Pusher

Nicolas Winding Refn (Drive, 2011.) munkásságával még csak most ismerkedem, szerencsére van mit pótolni. Első filmje, a Pusher, nem hiába lett kultikus, ugyanis nem sztereotip módon közelít a kábítószerproblémához. Az igazság az, hogy az elején megijedtem, mert jól ismert klisékkel halmozta el a kezdést, amely leginkább a párbeszédekben nyilvánult meg (ki, kit dugott meg és hogyan), de szerencsére a negatív csalit ezek után rögtön kirántotta a mélyvízből és innentől kezdve egy vérrealista kompozíció tárult a szemünk elé. A realista látásmód az egyik erőssége a filmnek, nincsenek érzelmi kitörések, nincsenek indokolatlan akciójelenetek, csak a lesújtó valóság van, egy olyan valóság, amelyet mi is relevánsnak tartunk az adott helyzetben. Frank a drogdíler hét napját követhetjük végig, azt a folyamatot ahogyan megpróbál kikecmeregni adósságcsapdájából. Szemtanúi lehetünk a pitiáner mutyiknak és a halál komoly ügyleteknek is. A realista látásmód ellenére nagyon jól működött a karakterrajz, annak ellenére, hogy nincs emocionális töltete a filmnek. Mégis Frank minden apró arcrezdülése megmutatja mi zajlik benne, ezáltal válik szemünk előtt nyitott könyvvé. A film kitűnően mutatja be, hogy az alvilágban az emberek között milyen kapcsolatok születnek. Egyértelműen érdekek vezérlik ezeket a kapcsolatokat, teljesen mindegy, hogy barátról, üzleti kapcsolatról, vagy esetlegesen párkapcsolatról van szó. A film előrehaladtával minden egyes kapcsolatról kiderül az érdekvezéreltség, még a végére a kvázi szerelmi szálról is kiderül, hogy sajnos mégsem az. Ezek a pofára esések azonban jócskán az ember mellkasára ülnek, és mivel kevés a szubjekció a filmben, nincsenek érzelmi katarzisok, így aztán minket is hagynak, hogy főjünk a saját levünkben. Ez ettől vérrealista, és zseniálisan van elénk tárva. Refn nem bízta a karaktereket amatőrökre. A Frank-et alakító Kim Bodnia (Éjféli játszma, 1994.) élete egyik leghitelesebb alakítását nyújtotta. A Tonny-t alakító Mads Mikkelsen (Zöld hentesek, 2003.) laza fizimiskáját is lazán be lehetett kajálni, de ő róla nehezen lehetne negatívan nyilatkozni.

Örömmel tapasztaltam, hogy a dán filmgyártás realista látásmód felé történő elmozdulása nem is napjaink vívmánya. Ezek szerint nincs új a nap alatt, és pl. Tobias Lindholm (R, 2010.) munkássága is visszatekintő az ábrázolásmód tekintetében. Minden estre jókor vették újra elő, mert a jóléti társadalomban élő középosztálybeliek érzelmi viharai kezdtek unalmassá válni. 

A folytatásra mindenképpen kíváncsi vagyok.

7/10