Miraklet trailer

Simon Staho (Daisy Diamond, Jelenetek két házasságból) új filmje. Végre régi kedvencemet Ulrich Thomsen-t újra láthatom. Sonja Richter pedig eléggé belehúzott mostanság, a Nyomtalanul-ból egyenesen magával hozta ide Peter Plaugborg-ot (Submarino) is. Felcsigázott na!

Himlens hjärta / Jelenetek két házasságból

Talán most már nem merészség kijelenteni, hogy Simon Staho rendezői szemlélete egyértelműen a Bergman-i örökség lenyomata. A cím fordító is erre akarhatott utalni, amikor is a Jelenetek két házasságból címre keresztelte ezt a svéd-dán koprodukcióban készült filmdrámát, utalva Bergman alapművére. Meg is fordult a fejemben, hogy ez nem lesz e egy merész lépés? Tulajdonképpen Staho ügyesen megoldotta a helyzetet és nem fulladt bele magába a koncepcióba, de azért Bergman-i mélységeket nem sikerült elérnie. Staho-nak ez valami fétise lehet, mert már a Daisy Diamond (2007) is valami Bergman előtti tisztelgés volt, csak nem volt ennyire direkt, nem akart ugyanarra a koncepcióra épülni, nem akart "variáció egy témára" lenni. Nyilván belátom, hogy előző gondolatom enyhe túlzás, hiszen ez a film végeredményben teljesen másról szól, és beenged további szereplőket a történetbe és ezáltal további sorsokat-életutakat is. Ezáltal más, hiszen ebben az esetben négy ember (két házaspár) sorsa kapcsolódik össze akarva-akaratlanul.

A negyvenes éveik végén járó két középosztálybeli házaspár életébe nyerünk bepillantást. A baráti házaspár évek óta összejár. Az egyik vacsora alkalmával Lars (Mikael Persbrandt) elmond egy történetet egy munkatársáról, hogy elhagyta feleségét és gyermekét egy fiatalabb nőért. A vacsora társaság tagjai másként ítélték meg a helyzetet, és ez indította meg a tulajdonképpeni cselekményt a filmben. Ugyanis ez a film a középkorúak válságáról szól, a biztonság avagy szenvedély szembe állításáról, a kinek mi is a fontos kérdésről. Alapjában véve leegyszerűsítve egy házasságtörős történet, de ettől azért jóval több, hiszen a rendező mindvégig arra törekszik, hogy az összes nézőpontból lássuk a helyzetet, ezáltal minden oldalról megérthető a történet, tehát minden és mindenki véleménye-hozzáállása jogos. Nincsenek tehát negatívan beállított személyek, szemét férjek, szálakat a végletekig csavaró nőszemélyek. Ezáltal teljesen magunkra maradunk és csak is a saját értékítéletünk marad, tulajdonképpen a néző számára ez a film egy önismereti tréning is lehet, amennyiben az élettapasztalata avagy idealizáltsága engedi.

A Bergman-i eszköztár alkalmazása pedig rengeteget kihoz a filmből. Fontos, hogy az egész koncepció a dialógusokon alapul. Ebben az esetben négy személy között oszlanak meg a párbeszédek. A történetet magát természetesen a dialógusokból tudjuk felépíteni. A történet két lakásban játszódik mindössze, tehát a helyszín mint keret alkalmazását is kipipálhatjuk. A közeli képek uralják az egész filmet, tulajdonképpen a színészi játék jelen esetben nem más, mint az arcok mimikájának játéka, amely eszméletlen hatással reprezentálja az érzelmek összetettségét. A kamera beállítás pedig fix, szinte minden jelenetben (kivéve a közeliket). Tehát végül is egy kamara darabot látunk, amely talán azért több így filmen, mert a dogmára is jellemző arc közeli beállítások az érzelmek kiváltása szempontjából sokkal intenzívebb élményt tudnak nyújtani.

Mikael Persbrandt (Egy jobb világ, 2010) és Lena Endre (A tetovált lány, 2009) alakítása azt bizonyítja, hogy erre legjobban még mindig a skandinávok képesek, mármint hogy társadalmi hovatartozás által meghatározott behatárolt érzelemkinyilvánítás mellett, intenzív érzelmeket kiváltani.

Jómagam mindig is vonzódtam a "cabarnet sauvignont szürcsölgetünk vacsora közben" típusú konszolidált, steril középosztályról szóló történetekhez, de be kell lássam, hogy tapasztalatom, élethelyzetem és élettörténetem alapján számomra ez a történet érthető, de nem megérthető volt. Ehhez azért szükségeltetik az a pár év házasságban eltöltött idő, talán abban az esetben eljuthat a néző is Lars végső kérdéséhez, amelyet feleségéhez intézett miközben saját maga és egymás ismeretéről volt szó: akkor végtére is mit tanultunk az egészből? Legyen ez a végszó.

6/10

Daisy Diamond

 

Simon Staho 2007-es nagyjátékfilmjét eddig igen csak hanyagoltam. Tettem ezt a témája miatt, nem bírom a gyermekeken elkövetett agresszió bármilyen megnyilvánulását. Azonban nem tudtam elmenni amellett, hogy Noomi Rapace alakítását ebben a filmben többen is méltatták. Bevallom végül a kíváncsiság legyőzte az ódzkodásomat. Az utóbbi időben általam megnézett skandináv filmekkel az volt a bajom, hogy kevésbé hatott az érzelmekre, a külsőségek kezdték átvenni a tartalom helyét. Ebben az esetben a legkevésbé sem igaz ez a megállapítás, most aztán tényleg kaptam egy vérbeli dán filmdrámát, amely mellkasomra nehezedve fog flashback-elni még egy darabig, amíg meg nem emésztem azt amit láttam. Annyi bizonyos nem fog a kedvenceim közzé tartozni, de ilyen mély és összetett filmet rég láttam már. Anna Koppenhágába érkezik, hogy színészősznő lehessen, újszülött gyermekével járja a meghallgatásokat, nem tudja a gyermeket kire bízni. A pici gyermekként viselkedik, állandóan sír, anyatejet szeretne, ami Annának nincs. Anna belefárad abba, hogy nem tud pihenni, szerepet tanulni, és hogy mindenhonnan elküldik a pici miatt.  Van egy gyenge pillanat és megtörténik a tragédia: a gyermeket a fürdőkádba fojtja.....és az igazi történet még csak innen kezdődik. Van egy jól felépített dramaturgia, amely egyrészről azért érdekes mert a szerepek, amelyeket tanul, a saját életére vonatkoztathatóak. Ebből adódóan fel kell ismernünk, hogy most szerepet játszik, vagy valós történés részese. Ezekből a szerepmonológokból lehet összerakni Anna magánéletét, hogy miért jött Koppenhágába, milyen körülmények vezettek a tragédiához. A magány a kulcsfogalma a történetnek, elég csak a szerepmonológokra gondolni, ezeket arcra közelített beállítások által látjuk-halljuk. Nincs senki aki kíváncsi lenne Annára, így ő egyre csak halad a lejtőn lefelé: pornót vállal, beáll prostinak. Ironikus, hogy aki mégis kíváncsi lenne rá, az egy exprosti madame, aki történetesen férfi, helyesebben transszexuális, és vélhetően gyengéd érzelmeket érez Anna iránt. És ott van neki a mindent átható bűntudat. Mi lehet a megoldás? ......Nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek egy szerepen keresztül, amely a saját életem....

A Bergmani hatások végig jelen vannak. Közeli beállítások, Noomi minden arcrezdülését látni. Monológok, heves érzelemmel átitatott párbeszédek, kevés helyszín. Direktebben pedig Bergman szelleme ott van, amikor Anna mozit néz, mindig Bergman film megy. Ezeknek a filmes jelenteknek a párbeszédei is mind-mind Anna történetére vonatkoztathatóak....a hideg futkosott a hátamon.

A lejtmenetben pedig kaptunk minden perverziót, így nem kétséges mivel van a siker útja kikövezve.

Noomi Rapace alakítása nem hiába volt méltatva, a valóság-szerep  kettősséget kiválóan hozta, akárcsak a Babycall-ban tette. Úgy látszik ezek a szerepek találják meg: nem véletlenül. Fürödtünk jobbnál jobb mellékszerepekben is. David Dencik és Trine Dyrholm perverz alakításai csak megerősítik bennem azt, hogy napjaink legjobb skandináv színészeivel van dolgunk. Feltűnt még kisebb szerepekben Stine Stengade, Jens Albinus és Thure Lindhart is...belőle kaphattunk volna többet is.

Végeredményben a skandináv filmművészet múltja és jelene találkozott úgy a filmben, hogy nem vált öncélúvá a koncepció, tudott történetet mesélni és érzelmeket kiváltani, de nagyon nehéz film, és csak is erős idegzettel bírható.

7/10