Hotell

Meg kell mondjam őszintén antiOscar lázban égek, úgyhogy végre ismét volt egy jó indok, hogy a legújabb skandináv termésekből csemegézzek. Ezúttal a tavalyi Tiff-en feltűnt Lisa Langseth Hotell (2013) című filmjét választottam. A svéd filmekkel kapcsolatban mindig bizonytalan vagyok, mert középszerűt szinte sohasem készítenek. Ebből adódóan vagy nagyszerű filmélmény, vagy felejthető kimenete van a dolognak. Langseth első filmjével a Tisztával (Pure, 2009) nem teljesen győzött meg, hiszen Alicia Vikander felejthetetlen alakításán túl csak arra lehetett következtetni, hogy a női lélek működése érdekli (ez sok iró-rendezőt foglalkoztat), azon belül is az alkalmazkodó készség határait feszegette, helye-közel egyedies eszközökkel (zene mint idill). A kérdés az, mi az útja a rendezőnek?

Megérző készségem most sem hagyott cserben, mert a Hotell is a női lélek megfejtésének a filmje. Valószínű, hogy évek óta foglalkoztatja a rendezőt ez a téma. A félelmetes pedig az, hogy ismét az idillből, a lélek kis elzárt szobácskáján keresztül közelíti meg a dolgokat. Azonban itt az idill nem a zene, amely az ép személyiség határain belül nyújt orvosságot a neurózisnak. Itt az idill a trauma utáni hárítás állapota, amely ugyan megpróbál meg nem történtté tenni, de nincs benne az a pillanatnyi feloldódás amely a zenében a Tiszta esetében megvolt. Erika (Alicia Vikander) hárításán keresztül értelmezzük az eseményeket, amely nem egyszerű feladat, mert az ő torzított valósága megérthető, de csak számára érthető. Langseth kitűnően alkalmazza a kivetítés vagy tükör funkció eszközét, amelyen keresztül egyre közelebb kerülünk Erika személyiségéhez, egyre jobban érthetővé válnak viselkedésének mozgató rugói. A tükör funkció az önsegítő csoport által jelenik meg, ahol mindenkinek megvannak a maga problémái, és ezeken az egyéni problémákon keresztül jutunk előrébb, megannyi mulatságos coming out-okon keresztül, még viccesebb problémakezelési módozatokig. Szerencsére maga a film nem teljesen akarja komolyan venni magát, hiszen maga az alaptörténet is rendhagyó: az önsegítő csoport ott hagyja terapeutáját és a maga kezébe veszi a dolgokat. Bizonyára sokan elgondolkodtunk már azon, hogy milyen lenne holnaptól más valakinek lenni. Ki lépnénk fizikai és társadalmi környezetünkből, megszabadulnánk minden kötelezettségünktől, szerepünktől. Erika ezt úgy fogalmazza meg, hogy egy hotelben teljesen más emberré tudunk válni, más emberként ébredünk fel másnap, hiszen az a valóság, amelyet mi közlünk ott magunkról, minden mást a hotel falain kívül hagyunk. A női lélek hotelje itt tehát az idill, ide vonul vissza a csoport, minden éjjel egy másik hotelba. Mindeközben azonban ott nyomaszt minket Erika tragédiája. Egy kicsit hasonló ez az Idióták alapszituációjára, de ott a főhősnő tragédiáját csak a végén tudjuk meg. Jelen esetben azonban a film elején megtörténik a baj, nyilván ezért küldi Oskar a férjet alakító Simon J. Berger (Call Girl, 2012) feleségét a csoportba. Hiába történnek az abszurdabbnál abszurdabb események mégsem tudunk az egészen felszabadultan kacagni, mert nyomaszt minket a valódi valóság. Aztán szerencsére megtörténik az acting out, kitörnek az érzelmek, nyitott könyvé válik Erika is a többiek számára, ekkorra már szükség van erre a katarzisra. Abszurditásban csúcs a film, hiszen az egyéni problémák lassan mindenkinél megoldódnak és csak várjuk, hogy Erika is révbe érjen.....

Ezt a filmet mindenképpen beépíteném a terapeuták képzésébe, a csoportdinamikai modellezés mintapéldánya, amelybe bele van csempészve a szakma felé a fricska (abszurd problémamegoldások).

Alicia Vikander ismét hitelesen adta vissza a poszttraumás neurózist megélő nő szerepét. Fiatal kora ellenére nem érzek semmiféle modorosságot játékában, elképesztően természetes, született őstehetség. Kezd a legújabb kedvencemmé válni. A Rikard-ot alakító David Dencik (A tetovált lány, 2009) ismét csak azt bizonyította, hogy egyszerűen nincs olyan szerep, amelyet ne tudna hitelesen, mesterien vissza adni. Dencik-et egyébként már egy jó pár éve nyomon követem, az egyik kedvencem, és azt tisztelem benne, hogy ezidáig nem amerikanizálódott, ellentétben az ő korabeli skandináv férfi színészek többségével.

A Hotell tehát hasonló elődjéhez a Tisztához, de ez a rendező érdeklődési köréből fakad. Egyértelműen meggyőzőbb és erősebb alkotás ez, ahol nem csupán csak sodródtunk az események által, hanem közben értelmeztünk, emésztettünk és végig szorongtunk, miközben keserédesen mosolyogtunk.

7/10