The Last Viking trailer

 

 

Ebben a gárdában nem igazán csalódtam még. Egy kis dán abszurd humor most tényleg rám fog már férni.

Férfiak és csirkék / Mænd og Høns

Jensen filmjei mellett nem lehet elmenni. A dán alkotások egyik markáns szegletét képviselik, ahol a társadalomkritika elegyedik a humorral, az ő esetében leginkább a fekete humorral. Történetei végletesen kifordítottak, abszurdak, mégis azért működnek, mert az ember érzi a görbe tükröt, tulajdonképpen kínunkban röhögünk azon, hogy ilyen világban élünk. Jensen ehhez mesterien ért, akár rendez, vagy csak ír egy forgatókönyvet. Természetesen a legütősebb, amikor a kettőt együtt csinálja, jelentem sok-sok év után ez ilyen.

A Férfiak és csirkék rögtön a lecsóba csap, amikor az elején egy "bájos" randijelenetbe csöppenünk, miközben párhuzamosan pont egy haldoklást követhetünk nyomon (hozzáteszem, az sem kevésbé "bájos"), rögtön világossá válik, hogy kiélezetten eltúlzott karaktereket, és szituációkat fogunk kapni, és sejthető ott már, hogy a sztori sem lesz különb. A végletesen eltúlzott karikatúrának persze itt is megvan a történeti, és végeredményben az ideológiai, vagy ha úgy tetszik, társadalomkritikai háttere. Ha az embernek van gyomra és türelme kivárni a tanulságokat, akkor nyert ügye van, hisz mint mindig, azért a végére a szerző tartogat meglepetést és tanulságot is. 

Mégis a hangsúlyeltolódások nagyban befolyásolhatják a filmélményt, legalább is nálam ez így történt. Amiben mást hoz a film az előzőekhez képest, nem éppen a mondanivaló, vagy a tanulságok, hanem az eszköztár. Abban sem tér igazán el, hanem az előzőekhez képest fokoz, elmegy egy fekete humor irányba. A tabutémák feszegetését egyenesen az arcunkba kapjuk, nincs ráhangolás, finomkodás, nincs meg a célozgatás bája, hanem naturalisztikusan kerülnek felszínre a kendőzetlen ösztönök. Ez működik úgy, hogy adott esetben még vizualizáció sincs. Szóval a mi fantáziánk ennyire szennyes, és ezt kitűnően reprezentálja ez a film. Ez az irány mégsem teljesen szimpatikus a számomra, hiszen elveszett az a törékeny egyensúly amit képviselt Jensen eddig. Karikatúrája lényegre törő volt, de sohasem billent át a giccsbe, esetében persze ez valamiféle negatív giccs, nevezhetnénk ízléstelenségnek is, de ez erős minősítés lenne. Jelen esetben azonban a naturalisztikussága túl sok, és elveszi az élét a társadalomkritikának, és így összességében kevésbé működik jól, vagy nem úgy működik, mint amire számítunk. Meglepett Jensen ezzel a filmmel, mert valóban nem ilyenre számítottam, ugyanakkor sajnos számomra a közönségessége maradt meg a filmnek, ezúttal véleményem szerint egy kicsit elvetette a sulykot.

Mindenféleképpen élmény mindezek mellett, hiszen nagyszerű színészek nagyszerű játékát láthatjuk, a dánok színe java (Mads Mikkelsen, David Dencik, Nicolas Bro, Nikolaj Lie Kaas, Søren Malling) felvonul benne. Félelmetes, hogy ezek az ürgék mindent a kisujjukból ráznak ki, bár Mikkelsen mást is kiráz többször is a filmben. 

Ezúttal a filmet kiemelkedőnek nem mondanám, de kikapcsolódásra tökéletesen alkalmas, már ha az embernek van gyomra hozzá.

6/10

Mænd & høns trailer

Na! Trailer is van....érdekes! :)

Mænd og Høns poster

Anders Thomas Jensen film a láthatáron!!!! A szereposztás máris asztmás rohamot okozott. Ezt kérném a magyar mozikba!

The Salvation

Kristian Levring valahogy pont kimaradt a skandináv látóköröm mezejéből. Nemrég jöttem rá, hogy az Akitől félsz (Fear me not, 2008) volt egyedül meg tőle, és tulajdonképpen a The Salvation körüli hype-ig nem is nagyon foglalkoztam vele. Pedig érdemes lenne, mert egyébként a Király él (The King is Alive, 2000) kultikus dráma is az ő nevéhez kötődik, amit ezután tényleg illene bepótolnom.

A The Salvation egy western film, nem is akar más lenni, hiszen minden benne van, minden klisé amely egy jó vadnyugati filmhez kell. Az igazság az, hogy én kifejezetten nem vagyok egy western fogyasztó, ha nincs dán vonatkozása a filmnek, nagy valószínűséggel nem is jutott volna el hozzám. Az igazság az, hogy a tizedik percnél már majdnem kikapcsoltam, de hálát adok az égnek, hogy volt kitartásom, mert megérte.

Először is a külsőségek fogtak meg. A gyönyörű score Kasper Winding nevéhez fűződik, ez viszont egy cseppet sem volt western klisés. Számomra nagyon különlegesen volt fényképezve a film, élénkek voltak a színek és a napfény visszatükröződő effektek is nagyon a helyén voltak. A legjobban az éjszakai képek tetszettek, amelyek olyanok voltak mintha a telihold világította meg volna az egészet. Érdekes és nagyon szép vizuális élményt nyújtott. A fényképezés egyébként Jens Schlosser nevéhez köthető.

Amikor a külsőségek által a film hangulata magába szippantott, akkor már fogékony lettem a nüanszokra, azokra az összetevőkre, amelytől mégis más ez a dán western mint a többi.

A film alaptörténete tipikus bosszú sztori. Jon (Mads Mikkelsen) feleségét és kisfiát egy részeges bandita megöli, pont aznap amikor hét év után újra egyesülne a család (Jon telepes aki hét éve Amerikában dolgozik). Ez az aktus egy láncreakciót indít el, ahol a bosszút bosszú követ és egyértelművé válik, hogy ennek csak akkor lehet vége, ha mindenki hullik. Ugyan maga a sztori tényleg klisés (hiszen western), de apróbb fordulatai mégis meglepik az embert. Amitől azonban egyedivé válik ez a film az, hogy a szereplők viselkedése teljesen hiteles, semmi túljátszottság nincs benne, ergo elhiszem azt, ami a filmvásznon történik. Minden egyes reakció adekvát, sőt ebben a filmben érzelmek vannak ábrázolva, amely elég tájidegen a műfajtól. A skandinávság tehát mesteri fokon bele van csempészve a filmbe, amely abban nyilvánul meg, hogy emberközeli a kontextus. Nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy megmutassák a szereplők cselekedeteinek motivációit, amelyeket természetesen az érzelmek ábrázolásával érnek el leginkább. Sokszor beszéd sem kell, elég a kellő időpontban megválasztott közeli beállítás és csend, és hirtelen el sem lehet hinni, hogy jelenleg nem egy drámát, hanem egy westernt nézünk. Tulajdonképpen az emberközeliségből adódó nyersség és természetesség az, amely az egyedi ízét adja meg ennek a filmnek. Félelmetes, hogy nemzetidegen aspktusból még maga a korrajz és a történet is sokkal hitelesebbnek tűnik. Talán ez azért van, mert pont ez a pszichológiai aspektus az, amely nem engedi a műviesség mezsgyéjére tévedni a filmet, szemben az amerikai társaival.

Az alakítások is igen erősek a filmben. Mads Mikkelsen (Hogy szeretsz, 2002) arcáról minden leolvasható, természetesen róla most is csak szuperlatívuszokban lehet írni. Mikael Persbrandt kezd meggyőzni engem, itt nem volt nagy szerepe, de totál természetesen jött tőle minden, jól állt neki ez a vadnyugati szerep. De a mellékszereplőkön is sok múlt a történet alakulása szempontjából, mindenki a maximumot nyújtotta. Eva Green pedig szavak nélkül lejátszotta szinte az összes szereplőt a filmben enyhe túlzással.

A fesztiválhype-nak van alapja, hiszen valóban egyedi kiállású western-t raktak össze az alkotók. A forgatókönyvet Levring-en kívül egyébként Anders Thomas Jensen jegyzi, ugyhogy semmin sem csodálkozom.

7,5/10

A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája

Mi sülhet ki abból, ha egyébként egy német környezetben játszódó cselekmény francia nyelven, többnyire francia színészek által tárul elénk? Mintha Kossuthról a spanyolok készítenének életrajzi filmet. Sajnos előítéletem beigazolódott, mert nem tűnt teljesen hitelesnek a történet. Bár magát a Kohlhaas szindrómának nevezett tünetegyüttest éppen megismerhetjük a Mads Mikkelsen (Egy veszedelmes viszony, 2012) által megformált karakteren keresztül, mégis űr marad a végén mert nincs benne lélek.

Az alap történetet Heinrich von Kleist kisregénye adja, a forgatókönyvet pedig Arnaud des Palliéres és Christelle Bertheveas jegyzi, Palliéres rendezte egyébként a filmet is. Tehát Kohlhaas minden dilemmáját megismerjük, a korrajz is megfelelően működik. Kohlhaas azonban az ellentétek embere, az ellentétek végpontjai közötti feszültség a cselekmény dinamikája által van ábrázolva, azonban cselekedetei hátterére adott válaszok igen banálisak, jobban mondva ködösek. Olyan mintha szánkba akarnának rágni valami végletesen egyszerű bosszú történetet, aztán visszahőkölnek és éreztetik, hogy ettől azért többről van szó, de továbbgondolkodási teret nem hagynak. Pedig bőven van min gondolkodni, elég csak a korból kiindulni (16. század). Ott van az egyéni szabadság felértékelődése, amely akár alap lehet a "rendet teszek" történethez, ez eleve szemben áll a közérdek vagy az elnyomás fogalmaival. A kor kormányzása természetesen abszolutikus, a szabadság eszme megjelenésével pedig megjelenik az igény az igazságosságra is, nevén nevezve a jogállamra. A felső réteg kormányoz, és ott vannak szemben vele az alacsonyabb társadalmi osztályok. A szabadság azonban elég meghasadt módon van jelen Kohlhaas fejében, hiszen igazságot akar, egy olyan rendszert, ahol nincsen korrupció, jól működik a jogállam, mégis ezt tagadja meg amikor az igazságosság nevében önbíráskodásba kezd. Az ő szabadsága tehát öncélú anarchizmus. 

Ezek az ellentétek tehát azért ábrázolva vannak, de nincs érzelmi kötés hozzá, nem érzem a szándékot arra vonatkozóan, hogy a készítők azt szerették volna, hogy érezzük min is megy át a főhős, mit is érez. Nem alakul ki szimpátia, nem tudunk együtt érezni, tehát végül is teljesen tök mindegy mi is történik a végén. Bár ha az ember logikusan végig gondolja úgy is rájön. 

Felmerül a kérdés kell e nekünk egy kórképpel azonosulni, ha eleve társadalmi normát szeg? Igen kell, mert másképpen nem érthető, és átérzés nélkül pedig semmi értelme. Kár, hogy a lélektani része nincs kibontva, mert így sajnos csak egy vontatott, átlagos történelmi dráma lett belőle.

5/10

The Salvation poster

The Salvation trailer

A western-nel nem állok sehogy, de ez több ízben ígéretes. Anders Thomas Jensen mint forgatókönyvíró, Mads Mikkelsen, Eva Green és Mikael Persbrandt egy filmben ami western??:D Ám legyen, megadom magam!

Pusher II.

Az 1996-os Pusher folytatását Refn nem kapkodta el, ugyanis kereken nyolc évet kellett várni rá. A trilógia első darabja az első filmje volt, ráadásul 25 évesen önmaga számára is igen magasra tette a mércét. A Pusher klasszikus lett, nem véletlenül, hiszen minden nemű külsőség által meghatározott sallangot mellőzött, és a dánoktól egyébként nem idegen fajsúlyos drámát rendezett. Jogosan lehetett feltenni a kérdést, hogy egy erős kezdés után mi jöhet? A második rész nem a második filmje, de ha csak a trilógiát nézzük akkor is egyértelmű, hogy a rendező egy alkotói ívet rajzol és messze áll a stagnálástól, vagy az esetleges önismétléstől. Már pedig ezen tényező miatt Refn nagyot nőtt a szememben. Nem ismételt, nem akart újabb bőrt lehúzni, nem szándékozott franchise-ot létrehozni, ehelyett volt neki még mit mondani, valami mást, valami újat. Tette ezt úgy, hogy mesterien összefűzte a két történetet, és tévedésbe ne essünk ugyanabban a Pusher univerzumban vagyunk, mint az első részben. Sőt még az alapkoncepció is hasonló, hiszen itt is központi kérdés az adósságcsapda. Mégis a leghatásosabb átkötés az előző részből megismert Tonny (Mads Mikkelsen) beemelése a történetbe, ugyanis jelen esetben a főszerepet ő alakítja. Minden adott, hogy egy amerikai mintára megfeleltethető a jól bevált feeling-et megidéző önismétlést kapjunk. Szerencsére nem ez történik. A hangsúly eltolódik egy másik irányba mégpedig észrevétlenül. Mire ráeszmélünk arra mit is szeretne elénk tárni az alkotó, addigra szinte már a film végénél tartunk.

Tonny éppen szabadul a börtönből, új életet szeretne kezdeni, másként szeretné csinálni mint eddig, ki szeretne maradni a drogügyletekből. Haza érkezik édesapjához, tőle kér munkát. Csöbörből vödörbe, ugyanis az öreg lopott autó bizniszben utazik, és elég nagy hal a "szakmában". Ráadásul kiderül, hogy Tonny-nak született egy gyermeke egy drogos prostitól. Szóval felmerül a kérdés: kezdhető így új élet? Refn egy ilyen értelmezési keretbe helyezte mondanivalóját, amely így önmagában is fajsúlyos. Azonban a realista látásmódot egyre inkább oldják a szubjektív tényezők a filmben. Előkerülnek a dánoknál egyébként közkedvelt acting out szituációk, és azt vesszük szép lassan észre, hogy az egész film emocionális síkra terelődött. A fent említett értelmezési keretben ugyanis egy édesapjának mindenféleképpen megfelelni akaró gyermek történetét követhetjük nyomon. Mindennél fontosabb számára apja elismerése, de ő lúzernek érzi magát, és végül is a környezete is ezt kommunikálja felé. Ez a megfelelési kényszerben való örlődés nyomasztó, főleg annak tudatában, hogy Tonny végül is új életet akar. Mi a megoldás?

A végkifejlet katartikus (ellenben elődjével), és szimbolizmusa lúdbőröztető pillanatot tartogat a befejező jelenetben. A gyermek mint szimbólum Tonny és apja számára is ugyanazt jelenti. Mindketten a gyermeket akarják megmenteni, miközben saját gyengeségüket temetik.

8/10

Pusher

Nicolas Winding Refn (Drive, 2011.) munkásságával még csak most ismerkedem, szerencsére van mit pótolni. Első filmje, a Pusher, nem hiába lett kultikus, ugyanis nem sztereotip módon közelít a kábítószerproblémához. Az igazság az, hogy az elején megijedtem, mert jól ismert klisékkel halmozta el a kezdést, amely leginkább a párbeszédekben nyilvánult meg (ki, kit dugott meg és hogyan), de szerencsére a negatív csalit ezek után rögtön kirántotta a mélyvízből és innentől kezdve egy vérrealista kompozíció tárult a szemünk elé. A realista látásmód az egyik erőssége a filmnek, nincsenek érzelmi kitörések, nincsenek indokolatlan akciójelenetek, csak a lesújtó valóság van, egy olyan valóság, amelyet mi is relevánsnak tartunk az adott helyzetben. Frank a drogdíler hét napját követhetjük végig, azt a folyamatot ahogyan megpróbál kikecmeregni adósságcsapdájából. Szemtanúi lehetünk a pitiáner mutyiknak és a halál komoly ügyleteknek is. A realista látásmód ellenére nagyon jól működött a karakterrajz, annak ellenére, hogy nincs emocionális töltete a filmnek. Mégis Frank minden apró arcrezdülése megmutatja mi zajlik benne, ezáltal válik szemünk előtt nyitott könyvvé. A film kitűnően mutatja be, hogy az alvilágban az emberek között milyen kapcsolatok születnek. Egyértelműen érdekek vezérlik ezeket a kapcsolatokat, teljesen mindegy, hogy barátról, üzleti kapcsolatról, vagy esetlegesen párkapcsolatról van szó. A film előrehaladtával minden egyes kapcsolatról kiderül az érdekvezéreltség, még a végére a kvázi szerelmi szálról is kiderül, hogy sajnos mégsem az. Ezek a pofára esések azonban jócskán az ember mellkasára ülnek, és mivel kevés a szubjekció a filmben, nincsenek érzelmi katarzisok, így aztán minket is hagynak, hogy főjünk a saját levünkben. Ez ettől vérrealista, és zseniálisan van elénk tárva. Refn nem bízta a karaktereket amatőrökre. A Frank-et alakító Kim Bodnia (Éjféli játszma, 1994.) élete egyik leghitelesebb alakítását nyújtotta. A Tonny-t alakító Mads Mikkelsen (Zöld hentesek, 2003.) laza fizimiskáját is lazán be lehetett kajálni, de ő róla nehezen lehetne negatívan nyilatkozni.

Örömmel tapasztaltam, hogy a dán filmgyártás realista látásmód felé történő elmozdulása nem is napjaink vívmánya. Ezek szerint nincs új a nap alatt, és pl. Tobias Lindholm (R, 2010.) munkássága is visszatekintő az ábrázolásmód tekintetében. Minden estre jókor vették újra elő, mert a jóléti társadalomban élő középosztálybeliek érzelmi viharai kezdtek unalmassá válni. 

A folytatásra mindenképpen kíváncsi vagyok.

7/10

Michael Kohlhaas poster

Jagten / A vadászat

 

Vinterberg ért a lélek nyelvén. Fiatal kora ellenére képes megmutatni mi zajlik a rózsaszínű mögött, akárcsak egy tapasztalt vén róka. Egy biztos, ő is otthon tudja kihozni magából a legtöbbet Dánia szűrt fényű erdői között. Szerencsére már rég maga mögött hagyta az "amerikai" korszakát, amely ugyan inspiráló volt számára, de igencsak mesterkéltnek tűnt számunkra (Végső megoldás szerelem 2003, Kedves Wendy 2004). És végre: "Egy férfi hazatér", és ettől a ponttól kezdve újra méltó lett önmagához, ahhoz az alkotóhoz aki a Dogma Mozgalom első filmjét a Születésnapot megrendezte. A 2010-es Submarino minden percét imádtam, az a fajta film volt, amely után megszólalni nem lehet, de még a székből kiszállni sem, 100% érzelmi terror a nézőnek. Meg merem kockáztatni, hogy az utóbbi idők legsikerültebb filmdrámája volt. De egy ilyen szuperlatívusz után mi következhet, lehet ezt fokozni? A kérdés persze butaság, hiszen szubjekcióból fakad, de annyi bizonyos, hogy a film sajátos látásmódja újra telitalálat lett (számomra). A vadászat cím sok mindent elárul. Azt, hogy a főhősnek üldöztetésben lesz része, hogy kvázi meglincselik egy olyan cselekedet miatt, amelyet lehet el sem követett. Lucas-t (Mads Mikkelsen) egy napon meggyanúsítják azzal, hogy az óvodában ahol dolgozik, molesztált egy gyermeket. Innentől kezdve szépen lassan szétesik az élete, amelyet egyébként nemrégen hozott rendbe. Mégis a címből sejthető mozgalmasság helyett, egy mélylélektani drámát látunk, ahol azon van a hangsúly, hogy Lucas hogyan éli meg a történteket azt, hogy legjobb barátjának lányával hozzák tettét összefüggésbe. Megismerjük a kisközösség reakcióit a történtekre, amely teljesen reális és megérthető, annak ellenére, hogy a főhős igazáért szurkol a néző. Megismerjük, hogy egy kislány pici információmorzsákból és a felnőttek hatására, hogyan érzékeli a valóságot és hogy mennyire bántja, hogy milyen bajt okozott. Amikor pedig úgy gondoljuk minden tisztázódott, akkor szabadul el az "érzelmi" pokol. Túlélheti-e a barátság, a szülő-gyermek kapcsolat, a közösség befogadása a történteket? Valójában ezt boncolgatja a film, azonban a választ nyitva hagyja, a nézőre bízza. Lucas barátja és a kislány apja, Theo (Thomas Bo Larsen) mindvégig emészti magát: vajon gyermekének, vagy a legjobb barátjának van igaza, és emellett ott van a közösségnek való megfelelés elvárása is. Vajon megoldás lehet, ha kiderül az igazság? Visszakerülhet minden a régi kerékvágásba? Vajon élhet e nyugodt életet az akiben ott van a tüske, és tudja hogy bármilyen helyzet alakulhat hasonlóra? Vinterberg ismét megjárta a lélek bugyrait. Kitűnő érzékkel valósította meg azt, hogy egyszerre hat az értelemre és az ember érzelmeire is. Ezek a hatások azonban disszonánsak amelyek feszültséget generálnak. Megnyugtatásul azért annyit elárulok, hogy katarzisban sikeresen levezetődnek, attól függően hogy a felvetődött kérdéseket, ki hogyan tudja magának megválaszolni.  Mads Mikkelsen és Thomas Bo Larsen alakítása önmagában el vinné a filmet, arcuk minden apró rezdüléséből kiolvasható gondolatuk, a templomos acting out pedig igazi lúdbőröztető élmény volt.

Azt gondolom újra mesterművel állunk szemben, amelyet mindenféleképpen többször érdemes megnézni.

9/10

Jagten / The Hunt poster

 

El sem hiszem, hogy február 21-én bemutatják a magyar mozik. Számomra egy Vinterberg film bemutatása majdnem von Trier-hez fogható izgalommal tölt el.

En kongelig affære / A Royal Affair

 

Nem igazán szeretem a kosztümös filmeket, sok van belőlük és igen hasonlatosak. Ennek ellenére nem hagyhattam ki ezt a dán alkotást, jobban mondva dán-svéd-cseh koprodukcióban készült filmet. Nikolaj Arcel rendező nálam eddig még igen csak kimaradt, korábban szemezgettem a Politikai Pókháló (Kongekabale) című politikai thriller-jével, de sohasem tudott igazán lázba hozni, hogy megnézzem. 

A film magyarul az Egy veszedelmes viszony címet kapta, a szerintem cseppet sem titkolt hatásvadászat kedvéért. Noha ez a fordítás igen nyakatekert, nem utal eléggé a film lényegére, ugyanis nem szerelmi ármánykodásokról, helyesebben nem csak arról, hanem hatalmi viszálykodásról, eszmerendszerek kialakulásáról, és egy őszinte, tiszta szerelemről szól igazán a film. Caroline Mathilde angol hercegnőt már gyermekkorában hozzáadják VII. Christian dán királyhoz, aki igen szeszélyes természetű, mondhatnánk pszichiátriai beteg, de hol van itt még a pszichiátria kialakulása. Szeszélyessége miatt a dán nemesség kormányoz, a királyi aláírás formalitás. Ebbe a szituációba kerül be Struensee, aki őfelsége orvosa lesz, és megjelenésével Christian állapota javulni, ellenben a nemesi hatalom pedig gyengülni látszik. Struensee  titkoltan felvilágosult gondolkodó, mint ahogy a királynő is egészen másképp gondolkodik a dolgokról. Nem lövök le nagy poént, hogy kapunk szerelmet, gyűlöletet, és intrikákat is, de mégsem ezen éreztem a hangsúlyt. Imádtam, hogy szinte előttünk nyert teret Dániában a felvilágosodás, annak minden hozadékával és áldozatával. A Voltaire-i optimizmus sajnos nem volt töretlen, és mint kiderült a Rousseau-i "vissza a természetbe" sem lehet eszköz a szabadságjogok érvényesítésében. Valamit tudnak a dánok, mert kosztümös film ide vagy oda, szinte végig izgalomban tartott. Amikor nem volt pörgés, ott volt a filozófia, ami szinte végig lúdbőrös állapotban tartott. Szinte én is eufórikus állapotba kerültem, amikor Christian magától Voltaire-től kapott levelet. Arról nem is beszélve, hogy a "dánságot" le sem lehetne mosni a filmről, a végén mintha egy mázsás követ raktak volna a mellkasomra, szóval a nyomasztó feeling itt is megvolt annak ellenére, hogy csodaszép színes képeket, gyönyörű tájakat látunk végig a filmben. Talán ez a disszonancia az, amely erősen felértékelte nálam ezt a filmet: a vizuális esztétika és az emocionális de-presszió találkozása.

Nem mehetek el a kiváló szereposztás mellett sem. Mikkel Boe Følsgaard-ról bevallom még sohasem hallottam, de ezt a dilis szerepet pont rá szabták, egy percig sem volt megjátszós. Trine Dyrolm Juliane Marie szerepében megint egy új oldalát mutatta meg, egyszerűen el sem tudtam képzelni ilyesmiben. Egyik kedvenc dán színésznőm a Bűnök (Forbrydelser) óta, eszméletlen dramatikus. Struensee-t Mads Mikkelsen alakította, most is szuperlatívusz mint mindig, tulajdonképpen minden jól áll neki. David Denick szereplése a filmben számomra igen csak meglepő esemény volt, hiszen lassan szinte már meleg skatulyába tömködték szegényt, itt papot alakított.....:)) A királynőt Alicia Vikander játszotta aki eddig többnyire TV sorozatokban játszott, de a film után már az angolok is kölcsön kérték (Anna Karenina, 2012).

Egyértelmű, hogy ez moziban volt az igazi, de nekem erősen többször nézős kategória.

9/10

A Royal Affair / Egy veszedelmes viszony Trailer

Aztaa! És még hamar is ideér: novemberben.

Jagten (The Hunt)

Végre!!!! Teljes két évet kellett várni Thomas Vinterberg filmjére a Jagten-re. Vinterberg filmjei igen megosztóak, igazából engem is megosztanak, mégis azt kell mondjam több filmje tettszik mint nem. A legutóbbi Submarino többször is katartikus élményhez juttatott, úgyhogy sajna nagy elvárásaim vannak ezzel a filmmel kapcsolatban. Természetesen a dánoktól megszokhattuk, hogy nem geges vígjátékról lesz szó, na de ez van, akinek nem tetszik nem néz dán filmet. A szereplőosztásról annyit, hogy Mads Mikkelsen nagyágyú úr lett felkérve a szerepre, afelől pedig biztos vagyok, hogy totál hitelesen fogja elénk tárni az állítólag ártatlan cukros bácsi szerepét. Egyébként a témáról annyit, hogy első nagy durranása a Születésnap is hasonló témát feszegetett. Az utóbbi időben vissza-vissza nyúlnak ehhez a remekműhöz is, gondoljunk csak Trier Melancholia esküvő jeleneteire. Várós ezerrel (akárcsak az új Susanne Bier film)!!!!