Hotell

Meg kell mondjam őszintén antiOscar lázban égek, úgyhogy végre ismét volt egy jó indok, hogy a legújabb skandináv termésekből csemegézzek. Ezúttal a tavalyi Tiff-en feltűnt Lisa Langseth Hotell (2013) című filmjét választottam. A svéd filmekkel kapcsolatban mindig bizonytalan vagyok, mert középszerűt szinte sohasem készítenek. Ebből adódóan vagy nagyszerű filmélmény, vagy felejthető kimenete van a dolognak. Langseth első filmjével a Tisztával (Pure, 2009) nem teljesen győzött meg, hiszen Alicia Vikander felejthetetlen alakításán túl csak arra lehetett következtetni, hogy a női lélek működése érdekli (ez sok iró-rendezőt foglalkoztat), azon belül is az alkalmazkodó készség határait feszegette, helye-közel egyedies eszközökkel (zene mint idill). A kérdés az, mi az útja a rendezőnek?

Megérző készségem most sem hagyott cserben, mert a Hotell is a női lélek megfejtésének a filmje. Valószínű, hogy évek óta foglalkoztatja a rendezőt ez a téma. A félelmetes pedig az, hogy ismét az idillből, a lélek kis elzárt szobácskáján keresztül közelíti meg a dolgokat. Azonban itt az idill nem a zene, amely az ép személyiség határain belül nyújt orvosságot a neurózisnak. Itt az idill a trauma utáni hárítás állapota, amely ugyan megpróbál meg nem történtté tenni, de nincs benne az a pillanatnyi feloldódás amely a zenében a Tiszta esetében megvolt. Erika (Alicia Vikander) hárításán keresztül értelmezzük az eseményeket, amely nem egyszerű feladat, mert az ő torzított valósága megérthető, de csak számára érthető. Langseth kitűnően alkalmazza a kivetítés vagy tükör funkció eszközét, amelyen keresztül egyre közelebb kerülünk Erika személyiségéhez, egyre jobban érthetővé válnak viselkedésének mozgató rugói. A tükör funkció az önsegítő csoport által jelenik meg, ahol mindenkinek megvannak a maga problémái, és ezeken az egyéni problémákon keresztül jutunk előrébb, megannyi mulatságos coming out-okon keresztül, még viccesebb problémakezelési módozatokig. Szerencsére maga a film nem teljesen akarja komolyan venni magát, hiszen maga az alaptörténet is rendhagyó: az önsegítő csoport ott hagyja terapeutáját és a maga kezébe veszi a dolgokat. Bizonyára sokan elgondolkodtunk már azon, hogy milyen lenne holnaptól más valakinek lenni. Ki lépnénk fizikai és társadalmi környezetünkből, megszabadulnánk minden kötelezettségünktől, szerepünktől. Erika ezt úgy fogalmazza meg, hogy egy hotelben teljesen más emberré tudunk válni, más emberként ébredünk fel másnap, hiszen az a valóság, amelyet mi közlünk ott magunkról, minden mást a hotel falain kívül hagyunk. A női lélek hotelje itt tehát az idill, ide vonul vissza a csoport, minden éjjel egy másik hotelba. Mindeközben azonban ott nyomaszt minket Erika tragédiája. Egy kicsit hasonló ez az Idióták alapszituációjára, de ott a főhősnő tragédiáját csak a végén tudjuk meg. Jelen esetben azonban a film elején megtörténik a baj, nyilván ezért küldi Oskar a férjet alakító Simon J. Berger (Call Girl, 2012) feleségét a csoportba. Hiába történnek az abszurdabbnál abszurdabb események mégsem tudunk az egészen felszabadultan kacagni, mert nyomaszt minket a valódi valóság. Aztán szerencsére megtörténik az acting out, kitörnek az érzelmek, nyitott könyvé válik Erika is a többiek számára, ekkorra már szükség van erre a katarzisra. Abszurditásban csúcs a film, hiszen az egyéni problémák lassan mindenkinél megoldódnak és csak várjuk, hogy Erika is révbe érjen.....

Ezt a filmet mindenképpen beépíteném a terapeuták képzésébe, a csoportdinamikai modellezés mintapéldánya, amelybe bele van csempészve a szakma felé a fricska (abszurd problémamegoldások).

Alicia Vikander ismét hitelesen adta vissza a poszttraumás neurózist megélő nő szerepét. Fiatal kora ellenére nem érzek semmiféle modorosságot játékában, elképesztően természetes, született őstehetség. Kezd a legújabb kedvencemmé válni. A Rikard-ot alakító David Dencik (A tetovált lány, 2009) ismét csak azt bizonyította, hogy egyszerűen nincs olyan szerep, amelyet ne tudna hitelesen, mesterien vissza adni. Dencik-et egyébként már egy jó pár éve nyomon követem, az egyik kedvencem, és azt tisztelem benne, hogy ezidáig nem amerikanizálódott, ellentétben az ő korabeli skandináv férfi színészek többségével.

A Hotell tehát hasonló elődjéhez a Tisztához, de ez a rendező érdeklődési köréből fakad. Egyértelműen meggyőzőbb és erősebb alkotás ez, ahol nem csupán csak sodródtunk az események által, hanem közben értelmeztünk, emésztettünk és végig szorongtunk, miközben keserédesen mosolyogtunk.

7/10

Svinalängorna / Beyond

Nagyon kellemes meglepetés ez a 2010-ben készült svéd-finn filmdráma. A meglepetés abban rejlik, hogy Pernilla August rendezte, és ez az első rendezése, ha a short-okat nem számítjuk. Kíváncsi voltam, hogy egy színésznői látásmód hogyan is érvényesül, azaz mi sül ki abból, ha a másik oldalra kirándul az a kaptafa.

Mindenféleképpen jó sült ki ebből a kirándulásból, már csak azért is mert Susanna Alakoski műve szolgált a forgatókönyv alapjául, amelyet egyébként Pernilla August jegyez társszerzőként. Nem lehetett ezt egyszerű összehozni, hiszen van egy fajsúlyos alapmű és ott van mellette a rendezőként is megfelelés folyamatos nyomása. Annyi bizonyos, hogy amennyiben ez a feszültség valós lehetett, ezt a rendező igen jó irányba terelte. A látásmódra is félig-meddig rá lehet fogni, hogy színészi, amennyiben a múlt nyomasztó bugyraiban történő lubickolást annak lehet számítani. Mégsem ebben erős a film, hiszen ha belegondolunk az átlag skandináv drámák ilyenek. A film egyik fő erénye, hogy csöpögteti az információkat az elejétől kezdve, és a végére áll össze a történet, amikor (fogalmazzunk úgy) az egész már az érvényét veszíti. Teszi ezt úgy, hogy az elejétől kezdve két idősík van: ami most történik, és mindig a jelenből vonatkoztatva ami a múltban történt. Az időben történő ugrálás nem válik sohasem idegesítővé, hiszen hatásosan (hatásvadászat nélkül) kelti fel az érdeklődésünket. Ahogy a főhősnő Leena (Noomi Rapace) egyre közelebb kerül múltjához, úgy szakadnak fel a sebek és a szemünk láttára omlik össze az eddig mesterien felépített élete. A film ebből a szempontból nagyon erős, ugyanis azt próbálja megmutatni mennyire profin épülhet fel a hárítás, és ez milyen hosszú ideig fenntartható. Azonban ennek ára van, ugyanis a gyermekkori traumák feldolgozatlansága nem képes a végtelenségig fenntartani a kiegyensúlyozottság, a boldog családi életet élés látszatát, még akkor sem, ha semmit nem úgy csinálok, ahogyan a szüleim tették (hárítás ezerrel). Tehát azon túl, hogy megismerhettük Leena múltbeli traumáit, azt is láttuk mekkora a kontraszt a múltja és a jelene között. Ez a kontraszt azonban saját élete összeomlásához vezet.

Leena hívást kap karácsony reggel a kórházból, hogy anyja haldoklik és látni szeretné. A baj csak az, hogy sem a férje nem tudja, hogy él egy anyós, sem a gyermekei nem tudják, hogy van egy nagyanyjuk. A férj Johan (Ole Rapace) unszolására neki indulnak a távoli észak-svéd településre és ezzel kezdődik meg Leena utazása a múltba.

Számomra az is félelmetes volt, hogy tudattalanul Leena is átörökítette anyja probléma megoldó repertoárját, számos cselekedetében visszaköszönt, de leginkább abban, hogy bizonyos dolgokról nem beszélt. Kínzó mellkasra ülős jelenet, amikor a már felnőtt gyermek a múltban történő eseményekért önmagát hibáztatja és minden gesztusában könyörög azért, hogy most kérem a felmentésem: gyerek voltam. Noomi Rapace (A tetovált lány, 2009) zseniálisan hozta az érzelmi hullámvasúton ülő látszat-boldog-feleség szerepét. Éppen ezért nem is értem mi a fenét keres a tengerentúlon?!?

Ez volt az a típusú film, amely után ki kellett menni levegőzni, brutálisan kemény, nyomasztó hangulatú, amely akkor kellemetlen, ha az ember emocionálisan nem töltődik az egésztől.

7,5/10

Call Girl

 

Van az amikor, úgy érzem tutira megyek, aztán az első tíz perc után már tudom, hogy nem azt kaptam amire számítottam. Ebből végül is akár jó is kisülhet, mert a kellemes meglepetések mindig emlékezetesek maradnak. Mikael Marcimain svéd rendezőről ezidáig nemigazán hallottam, ami nem is csoda, hiszen többnyire sorozatokat rendezett. A Call Girl az első egész estés filmje. Rendkívül biztató minden szempontból: hetvenes évek végén játszódik, luxus prostituáltak futtatását követhetjük nyomon, virágzik a szociáldemokrácia, politikus ügyfelek, ezzel összefüggésben rejtélyes haláleset, és nem utolsó sorban a svéd gyermekvédelmi rendszer egy részét is megismerhetjük. Tulajdonképpen ez ami értékelhető benne. Nagyon jól megoldották a hetvenes évek látványvilágát, még a legutolsó metró mozgólépcső piros oldalfala is nagyon hiteles volt. A ruhák, a szórakozóhelyek, és végeredményben tükröződött a svéd jólét az egészben. Azonban fejétől bűzlik a hal: a "Bordellhärvan" korszak luxus prostituáltakat igénybe vevő álszent politikusait lekapcsolni akaró titkosszolgálat tisztjének vesszőfutása a rendszerrel sajnos nem tudott lekötni. Egy kicsit unalmas már, hogy minden fejes nyakig benne van a lecsóban, és senkinek nem érdeke, hogy bizalmas információk kiszivárogjanak. Ugyanakkor kiválóan elénk tárták, hogyan is működik egy ilyen prostihálózat, hogyan is zsákmányolják ki, az egyébként is többszörösen kiszolgáltatott gyermekvédelmi gondoskodásban nevelkedő gyermekeket. De túl sokat akart ez a film, valahogy az ezernyi szálon futás keresztezését nem tudták hatásosan megoldani, tulajdonképpen annak kivárása esett nehezemre úgy, hogy sejthető volt a végkifejlet. Szóval ez nagyon el lett rontva, a rendező még mindig a húzás-nyúzás magasiskoláját megtestesítő sorozatok világában gondolkodik, pedig ha tömörebb lenne a film, még lehet élvezhetőbb benyomást keltett volna. Jó volt látni madame-ként Pernilla August-ot (Dina vagyok, 2002), ő az a svéd színésznő, akinek nemzetközi kitekintéseiben sincs semmi kivetnivaló (Star Wars filmek), valamint David Dencik (A tetovált lány, 2009) hetvenes évek fizimiskáján is jót mosolyogtam. Egy újabb film ez azon a listán, ahol csak a körítés mesteri színvonalú.

4/10