Rosewater

Jon Stewart 2014-es filmdrámája több szempontból felkeltette az érdeklődésemet. Egyrészt adott Gael García Bernal, aki a Korcs szerelmek (Amores perros, 2000) óta nagy "szerelmem", Bardem mellett ő a legjobb mexiói exportcikk az utóbbi évtizedben. Aztán ott van még a stáblistán Kim Bodnia (Pusher,1996) is, aki jelen esetben a "skandináv lázam" hevítője. A sztori szerint mindketten arabot alakítanak(!)! No meg ez a Jon Stewart egyébként egy televíziós személyiség, showman, producer, író. Ez egyébként az első rendezése. Az óceán túlsó oldalán állítólag szarkasztikus humora miatt szeretik, a The Daily Show-jában közélettel és politikával foglalkozik leginkább. Szóval érdekes combo ez itt mind, és tulajdonképpen ezt az eredményről is ugyanígy el lehet mondani.

A Rosewater témáját tekintve politikai dráma, nehéz műfaj, és jelen sztori is igen mellkasra űlős, amely egyébként Maziar Bahari újságíró igaz történetén alapul. Bahari a Newsweek újságírója, aki az iráni választások idejére érkezik szülőföldjére tudósítani, azonban a hatóság mindenféle koholt vád alapján ledutyizza. A börtönben bekötött szemmel 118 napot töltött.

A meredek, brutális történetet ellenpontozzák a megvalósítás eszközei. A film akárhogyan is hangulatra nem komor. Élénk színeket használnak, de olyan mesterien, hogy a börtönudvar is széppé válik pedig csak a beszűrődő napsugarak szolgáltatják az esztétikát. Mindemellett a zene használata, a képzelet mezsgyéjén megszólaló Leonard Cohen "tájidegensége" ellenére belesimul a környezetbe.

Az elején egyértelműsítik mi is fog történni, de egy darabig retrospektív szemléletű a film, amelynek az a funkciója, hogy megismerhessük Bahari-t, életét, családját, környezetét és nem utolsó sorban világnézetét is. Ennek jelentősége a börtön jeleneteknél válik fontossá, dilemmáit, döntéseit csak is így érthetjük meg, és végső döntését is morálisan így lehet a helyén kezelni. 

Stewart jó forgatókönyvet írt és üdvözlendő, hogy nem a fogvatartói brutalitáson volt a fő hangsúly, hanem inkább a lelki vívódásokon, ideák és érzelmek ütköztetésén, az érzelmi zsarolás kegyetlen érzésén. Javadi (Kim Bodnia), a "kihallgató specialista" sokszor kezdett szimpatikussá válni, valahol egy olyan próbálkozást is érzek itt, hogy próbálták a motivációkat az ellenkező oldalon is emberi oldalról megközelíteni. Ez a része egy kicsit felszínes is maradt.

Valahol azt érzem, hogy az iráni rezsim bemutatása a filmben igen csak sztereotipra sikeredett, az előbb említett próbálkozás ugyan árnyalja a képet, de az alaphelyzeten nem változtat. A sztereotípia olyan szinten is jelen van a filmben, hogy akcentusos angollal nyomja szinte az összes arab származású. Ja, és nagyon fura, hogy egy echtes mexikói és dán játssza a főszerepeket (aminek én örültem), de miért is?

Sajnos nem hagy az a gondolat nyugodni, hogy ez valamiféle propaganda film is lehet akár, vagy csak egyszerűen felületes, nem tudom. Tény, hogy ez a része nincs kidolgozva, így viszont a film hitelessége kérdőjelezhető meg. Mindent egybe véve kitűnő szórakozás ez annak, aki vevő a világ valós történéseire, de nem feltétlenül kell ezt véresen komolyan venni mindamellett, hogy véresen komoly lehetett.

6/10

Serena trailer

Egy újabb trailer a Serena-hoz. Most már csak azért is érdekel!

Serena trailer

Akkor csak megéljük, hogy bemutatják!!! Azt hittem sohasem tudok majd azon rágódni, hogy miért is kell elamerikanizálódni :).

Bron I Broen / A híd

Nem nagyon volt elvárásom ezzel a sorozattal kapcsolatban, hiszen úgy is tudtam, hogy még egy Forbrydelsen-t úgy sem kapok. És valóban így történt: nem kaptam. Pedig minden jel arra mutatott, hogy hasonló felállás lesz: az elején történik egy gyilkosság és tíz rész alatt addig húzzák-nyúzzák, hogy az agyam is kimered tőle. Azt gondoltam talán az lesz a különbség, hogy itt két nyomozó deríti fel a történteket.

Elfogulatlanul jelzem, hogy a skandinávokban ezúttal sem csalódtam. Tényleg olyan húzást alkalmaztak, amelyre abszolout nem számítottam.

Bevallom nem is nagyon olvastam utána mi is ez, úgyhogy számomra az alap koncepció már egymagában ütős. A dán és a svéd rendőrség együttesen nyomoz, ahol egy-egy rejtvényt ad fel mindig a tettes, ennek megfejtésétől függ, hogy mi is fog a későbbiekben történni. Aztán természetesen kiderül, hogy ebben az országok közötti összeesküvésekben semmi nem az ami és a személyes szálak beiktatásával ismét rendkívül élvezetes drámaiságokat kapunk.

Mégis amitől az egész egyedi (a két nemzet teljesen eltérő látásmódján keresztül történő bemutatáson kívül) az a humor. Erre a faktorra végképp nem számítottam, és amitől ez a sorozat emlékezetes, az a kifordított abszurd humor. Elég csak a kezdést venni: azért kényszerül együttes nyomozásra a dán és a svéd rendőrség, mert az Øresund hídon nem tudják eldönteni, hogy a dán vagy a svéd oldalon van a holttest, aztán persze kiderül pont a határon fekszik, tehát mindkét félre tartozik az ügy. A dán kontra svéd utálat, amelyet egyébként rendkívül humorosan tálalt Lars von Trier Birodalmában, itt is megjelenik. mégis egyfajta kollaborációvá szelídül egyszersmind szimbolikát szolgáltat. Ez a fajta szimbólum tehát felülkerekedik a sztereotípián és az egysíkú látásmód által táplált gúnyt felváltja a szélesebb látókört feltételező irónia.

A történések abszurditását fokozza a szinte már karikaturisztikus jellemábrázolás. A másik nagy erőssége ez a sorozatnak. Annyira lehetetlen két személyt még nem hordozott a föld, amelyet itt látunk. Jellemfejlődésről itt nem igazán beszélhetünk, de nem is ezen van itt a hangsúly, hanem a két ellentétes személyiségből adódó látásmód kiélezésén. Ennek technikája szintén a humor. A Sofia Helin által megformált Saga Norén személyisége már maga a vicc kategória. Ha a szakember szólal meg belőlem igen autisztikus jellem, ebből adódóan a legkevésbé sem ért a társas szituációkhoz. Ebből adódóan ontja a viccesebbnél viccesebb szituációkat, mégis figyelemre méltó praktikus szemlélete. A Kim Bodnia (Pusher, 1996) által megformált Martin Rhode pedig reggelente akár leszarom tablettát is szedhetne, igazi társas lény, de kapcsolataiban igen meggondolatlan. Imádtam, ahogy összeértek, ahogy tanultak egymástól, próbálták alkalmazni az egymástól elsajátított tudást. Ezt - még egyszer mondom - mindig a humor eszközével tették.

Rendkívül csavaros volt emellett a történet is, és ahogy lenni szokott már a közepénél van egy fordulat, hogy aztán másfelé terelhessék a néző érdeklődését. Egyedül a végét nevezném érdekesnek. Ezzel valahogy nem vagyok kibékülve. Ugyan a szálat elvarrták, tehát ilyen szempontból tisztességes lezárást kaptunk, mégis nem hagy teret az indulatok levezetésének. Oké tudjuk ezt be a sorozat skandinávságának. Azt hiszem kíváncsi leszek a második évadra is.

Serena poster

Pusher

Nicolas Winding Refn (Drive, 2011.) munkásságával még csak most ismerkedem, szerencsére van mit pótolni. Első filmje, a Pusher, nem hiába lett kultikus, ugyanis nem sztereotip módon közelít a kábítószerproblémához. Az igazság az, hogy az elején megijedtem, mert jól ismert klisékkel halmozta el a kezdést, amely leginkább a párbeszédekben nyilvánult meg (ki, kit dugott meg és hogyan), de szerencsére a negatív csalit ezek után rögtön kirántotta a mélyvízből és innentől kezdve egy vérrealista kompozíció tárult a szemünk elé. A realista látásmód az egyik erőssége a filmnek, nincsenek érzelmi kitörések, nincsenek indokolatlan akciójelenetek, csak a lesújtó valóság van, egy olyan valóság, amelyet mi is relevánsnak tartunk az adott helyzetben. Frank a drogdíler hét napját követhetjük végig, azt a folyamatot ahogyan megpróbál kikecmeregni adósságcsapdájából. Szemtanúi lehetünk a pitiáner mutyiknak és a halál komoly ügyleteknek is. A realista látásmód ellenére nagyon jól működött a karakterrajz, annak ellenére, hogy nincs emocionális töltete a filmnek. Mégis Frank minden apró arcrezdülése megmutatja mi zajlik benne, ezáltal válik szemünk előtt nyitott könyvvé. A film kitűnően mutatja be, hogy az alvilágban az emberek között milyen kapcsolatok születnek. Egyértelműen érdekek vezérlik ezeket a kapcsolatokat, teljesen mindegy, hogy barátról, üzleti kapcsolatról, vagy esetlegesen párkapcsolatról van szó. A film előrehaladtával minden egyes kapcsolatról kiderül az érdekvezéreltség, még a végére a kvázi szerelmi szálról is kiderül, hogy sajnos mégsem az. Ezek a pofára esések azonban jócskán az ember mellkasára ülnek, és mivel kevés a szubjekció a filmben, nincsenek érzelmi katarzisok, így aztán minket is hagynak, hogy főjünk a saját levünkben. Ez ettől vérrealista, és zseniálisan van elénk tárva. Refn nem bízta a karaktereket amatőrökre. A Frank-et alakító Kim Bodnia (Éjféli játszma, 1994.) élete egyik leghitelesebb alakítását nyújtotta. A Tonny-t alakító Mads Mikkelsen (Zöld hentesek, 2003.) laza fizimiskáját is lazán be lehetett kajálni, de ő róla nehezen lehetne negatívan nyilatkozni.

Örömmel tapasztaltam, hogy a dán filmgyártás realista látásmód felé történő elmozdulása nem is napjaink vívmánya. Ezek szerint nincs új a nap alatt, és pl. Tobias Lindholm (R, 2010.) munkássága is visszatekintő az ábrázolásmód tekintetében. Minden estre jókor vették újra elő, mert a jóléti társadalomban élő középosztálybeliek érzelmi viharai kezdtek unalmassá válni. 

A folytatásra mindenképpen kíváncsi vagyok.

7/10

Truth About Men / Zűrös viszonyok

Azért még mindig akad olyan, amelyet pótolnom kell. Nikolaj Arcel (Egy veszedelmes viszony, 2012) 2010-ben készült filmdrámája a dán hagyományok ellenére nem mellkasra ülős, finomabb eszközökkel tárja elénk az egyébként letaglózó tanulságokat. Ez azért jó így, mármint a közönségbarátabb tálalás, már csak azért is mert feloldozást ad az egyébként igen fajsúlyos témával szemben. Az oldottabb történetmesélés tehát a legeltaláltabb eszköz a filmben. Értjük a helyzet súlyosságát de kellő iróniával fűszerezettek a szituációk, amely által szinte saját magunkon tudunk mosolyogni mikor egy egy helyzet zűrös viszonyokat idéz fel bennünk. Egyéni életünk értelmének kutatása periodikusan bizonyos élethelyzetekben újra és újra előtérbe kerül. Sokszor gondolkodunk el azon, hogy boldogok vagyunk-e, vagy azon, hogy mit kellene tennünk annak érdekében, hogy boldogok legyünk. Sokszor azon is elgondolkozunk, hogy mi lett volna ha akkor nem azt a döntést hozom, mennyire alakult volna másképpen az életem. 

Ugyan ezen kérdésekre konkrét válaszokat nem kapunk a filmtől, de Mads (Thure Lindhart) egyéni sorsán keresztül bizonyos érzelmek előtörnek az emberben és ezek az érzelmek adhatnak fényt, mutathatnak utat. A végső jelenet tanulsága döbbenetes, pedig csak egy egyszerű beszélgetés két ember között akik régen látták egymást és arról érdeklődnek, hogy egyébként boldogok e az élettel. Különös érzéseket váltott ez ki, és ugyan a filmnek vége lett, de az ember a saját "filmjére" csak ezután vonatkoztat és ha van kedve, gondolkozhat a film központi kérdésén....már ha érdemes. 

Mads egy tízéves kapcsolatnak vetett véget, nem gondolta, hogy a kispolgáriság középszerűsége jelentené számára a boldogságot. Munkájával is szakít (forgatókönyvírás), és élete fő művét készül megírni. A boldogság keresése új kapcsolatokkal, inspiráló ötletekkel jár, azonban megannyi csalódással, és szeretett barátok elvesztésével is szembe kell nézni. Mads számára az a kérdés, hogy ezeket a tapasztalatokat hogyan tudja idealizáltságához megfeleltetni, vagy inkább el tud e oda jutni, hogy mi is fontos igazán (az életben). Ez a néző számára is komoly asszociációs munka, de hála az iróniának szórakozva láthattunk neki saját filmünk elemzéséhez. A film biztonságos keretet ad a történésekhez, hiszen eleje, közepe és vége van. Ezek kapaszkodók, amelyek abban segítenek, hogy ne sodródjunk el a történések tengerében. A baj csak az, hogy az élet struktúrája nem kiszámítható. De lehet így van ez jól........

7/10

Skytten

 

Örömmel fedeztem fel, hogy Anette K. Olesen-nek idén új filmje készült. A Skytten (A mesterlövész) viszont az első filmje a dán rendezőnőnek, amely -hogy úgy mondjam- könnyebb vizekre evezett. No nem a témáját tekintve, azt akár fajsúlyosnak is tekinthetnénk, hanem inkább a megvalósítás terén. Igazából nem is baj, hogy egy kicsit mást kapott az ember, mint amit megszokhatott, hiszen olyan kőkemény melodrámák vannak a háta mögött, mint a 2004-es Bűnök (Forbrydelser), vagy a 2008-as Lille Soldat. Olesen-re jellemző, hogy a legtöbbször morális témákat feszeget, illetve csírájában nála kezdett kialakulni a mostanra egyre inkább elővett társadalomkritikai nézőpont is (1:1, 2006), amelyet az újabb hullámos dán rendezők (is) előszeretettel alkalmaznak. 

A Skytten is jócskán merít a bevált nézőpontokból, ugyanis a környezetvédelem kérdését állítja a fókuszpontba. Mégis a korábban előforduló nehéz morális témák után furcsán hat, hogy -véleményem szerint- egy szimpla populista demagógiával találjuk szembe magunkat. Nyilván a globális felmelegedés elleni küzdelem kormányzati szinten, vagy akár a nemzetközi kapcsolatok színterén igen erős összeesküvés elméleteknek adhat táptalajt. Igazából ezt lovagolja meg a film, és elég jól be is mutatja azt egy újságírónő  és egy magányos aktivista kapcsolatán keresztül. Mia Moesgaard (Trine Dyrholm) egy napilapnál politikai kommentátor, aki egy vitaműsor során nem tetszését fejezi ki a fél éve hatalomra jutott kormányzat klímapolitikáját illetően. Ugyanis a korábbi választások során a párt azt az ígéretet tette, hogy nem kutat Grönlandon olajforrások után. Ezzel szemben egy olyan nemzetközi egyezményt kívánnak ratifikálni az USA-val egyetemben, amely jelentős mennyiségű kőolaj kitermelését tenné lehetővé. Így tudnának a haszonból egy alapot létrehozni, amelyet a globális felmelegedés elleni küzdelemre fordítanának. Rasmus Holm Jensen  (Kim Bodnia) geológusnak Mia agilissága és kapcsolatai éppen kapóra jön, hogy saját kezébe vegye a szebb jövő megteremtését sajátos eszközökkel: Rasmus ugyanis mesterlövész, az egyezmény elfogadása pedig vészesen közeleg....

Szóval eleve baromi jól van bemutatva a politikai kommunikáció, és valahol ezáltal az összeesküvés elméletek hívei még ki is elégülhetnek. A "nagynak álmodott" történet mögött hús-vér emberek állnak egyéni sorsokkal, ezáltal a szereplők szerethetőkké válnak, és itt akármilyen mainstream is ez a film, a dánság keményen érződik rajta, főleg a pszichologizáló vonal, hiszen főhősnőnk éppen egy külföldi örökbefogadás előtt áll. Azonban ezek pont olyan koncentrációban vannak jelen, hogy a nem dán filmeken szocializálódott egyénnek sem veszi el a kedvét. Akárhogy is nézzük ezúttal Olesen egy jól felépített közönségfilmet készített, amely szórakoztató, végső soron izgalmas is, de sajnos nem ér fel korábbi alkotásaihoz, mert pont ettől nem emlékezetes, hiszen rengeteg hasonló létezik a piacon.

Mentségére legyen mondva kitűnő színészeket láthatunk a bő másfél óra alatt: a főszereplőkön kívül még feltűnik Nikolaj Lie Kaas (Zöld hentesek, Hogy szeretsz) aki a klímaügyi minisztert alakítja, de apróbb szerepben ott van még Søren Malling (Egy veszedelmes viszony, Emberrablás) is. Neki már csak azért is nagyon örültem, mert a Forbrydelsen sorozat kapcsán mostanság elég gyakran látom, mint ahogy Bent Mejding-et (Testvérek, Csak egy szerelmes film) is, aki természetesen jelen esetben is politikust alakított.

6/10