finn filmdráma. A meglepetés abban rejlik, hogy Pernilla August rendezte, és ez az első rendezése, ha a short-okat nem számítjuk. Kíváncsi voltam, hogy egy színésznői látásmód hogyan is érvényesül, azaz mi sül ki abból, ha a másik oldalra kirándul az a kaptafa.
Mindenféleképpen jó sült ki ebből a kirándulásból, már csak azért is mert Susanna Alakoski műve szolgált a forgatókönyv alapjául, amelyet egyébként Pernilla August jegyez társszerzőként. Nem lehetett ezt egyszerű összehozni, hiszen van egy fajsúlyos alapmű és ott van mellette a rendezőként is megfelelés folyamatos nyomása. Annyi bizonyos, hogy amennyiben ez a feszültség valós lehetett, ezt a rendező igen jó irányba terelte. A látásmódra is félig-meddig rá lehet fogni, hogy színészi, amennyiben a múlt nyomasztó bugyraiban történő lubickolást annak lehet számítani. Mégsem ebben erős a film, hiszen ha belegondolunk az átlag skandináv drámák ilyenek. A film egyik fő erénye, hogy csöpögteti az információkat az elejétől kezdve, és a végére áll össze a történet, amikor (fogalmazzunk úgy) az egész már az érvényét veszíti. Teszi ezt úgy, hogy az elejétől kezdve két idősík van: ami most történik, és mindig a jelenből vonatkoztatva ami a múltban történt. Az időben történő ugrálás nem válik sohasem idegesítővé, hiszen hatásosan (hatásvadászat nélkül) kelti fel az érdeklődésünket. Ahogy a főhősnő Leena (Noomi Rapace) egyre közelebb kerül múltjához, úgy szakadnak fel a sebek és a szemünk láttára omlik össze az eddig mesterien felépített élete. A film ebből a szempontból nagyon erős, ugyanis azt próbálja megmutatni mennyire profin épülhet fel a hárítás, és ez milyen hosszú ideig fenntartható. Azonban ennek ára van, ugyanis a gyermekkori traumák feldolgozatlansága nem képes a végtelenségig fenntartani a kiegyensúlyozottság, a boldog családi életet élés látszatát, még akkor sem, ha semmit nem úgy csinálok, ahogyan a szüleim tették (hárítás ezerrel). Tehát azon túl, hogy megismerhettük Leena múltbeli traumáit, azt is láttuk mekkora a kontraszt a múltja és a jelene között. Ez a kontraszt azonban saját élete összeomlásához vezet.
Leena hívást kap karácsony reggel a kórházból, hogy anyja haldoklik és látni szeretné. A baj csak az, hogy sem a férje nem tudja, hogy él egy anyós, sem a gyermekei nem tudják, hogy van egy nagyanyjuk. A férj Johan (Ole Rapace) unszolására neki indulnak a távoli észak-svéd településre és ezzel kezdődik meg Leena utazása a múltba.
Számomra az is félelmetes volt, hogy tudattalanul Leena is átörökítette anyja probléma megoldó repertoárját, számos cselekedetében visszaköszönt, de leginkább abban, hogy bizonyos dolgokról nem beszélt. Kínzó mellkasra ülős jelenet, amikor a már felnőtt gyermek a múltban történő eseményekért önmagát hibáztatja és minden gesztusában könyörög azért, hogy most kérem a felmentésem: gyerek voltam. Noomi Rapace (A tetovált lány, 2009) zseniálisan hozta az érzelmi hullámvasúton ülő látszat-boldog-feleség szerepét. Éppen ezért nem is értem mi a fenét keres a tengerentúlon?!?
Ez volt az a típusú film, amely után ki kellett menni levegőzni, brutálisan kemény, nyomasztó hangulatú, amely akkor kellemetlen, ha az ember emocionálisan nem töltődik az egésztől.
7,5/10
