Flaskepost fra P / Palackposta trailer

A Q Ügyosztály újabb története. A trailer megint zseniális. De vajon a film ezúttal jól fog e teljesíteni?

Flaskepost fra P teasertrailer

Nem mondom, hogy húdevárom! Sajnos a Fácángyilkosok már egy cseppet sem hozott lázba. Ezekre a filmekre csak a szereposztás és a pazar körítés miatt bukok. Ez a teaser is, hát zseniális, gondolom a film meg lesz egy jobb esetben közepes élmény.

Når dyrene drømmer / When animals dream

A fene se érti mit esznek a kritikusok ezen a filmen, napirendre még most sem tértem a 15 jelölés és az 5 elnyert díj miatt. Kétségkívül vannak erényei a filmnek, de számomra azok nem ütik meg azt a mércét, hogy ez a film hivatkozási alap legyen. Létezik az, hogy sokan bedőltek a művészieskedés látszatának? 

Számomra nem jön le ez művészfilmnek. A vicces az, hogy igazából közönségfilmnek sem, akkor már inkább közelebb áll az előző kategóriához. Nagyjából az a baj vele, hogy nincs mögöttes tartalom, a sejtelmes körítés ugyan utalna valamire, de végül is profánná válik. A műfaji (horror) direktség azonban nem csúcsosodik izgalomban, tehát így messze áll egy közönség barát horrorfilmtől. 

Úgy érzem ez az elmulasztott lehetőségek minta filmje. Lehetett volna valami trier-i Antikrisztus mechanizmusra épülő art-horror belőle. Ehhez tulajdonképpen minden adott volt. Elszigetelt falu kis közössége, valamilyen titokkal a háttérben. Emellett pedig ott van egyfajta fizikai átalakulás szerűség, amelyet ha leképeztek volna pszichológiai síkra, akkor egy kitűnő a-ból a b-be tartó történetet kaptunk volna. Azonban végül nem fektettek hangsúlyt a személyiség változására, hozzá teszem igazából nem is lehetett, hiszen a szereplőket nem igazán ismertetik meg velünk. Ehelyett egy hatásvadász technikát alkalmaztak az alkotók, mégpedig a kiközösített és egy "átlagpolgár" közötti szerelmi szál felhasználását valamiféle szimpátia kialakítására. Ezzel kvázi beállhatna az újfajta divathóbortos filmek táborába (szerelmes vámpírok meg miegymás), de ahhoz is kellett volna egy tisztességesen megírt forgatókönyv. 

Visszatérek arra a problémámra, hogy így még mainstream se tud lenni. Ugyanakkor a film második fele profánul az arcunkba csapja a vérengzést, de mintha ott is valami fékmechanizmus működne, hogy azért mégiscsak így illik egy művészfilm esetében. Ha ezt kajálta be a kritika, akkor csak gratulálni tudok. Pedig a fényképezés gyönyörű, akárcsak a zene, amely az elején egy igazi komfort hangulatot teremt az emberben. A hangulatteremtés az egyedüli profizmus ebben a filmben, de történet híján ez sem marad emlékezetes. Jonas Alexander Arnby rendezőnek ez az első filmje, eddig csak rövideket rendezett, amely érezhető ezen az alkotáson. A rövid filmeknél maga a hangulat a meghatározó, de egy nagyjátékfilmnél ez édeskevés. Lars Mikkelsen (Szerelem magyarázat nélkül, 2001) és Sonja Richter (Nyomtalanul, 2014) remek színészek, de karakterük egy cseppet sem volt kidolgozott, olyan érzésem volt mintha valamilyen sorozat szerepecskét alakítottak volna. Jakob Ofterbo-t (Kon-Tiki, 2012) szerencsére mindig örömmel nézem, mert legalább esztétikailag kielégíti az ízlésemet. Ellenben újszerűnek hatott Sonia Suhl a főszerepben, tekintetével teljesen a végéig elhitette velem, hogy ebben a filmben több lesz.

Egyszer nézésnek talán elmegy, de jóval többet gondoltam erről a filmről.

5/10

Kraftidioten / Az eltűnés sorrendjében

Hans Petter Moland nevét mégis csak érdemes lesz megjegyezni, mert már másodjára bizonyította, hogy nincs az a komoly téma, amihez ő ne tudna kitűnő érzékkel ironikusan hozzá nyúlni. A 2010-es Hajszál híján úriember még csak pedzegette a témát, mondhatni finomkodó volt. Jelen esetben pedig szinte mindent rögtön az arcunkba kapunk, és a mozgalmasság nagyon jót tett, a film fogyaszthatóbbá vált mint elődje. Valahol a dráma és a krimi mellett egyre csak jelennek meg azok a skandináv alkotások, amelyek görbe tükröt állítanak saját jóléti társadalmuk elé, ezt teszik kellően fűszerezett iróniával, ha úgy tetszik öniróniával. 

Ez a 2014-es norvég alkotás is ezt teszi méghozzá úgy, hogy közönségbarátabb mégis mély a történetvezetés. Ami azt illeti, simán elment volna ez a film egy Anders Thomas Jensen filmnek is, hiszen már ő is rendezett egy hasonlót (Gengszterek fogadója, 2000). Talán ő volt az első, aki az északi fekete humort gengsztertörténeten keresztül juttatta érvényre. Ha őszinték akarunk lenni ez a film nem tipikus gengszterfilm abból a szempontból, hogy nem a banda háborúra épít. Mégis a gengszterfilmek kliséit alkalmazza, és már az maga irónia ahogy ezt teszi. Ugyanis ez a film is alapvetően egy „rendet rakok” típusú történetvezetéssel rendelkezik, egy ügyes húzással még a bandaháború is benne van (nem ezen van a hangsúly), amelynek jelentősége a történet szempontjából ismét a vicc kategória. 

Mindemellett a film karakterábrázolása sem tipikus gengszterfilmet idéző, még a bandavezér esetében sem rettyintettük egy percre sem magunkat össze, sőt valami sztereotípiákkal ellentétest akart minden karakterből kihozni az író, ezáltal a szereplők is viccessé válnak. Fontos azonban, hogy sohasem érezzük azt, hogy nem lehet őket komolyan venni, a maguk módján mindenki hiteles, hiszen mindenki emberi, egyaránt hordoz szimpatikus és ellenszenves vonásokat. Tulajdonképpen maga a keret (gengszter sztori, bűnözők) a „nem normális” és az ebben keménykedő érző emberek annyira sete-sutának tűnnek, hogy ettől válik viccessé és egyszersmind hitelessé az, amit látunk. 

A bosszú történeten túl, rendkívül eltaláltak az interakciók. Mindenki a maga szemszögéből ítéli meg a környezetét, és ebből a szempontból kifejezetten érdekesen hat amikor például az albán (izé szerb) maffiózó nem érti és kiakad azon, hogy egy nő a kutya kakit összeszedi az utcán. Ez egy, de a dialógusok számos egyéb más fricskát tartalmaznak a norvég jóléti társadalom felé. Elég véres történetről van szó, amely a főhős személyiségének ismeretében már egymaga a vicc kategória, az onban egy félreértésből adódó fordulat az egészet meglöki egy lapáttal, és innentől kezdve halál komoly a komolytalanság. 

Nem is igazán tudom, hogy ez vígjáték e. Tulajdonképpen az, és műfajában az elmúlt időszak egyik legjobbika a skandinávok közül. Itt tulajdonképpen eltaláltak az arányok, és a túlzások is komfortzónán belül vannak, nem ütik ki a biztosítékot, nem válik fárasztóvá. 

A szereposztás nagyon parádés. Stellan Skarsgård (Nimfomániás, 2014) már nagy öregnek számít, a kisujjából rázta ki a személyiségéből fakadó iróniát. De a fiatalokra sem lehet panasz. A banda főnököt alakító Pål Sverre Hagen (Kon-Tiki, 2012) is jól hozta a répajuice-os egészségmániás főmaffiózó karakterét. Külön örültem Jakob Oftebro-nak (Kon-Tiki, 2012) is, hiszen az ő karaktere áll a leginkább távol a tipikus gengszter karaktertől, mellesleg meg öröm ránézni. Bruno Ganz (A bukás, 2004) pedig csak hab a tortán, keveset beszél, annál hatásosabb viszont a jelenléte. 

Összességében érthető a film körüli hype, engem is meggyőzött, pedig a vígjátékok igazából sohasem álltak hozzám túl közel. Remélem ezt a stílusát a rendező megtartja, mert azt kimerem jelenteni, hogy igen sajátos ízvilágot képvisel, és hasonlóra ismét cuppannék. 

8/10

Kon Tiki

Ez a 2012-ben készült történelmi kalandfilm igen csak meglepett engem. Nem gondoltam, hogy a megannyi sablon ellenére lebilincselő tud maradni, pedig igen.  A filmet az a Joachim Rønning és Espen Sandberg rendezte, aki a 2008-ban készült Max Manus-t is, éppen ezért titkon reméltem, hogy ennek a norvég párosnak még nem fogyott ki a szufla. Ugyan általában a skandináv filmek a drámában erősek, és általánosságban igaz, hogy műfajtól függetlenül a dráma becsempészése adja meg a zamatát a legtöbb skandináv filmnek. Ebben az esetben azonban nem ez történt. Természetesen volt benne dráma de olyannyira nem éreztem hangsúlyosnak, hogy skandináv film lévén nem ez vitte el a hátán. Közhelyes, de a cselekmény kötötte le a figyelmet, pedig ezen meg sem lehetne lepődni, hiszen ez elsősorban széles közönségnek szánt kalandfilm. A fényképezés egyszerűen mesteri munka, az ember szeme falta a látványt, a természet békés és háborgó oldalát esztétikai szinten tálalták elénk. Ehhez pedig nagyszerű nagyzenekari score társult, amely a vizuális esztétikát a legteljesebben egészítette ki.

Thor Heyerdahl (Pål Sverre Hagen) norvég néprajzkutató terepmunkája során arra a következtetésre jutott, hogy Polinéziát Dél-Amerika felől népesítették be. A tudomány nagyágyúi persze kinevették, hiszen a történelem jelenlegi megdönthetetlen állása szerint ez Ázsia felől történ(hetet)t így elhatározta, hogy Peruból elhajózik a polinéz szigetvilágba mégpedig úgy mint Tiki a napisten tette ezt 1500 évvel ezelőtt. Balsafa tutajt épített, az ősi kornak megfelelő felszereléseket vitt magával, tette ezt úgy, hogy ő még úszni sem tudott. A történet abszurd, mégis igaztörténet jellege teszi azzá. Valóban teljesen elvakult volt Heyerdahl, és tényleg minden racionalitást nélkülözött minden motivációja, cselekedete.

A történet adja, hogy egy kicsit kiszámítható, hiszen egy ilyen út alkalmával könnyen kitalálhatjuk mi minden történik. Azonban nem ezen van a fő hangsúly, hanem a reményben, ebben a filmben ez a kulcsfogalom és ez viszi magával a cselekményt is. Tulajdonképpen az út 100 napjából, csak tíz napot látunk de mindent megtudunk amit erről az expedícióról tudni kell. Azt is nyomon követhettük, hogy az egyébként azonos címmel megjelent 1950-es Oscar díjas dokumentumfilmet, hogyan is forgatta Heyerdahl, amely igazi reality feelinget kölcsönzött a produkciónak, egy percig sem merült fel bennem, hogy amit látunk az nem hiteles.

Végig lekötötte az ember figyelmét a mozi, együtt lehetett izgulni a szereplőkkel, hogy sikeres legyen az expedíció és végül is ez lehetett az alkotók célja, hogy egy lebilincselő, mozgalmas filmet készítsenek hiteles forrásokból. A történetben pedig még az jó, hogy a mozgató szál (eredetelmélet) is érdekes, és külön érdem, hogy semmit sem kellett hozzákölteni, hozzá tenni.

7/10