Pusher II.

Az 1996-os Pusher folytatását Refn nem kapkodta el, ugyanis kereken nyolc évet kellett várni rá. A trilógia első darabja az első filmje volt, ráadásul 25 évesen önmaga számára is igen magasra tette a mércét. A Pusher klasszikus lett, nem véletlenül, hiszen minden nemű külsőség által meghatározott sallangot mellőzött, és a dánoktól egyébként nem idegen fajsúlyos drámát rendezett. Jogosan lehetett feltenni a kérdést, hogy egy erős kezdés után mi jöhet? A második rész nem a második filmje, de ha csak a trilógiát nézzük akkor is egyértelmű, hogy a rendező egy alkotói ívet rajzol és messze áll a stagnálástól, vagy az esetleges önismétléstől. Már pedig ezen tényező miatt Refn nagyot nőtt a szememben. Nem ismételt, nem akart újabb bőrt lehúzni, nem szándékozott franchise-ot létrehozni, ehelyett volt neki még mit mondani, valami mást, valami újat. Tette ezt úgy, hogy mesterien összefűzte a két történetet, és tévedésbe ne essünk ugyanabban a Pusher univerzumban vagyunk, mint az első részben. Sőt még az alapkoncepció is hasonló, hiszen itt is központi kérdés az adósságcsapda. Mégis a leghatásosabb átkötés az előző részből megismert Tonny (Mads Mikkelsen) beemelése a történetbe, ugyanis jelen esetben a főszerepet ő alakítja. Minden adott, hogy egy amerikai mintára megfeleltethető a jól bevált feeling-et megidéző önismétlést kapjunk. Szerencsére nem ez történik. A hangsúly eltolódik egy másik irányba mégpedig észrevétlenül. Mire ráeszmélünk arra mit is szeretne elénk tárni az alkotó, addigra szinte már a film végénél tartunk.

Tonny éppen szabadul a börtönből, új életet szeretne kezdeni, másként szeretné csinálni mint eddig, ki szeretne maradni a drogügyletekből. Haza érkezik édesapjához, tőle kér munkát. Csöbörből vödörbe, ugyanis az öreg lopott autó bizniszben utazik, és elég nagy hal a "szakmában". Ráadásul kiderül, hogy Tonny-nak született egy gyermeke egy drogos prostitól. Szóval felmerül a kérdés: kezdhető így új élet? Refn egy ilyen értelmezési keretbe helyezte mondanivalóját, amely így önmagában is fajsúlyos. Azonban a realista látásmódot egyre inkább oldják a szubjektív tényezők a filmben. Előkerülnek a dánoknál egyébként közkedvelt acting out szituációk, és azt vesszük szép lassan észre, hogy az egész film emocionális síkra terelődött. A fent említett értelmezési keretben ugyanis egy édesapjának mindenféleképpen megfelelni akaró gyermek történetét követhetjük nyomon. Mindennél fontosabb számára apja elismerése, de ő lúzernek érzi magát, és végül is a környezete is ezt kommunikálja felé. Ez a megfelelési kényszerben való örlődés nyomasztó, főleg annak tudatában, hogy Tonny végül is új életet akar. Mi a megoldás?

A végkifejlet katartikus (ellenben elődjével), és szimbolizmusa lúdbőröztető pillanatot tartogat a befejező jelenetben. A gyermek mint szimbólum Tonny és apja számára is ugyanazt jelenti. Mindketten a gyermeket akarják megmenteni, miközben saját gyengeségüket temetik.

8/10