A Silicone Tare nem fogja megváltani a Truise univerzumot, mégis érdemes és érdekes hallgatni való. A midi billentyűzet virtuóza, a full analóg technikát részesíti még mindig előnyben. Két évvel a Wave 1 ep után mi is változott? Voltaképpen nem sok minden. A Wave 1 egy leginkább hip-hop ütemeket imitáló, kissé a popba hajló próbálkozás volt. Azt lehetett várni, hogy Truise elmegy a könnyedebb irányba, esetleg megtetszik neki a vokál, hiszen a Wave 1-en próbálkozott vele. Nos, nem így történt, amelyet én sajnálok is egy kicsit, mert szerintem az egy jó és frissülő irány lenne. Ehelyett inkább elővette a régi, jól bevált hangzást. Nem mondom, hogy back to a form, mert igazából sohasem tért el ő ettől. Egy kicsit minden kiadványa tök egyforma, nehéz különbséget tenni. A Silicone Tare leginkább az első nagylemezt, a Galactic Melt-et idézi, de attól itt már sokkal változatosabb a kép. A korábbi anyagokhoz képest, eddig ez a legjátékosabb lemez, bátran kísérletez a hangokkal, a ritmikával, saját határait próbálja feszegetni. A Sunspot és a Forgive tiszta energiabomba, az utóbbiban az éles ritmikai váltások kifejezetten újszerűként hatnak. A középső két dal, amely egyébként már hallgatható volt, inkább rutinmunkának tűnnek, míg a záró Du Zirconia egy kellemes középtempós szösszenet. A határok feszegetésének a szándéka érződik az ep-n, de a végeredmény ezt kevésbé tükrözi. A játékosság az egyetlen nüansznyi különbség, itt is van koncepció, full instrumentális az anyag, még mindig analóg királyság. Egy picit bosszantó ez, mert nem látni, hová akar fejlődni, mi lesz a következő lp létjogosultsága. Ugyanakkor annyira erős atmoszférát teremt, hogy még ezúttal is meg lehet neki bocsájtani ezt a fatális hibát, maximum nem pályázik az év lemeze kategóriára. Ettől függetlenül egy olyan világba kalauzol, ahol teljesen jelenszerű a nyolcvanas évek elektronikus zenei score-jainak a hangulata. Olyan ez, mintha belekerülnénk a C64-es valamelyik játékába, és ezt a kazettát jó végteleníteni.
7/10