Arcade Fire - Reflektor

Az Arcade Fire nem várakoztatott meg túlzottan minket, a 2010-es Grammy díjas The Suburbs után három évvel megajándékoztak minket egy duplalemezes konceptalbummal. A The Suburbs-zel a zenekar képes volt a megújulásra, az indie rock-ot a folk-pop-pal elegyítő kanadai barátokból összeverődött csapat elkalandozott a barokk pop irányába, és már-már az art pop jelzőt is nyugodtan rájuk lehetett mondani. Az az album életpályájuk legeklektikusabb albuma volt, eddig. 

Az igazat megvallva életművüket én retrospektív ismerem, a 2004-es Funeral-t nem akkor ismertem meg amikor kijött, ennek ellenére így is meg tudtam állapítani, hogy egy nagyon erős kezdéssel indult a zenekar. Az erős kezdés két dolgot jelenthet: vagy ős tehetséget, vagy véletlent. Az életművet ismerve azonban nem ilyen egyszerű a helyzet. A 2006-os Neon Bible egy igazán megosztó album lett, egyértelmű fejlődési ív nem volt tapasztalható, bár kétség kívül hozták a színvonalat, amelyet elvártak tőlük. Mindenestre nem sokkal biztatott a jövőjükkel kapcsolatosan. Aztán kijött a The Suburbs és ez az album a kor legmeghatározóbb indie zenekarai közé emelte őket. Az Arcade Fire monumentalitást előtérbe helyező hajlama igen erőteljesen megjelent ezen az albumon. Mégis mi történhet ezután? Fokozható e ez úgy, hogy ne legyen sok(k)?

A Reflektor egyértelműen a fokozások, a túlzások, a halmozások albuma minden tekintetben. Hatalmas mennyiségű információval áraszt el minket. A minimál szerelmeseinek bizonyára rémálom, azonban ez itt úgy sok, hogy nem fárasztó. Már a The Suburbs is hosszabbra sikerült egy átlagos albumnál, jelen esetben elegánsan megoldották a dolgot és eleve dupla albummal rukkoltak elő. Aztán a másik megalomán vonás, hogy a dalok nagyobb többsége átlag hét perc körüli. Az egész album meg van bolondítva egy kis mítikus (mitológiai) koncepcióval, Orfeusz és Euridiké történetének latin változata fő ihlető forrás volt a zenekar számára. Ehhez még vizuálisan is társulnak ezek az elemek, gondoljunk csak az album borítójára, vagy az Afterlife lyric videójára. Az intellektuálisan jócskán feltuningolt dalszövegekhez (amelyek egyébként zseniálisak) pedig zeneileg egy kaotikusnak tűnő, de mégis rendszerré tisztuló monumentálisra hangszerelt zenei világot kapunk. Az Arcade Fire mindig is hajlamos volt a melankóliára. Amellett, hogy a Reflektor külsőségekben a legvidámabb anyaguknak tűnik, jócskán tartalmazza a depi faktort is, amely a monumentalizmusban kiteljesedve igencsak szférikusan hat. A korunkból történő kiábrándultság, csalódottság érződik a zenében is, mégpedig azáltal, hogy cool az egész, görbe tükröt tartva korunk elé. Közben elhalmoznak minket korunk megannyi zenei kliséjével, de a melankólia faktor valahogy egyediséget visz az egészbe (vagy az Isten tudja mitől de működik az egész).

A The Suburbs eklektikussága visszatekintve közel sem volt kicsúcsosodás. Bár már azon az albumon kacérkodtak a programozott ritmusképletekkel, de nem ez volt jellemző az album egészére. Bevallom őszintén nekem akkor tőlük ez a zenei megoldás nem igazán jött be. Sejteni lehetett, hogy ez az irány lehet a későbbiekben amelyen tovább haladhatnak. Úgyhogy nem igazán lepett meg, hogy a Reflektor-on ezek a programozott ritmusok előtérbe kerültek. Ezen az albumon viszont kifejezetten tettszenek ezek a megoldások, főleg amikor egy dalon belül váltanak ritmust, akár úgy, hogy az "akusztikus" dobot felváltja a gépi, amely az Awful Sound-ban (Oh Eurydice) van mesterire fejlesztve. Kifejezetten meglepő húzás volt az LCD Soundsystem James Murphy-jének produceri székbe ültetése, neki hála az egész lemezt átszövi a disco-punk hangzás. A másik érdekesség a karibi hangzás beemelése a zenébe, amely kifejezetten illik a lemez intelektuel koncepciójához. A stíluskavalkád pedig végig jelen van: a zenekar próbálgatja a reggae-t a Flashbulb Eyes-ban, a szinti pop randevúzik a karibi ütemekkel a Here Comes The Night-ban, a Normal Person Garbage-os lüktetése akár a The Rolling Stones-t is idézheti, és mindamellett a funk-ot a legtöbb dalban fel lehet fedezni. A nyolcvanas évek szinti pop-ja is visszaköszön a Porno-ban, amely akár egy post DM chill-nek is felfogható. Mindezen stílushalmozás pedig eufóriában teljesedik ki, amelyhez természetesen sokat hozzátesznek a dalszövegek is. Sokszor olyan érzésem volt, hogy a Sigur Rós-tól vettek leckét, mármint ami a monumentálisra való törekvést illeti. A különbség az, hogy az Arcade Fire sohasem borul át giccsbe, pedig ennyi minden mellett ezen sem lehetne meglepődni.

A két album egyébként jól elkülöníthető egymástól. Hacsak az elsőt adták volna ki, az is megállná a helyét önmagában. Ezen a korongon találhatóak a könnyebben befogadható szerzemények, talán ez a része az albumnak a pörgősebb. A második album az artisztikusabb, ez képviseli az introvertáltabb vonalat. Mégis ha választanom kellene azt mondanám ez a része tettszik jobban. Ugyanis itt színleli a zenekar azt, hogy őket igen is komolyan kell venni, és ezt mesterien teszik. Félelmetes, hogy a hebrencs Here Comes The Night-ból milyen epic verziót tudtak csinálni, igazi lúdbőröztető ez a vonósokkal megtűzdelt szösszenet. Az It's Never Over (Hey Orpheus) ismerős módon kezdődik, azonban kap egy dögös ritmust, amelyet megspékel a gyönyörű refrén: a legmegkapóbb dal számomra a lemezen.

A ránk ömlő információ halmaz ugyan sok, de nem okoz sokkot. Ugyan zeneileg az eklektikusság gyanítható, hogy ebben az albumnál csúcsosodott ki náluk, mégsem válik fárasztóvá az egész, nem fullad unalomba. Mindenféleképpen klasszikusnak ítélem ezt a lemezt, mert a zenekar ismét bebizonyította, hogy még mindig képes a megújulásra és tették ezt úgy, hogy közben önmaguk maradtak. Ez kapatból a második albumuk, amelyen a hangzás újításán fáradoztak és amelyen minden szám szerethető, nincs egy töltelék sem rajta. Ha mindenképpen szőrszálat szeretnék hasogatni, akkor azt mondom, hogy rövidíteni azt éppen lehetne rajta, és nyugodtan el lehetett volna a rejtett track-ket felejteni. No de a konceptalbumok ilyenek.

Ugyan megfogadtam, hogy nem erősítem az AF hype-ot, de az igazság az, hogy ezt mégis csak egy kimagasló albumnak tudom értékelni, amely messze az élen jár az idei megjelenések között.

10/10