Travis Stewart aka Machinedrum a 2000-es évek elejétől alkot különböző alterego-k által (Neonblack, Syndrome, Tstewart). Számos EP és LP látott azóta napvilágot. Kereskedelmi és kritikai sikereket a 2001-es Now You Know-val, majd tíz évvel később a Room(s)-al ért el. 2013-ban átigazolt a Ninja Tune-hoz, és ennél a kiadónál jelentette meg Vapor City című albumát.
A Ninja Tune melleti voksot személy szerint jó húzásnak tartom, mert az eredetiséget mindig is előtérbe helyező kiadóról van szó, olyan olvasztótégely, ahol Bonobo, FaltyDL, Kid Koala, Emika ad egymásnak randevút, de a sort lehetne folytatni. Az igazság az, hogy én nem bízom abban, hogy Machinedrum itt horgonyzott le, elég szeszélyes, mindig meglepetéseket okoz, és hát gyakran váltogatja a kiadókat is, ja és alterego-kat is használ.
Szóval adott egy őrült, annak mondhatni őrült zenéjével és az sem meglepő, hogy ebbe is egyfajta koncepciót gondolt, persze műfaji adottságok által meghatározva ez közel sem egy végletesen kidolgozott koncepció. Mégis a szemünk előtt van az ütemek hallatán az iparosodott nagyváros minden negatív vívmánya. Ebben ugyan kevésbé erős az album, de ezt leszámítva csak pozitív dolgokat lehet megemlíteni.
Az egész anyagon érződik a múlt, egyfajta nosztalgia. A ritmusszekció oldaláról bizony többször is megidézi saját magát, illetve bizonyos értelemben mégis csak egy nagyon szép korszakra utal vissza: a kilencvenes évekre. Tehát egyrészt saját munkájára tekint vissza, másrészt egy időszak szellemét idézi meg mesterien. Valahol az idei Zomby (With Love, 2013) kiadvány is ezt próbálta megvalósítani, de ott önismétlésbe fulladt az a zenei koncepció. Jelen esetben azonban erről szó sincs, mert amellett hogy tiszteleg a kilencvenes évek és saját korábbi munkássága előtt, progresszivitást is csempészik a zenébe, mégpedig nem is akármilyeneket. Rájöttem ugyanis, hogy azért értékelem sokra ezt az albumot, mert a korábbról jól ismert formulákat gyakran merész fordulatokkal fűszerezi meg. Az Infinite Us esetében majdhogynem egy korábbi kvázi Goldie track-et hallhatunk, de az alátolt vokál minta átvezeti a track-et a chill tartományba. Vagy a vége felé számomra érthetetlen fordulatként ott van a Baby Its You, amely a maga glitch-es vonszoltatottságával és éteri hangmintájával már majdnem olyan, mintha a Mount Kimbie flörtölgetne Antony Hegarthy-val. A U Still Lie lefojtott dallamíve amikor feloldódik a bársonyosan csilingelő szintetizátor zuhanyban, az pedig az album csúcspontjának tekinthető, egyértelműen a legjobb amit idén elektronikus zenei téren hallani lehetett. Az album tobzódik a break beat-es, jungle-ös ritmusokban, itt-ott a hip-hop is üdvözletét küldi. Erre a ritmusszekcióra viszont észrevétlenül fel van fűzve a glitch, az IDM, a chill-wave, de akár a hétköznapi értelemben vett pop zene is. A kilencvenes évek MTV generációjának mindenképpen érzelmi töltöttséget is hordoz a korong, ugyanis hallgatása közben nehéz megállni, hogy ne idéződjön fel a késő esti Party Zone feeling-je.
Mindent egybe vetve az a legnagyobb erénye a Vapor City-nek, hogy a múltra építkezve mai hangzással rendelkezik, és a merész házasítások és szokatlan megoldások miatt bizony akár utat is mutat. Ezen a korongon nem érzem a hezitáltságot, az egy helyben állást, amelyet idén sajnos sokszor éreztem egy-egy lemez meghallgatásakor. Elektro vonalon az év legjobbikai közt a helye.
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése