2015. július 28., kedd

Tame Impala - Currents


Amikor 2010-ben megjelent Kevin Parker és zenekara az Innerspeaker-el, igen csak nagyot durrantottak. A hatvanas évek pszichedeliáját megidéző korong egyszerre volt játékos, retro, újszerű és dögös. A két évvel későbbi Lonerism pedig tovább ment, bátran nyúlt a billentyűkhöz, nem szégyellte vegyíteni a nyolcvanas évekbeli hatást a hippie-junkie hatvanas évekkel. Egy bátran kísérletező, elődjénél merészebb és jóval változatosabb anyag volt. Ugyan lágyított a progresszív rock-os formulán és itt-ott már igen rádióbarát volt, mégis brutálisan vagány és dögös tudott maradni. A Lonerism 2012-ben az év albuma volt nálam. Már akkor kérdéses volt nálam, hogy ez a tipikusan eredeti hangzás meddig fejlődhet tovább, vagyis inkább merre fejlődhet tovább?
Valljuk be már a Lonerism hallgatása alatt sejthető volt, hogy elérkezünk majd arra a pontra, amikor már nem rock zenét hallunk majd tőlük, hiszen már az az album is jócskán tobzódott light-osabb összetevőkben. Ezt a megérzést pedig csak erősítette az, hogy Parker akkori párjának Melody Prochet-nek (Melody Echo Chamber) egy egész albumot írt, amely méltán nevezhető lett volna Parker pop albumának, de az Melody-é volt.

Ellenben megszületett 2015-re az új Tame Impala anyag, amelyről Parker úgy nyilatkozott, hogy Melody-val való szakítása ihlette. Hurrá szakítós lemez (gondolhattuk), aztán a Currents hallgatása közben pedig világossá válik, hogy ez nem az a tipikus szakítós lemez. Nincsenek meredek hullámvölgyek, kilátástalan mély depresszió, vagy hatalmas érzelmi kitörések. Hangulatilag elég konstans az anyag, leginkább a dalszövegek utalnak a szakítós jellegre. Ebből adódóan Parker-éknek ezidáig ez a legőszintébbre sikerült lemeze. És itt kezdődik a furcsaság! Ha innen nézzük a dolgot ezt inkább érzem én egy dalszerző-előadói albumnak, tulajdonképpen ez nem más mint Kevin Parker kvázi első (tulajdonképpen második) szóló lemeze. Ezt a perverz gondolatot pedig csak erősíti az a tény, hogy a lemez hangzása is jelentősen eltér elődeitől.
A Currents-et hallgatva egy percig nem jut eszembe a progresszív rock jelző. Parker-ék igényesen összepakolt pop albumot készítettek ezúttal. Ami a Lonerism-ön egyensúlyban volt, a Currents-en hangsúlyossá válik, azaz a sarokba dobták a gitárokat, és előszedték a billentyűket. Sokkal hangsúlyosabbá vált a nyolcvanas évek, és a hatvanas évekre jóformán már csak a Beatles féle előadásmód utal. Már a korábbi albumaik hallgatása során is párhuzamot vontam Caribou Andorrája és köztük. A Currents esetében azonban egyértelműsíthető ez a párhuzam, hiszen ugyanabból a pszichedelikus pop-ból közelít, mint anno Caribou tette. A Currents pszichedelikus maradt, de egyértelmű popzene. Nincs afelől kétségem, hogy élőben feljátszott dobokat is hallunk, de a programozott képletek igen is túlsúlyba kerültek. A kísérletezés azonban itt nem áll meg. Érdekes azt hallani, hogy erre a zenére még az r'n'b is hatott, főleg a díszítésekben, arról nem is beszélve, hogy az egész lemez szinte funk ritmusokra épül. 
Érdekes ellentétre épül tehát az anyag, egy fajsúlyos szakítós tartalom találkozik egy könnyedebbre meghangszerelt hangzással. Ez az ellentét véleményem szerint jól működik, mert azt bizonyítja, hogy a pop zenével igenis ki lehet fejezni mondanivalót.
Visszatérnék egy párhuzamra, de ezúttal nem Caribou-val példálózok hanem a Daft Punk-kal. Ebben a hónapban már példálóztam velük (Jagga Jazzist), de itt sem tudok elmenni a megérzésem mellett. Akusztikusan meghangszerelt funk alapokra íródott táncolható zenéről beszélünk erőteljes nyolcvanas évekbeli szinti hatásokkal: Random Acces Memories. A Currents és a RAM között igen erős párhuzamot érzek, még akkor is, ha teljesen ez az ötlet nem az én fejemből ugrott ki, de igencsak megfertőzött ez a gondolat.
A Currents az a fajta anyag, ahol vannak nagyon jól sikerült, kiemelkedő szerzemények, és vannak középszerű pillanatok is. A The Moment belépett a legjobb Tame Impala dalok sorába, az egyik nagy kedvencem a lemezről. A másik személyes kedvencem az Eventually, amely simán emlékeztet a Sneaker Pimps-re (harmadik asszociáció), brutális a refrénje és a legjátékosabb dal a lemezen. Sajnos a Let It Happen mellett nem tudok elmenni mekkora középszerű blöff, ráadásul ezzel kezdődik és nem is prediktív az egész albumra nézve.
A lemez a vége felé sajnos kifullad, tehát nem egyenletes a színvonal. Túl sok a játékidő ennyi hasonló hangzásvilágú dalnak.

Mindent összevetve jó kombináció az őszinteség a kísérletező pop zenével, a pszichedelikus pop jól áll a bandának, de én ezt Parker-ének érzem leginkább, az ő szemlélete érződik az anyagon. A baj csak az, hogy azzal hogy könnyedebb vizekre eveztek, az pont az egyediségük rovására ment. Hasonló indie rock zenéket is találni, de kapásból én is több asszociációt tudtam felvonultatni. Nyilván az ízlés dolga, hogy ezzel az iránnyal ki mit tud kezdeni, de számomra hiányzik ebből a vagányság és a dögösség, amely előző anyagaikat jellemezte. Ahhoz képest ez folyik a nyáltól, de ettől függetlenül teljesen hiteles, és önazonos maradt, érződik a zenekar zenei transzformációja és a lényeget megtudták tartani: egyszerre játékosak, retrók és újszerűek. A Currents egy jó hallgatni való, a nyár sokat pörgött lemeze lesz, de mindemellett ez közel sem egy tökéletes album, elődjei jobban szólnak nála.

7/10

2015. július 27., hétfő

Heathered Pearls - Abandoned Mall Utopia (ft. Shigeto)

Wow!

Florence + The Machine - Queen of Peace & Long and Lost (The Odyssey – Chapters 4 & 5) video


Ez pont nem az amire számítottam (Delilah), de a Queen of Peace-nek kifejezetten örülök, az egyik legeslegjobb Florence dal eddig ever. Egyébként lubickolok ebben az érában, tetszik ez a táncos közlésmód, bár a Long&Lost-os vonaglás már vicces volt egy kicsit. Úgy érzem Florence-éknek ez a korszak az eddigi csúcspontja!

2015. július 19., vasárnap

Azért így mindjárt jobb!

2015. július 18., szombat

Thundercat - The Beyond/Where the Giants Roam

Minden egyes alkalommal elmondom, hogy nem nagyon vagyok kibékülve az ep formátummal. Bár jó pár meglepetés ért már, és éppen ezért szépen lassan formálódik ez az álláspontom.
Thundercat idei minialbuma is hozzájárult ahhoz, hogy megértsem ennek a formátumnak a lényegét. Ha jól meg van szerkesztve, kitűnő lenyomata lehet egy hangulatnak. Jelen esetben a beharangozó dal a Them Changes pont nem reprezentálta teljes egészében az ep hangulatát, de valamivel el kellet ugye ezt is adni. Egyébként ez az egyetlen dal a lemezen, amely kilóg egy picit a sorból.
Szerencsére Thundercat jó irányba fejlődik, kezdi megtalálni egyéni hangját. A The Beyond... pedig valahol ebben fürdőzik. A Brainfeeder-t meghatározó törzsi ritmusokkal kevert kísérleti elektronikus alapok a háttérbe húzódnak. Végre kezd eltávolodni a Flying Lotus által programozott őrületektől. Ehelyett sokkal organikusabb hatású a hangzás függetlenül attól, hogy gépi vagy élő ritmusszekcióról van szó. Ez az organikusság nagyon erősen utal az élő trip-hop-ra, sok helyen egyenesen a Portishead húzásai jutottak eszembe. Ez az "élőbb" hatás nagyon jól áll neki, és ehhez jönnek a szokásos összetevők: játékos jazz jam-ek, keserédes melankólia és jelen esetben a hetvenes évek orchesztrális jazz világa is meg van idézve. Amennyiben ez sem lenne elég, akkor háttérben kifülelhetjük a Morricone szerű filmzenei díszítéseket.
A minialbum hangulata egyértelműen mélabús, egyetlen kivétel tehát a Them Changes. Ez a hangulat pedig remekül ki van bontva ep formátumban. Az elmúlásról szólnak ezek a dalok, azonban egy cseppet sem klisés könnyzacskó facsargatós módon, hanem letisztultabb hangszereléssel, érdekes technikai váltásokkal tűzdelve. Szolid album ez, mégis tele van kísérletező kedvvel, és ízig-vérig képviseli a szerzőt annak ellenére, hogy a Them Changes-ben Kamasi Wasington szakszofonozik (a végén a háttérben), vagy a zseniális Lone Wolf and Cub-ban  a billentyűknél Herbie Hancock nyomja. Szinte összhangról sem beszélhetünk annyira észrevétlenek ezen a lemezen.
A Song for the Dead és a Lone Wolf and Cub a két személyes kedvencem. Mindkét dalban ritmikai váltás történik, és az addig kialakított hangulat új arca mutatkozik meg. A hat dalból egy instrumentális interlude (That Moment), míg egy egy énekhangra épülő felvezető (Hard Times). A többi négy dal viszont markáns pontot képvisel az életműben.
Kitűnő hangulatteremtő korong ez, amely az egyéni változás folyamatának egy szeletét kitűnően kiragadja. Csak sajnos a formátum kötöttségei miatt ez nem igazán mutatkozik meg teljes valójában, nincs tere kiteljesedni. Az irány tetszik, úgyhogy a következő lp nagyon várós.

7/10

Four Tet - Morning/Evening


Four Tet zenéje mindig "ősi" gyökerekből táplálkozott. Emlékezünk csak vissza, korai anyagával ő volt a folktronica úttörője. Azóta természetesen már mérföldekre van teremtményétől, de az új anyag is bizonyítja, hogy a gyökerektől nem távolodott el. 
Egyre jobban a klubhangzás felé orientálódott, sőt legutóbbi kiadványán a Beautiful Rewind-on egyenesen a drum'n'bass szcénát idézte meg. Időközben pedig úgy döntött függetleníti magát a kiadóktól, a megjelenések körüli hype-tól, és a tapasztalat az, hogy így is a fókuszban tud maradni.
A Morning/Evening digitális formában vált elérhetővé és mindösszesen kettő darab húsz perces track-et tartalmaz. A két napszak koncepciója kerül kibontásra. Úgy látszik újabban divatosak ezek a kevés dalból álló multihosszú track-eket tartalmazó koncepciók, Hebden ezúttal tehát ezzel próbálkozott. Az album teljesen koherens, a két dal szoros egységet alkot annak ellenére, hogy a Morning esetében inkább a ritmusok, az Evning esetében pedig inkább a hangok kerülnek túlsúlyba. Az egyensúly azonban végig megmarad, igaz egy kicsit másképpen. A Morning monoton programozott ritmusára épülnek fel a hangok, hanghatások és a hangminták. Az Evening esetében az utolsó harmadig szinte csak a különböző hangok és azok módosulásai kapnak főszerepet, a végére pedig ismét beköszönt a klubhangzás. Az érdekessége a két track-nek az az, hogy talán egymás transzformációi lehetnek, hasonlóak a hangok, a hangminták és leginkább a dallamok, csak míg az egyik meditatív, a másik inkább eufórikus.
Hebden ismét fontos szerepet adott a vokális hangmintáknak. Mindkét track-ben indiai énekmintát használ, mégpedig a közismert Lata Mangeshkar-ét. Éppen ezért utaltam a gyökerekre. Persze ez most nem folk, mindinkább világzenei hatás. Üdvözlendő, hogy Hebden eképpen kívánt tisztelegni származása előtt, ennek őszintesége egy percig sem vitatható, hiszen az utóbbi időben a new age hatások használata nem éppen mondható közkedveltnek.
A homogenitás és a koncepció egységes egészet alkotnak, az összhatás mégsem ennyire egyértelmű. Érződik rajta, hogy rengeteg munka van benne, az arra való törekvés, hogy egységes egészet alkosson, azonban ezt az anyagot sajnos nem lehet szeretni. Monotonsága, repetitív jellege és legfőképpen a hossza nehezíti a befogadást. A kezdeti megtapasztalás érdekessége hamar megcsappan és tulajdonképpen az embernek nincs kedve újrázni. Hamar kiismerhető és nehezen fogyasztható, ráadásul hallgatása közben arra is rájön az ember, hogy voltaképpen semmi új nincs a nap alatt. Persze ez nem feltétele a jó albumnak, de nekem leginkább az az érzésem, hogy Hebden jelenleg olyan helyzetben van, hogy bármit is csinál, azt a közönség és a kritika is bekajálja. Zenéje talán legutoljára a Pink esetében volt progresszív, de idővel ez a tendencia tudjuk csökken. A klubozgatás véleményem szerint kissé sematikus irányba vitte a hangzást és ebben Hebden nagyon jól érzi magát. Ezzel csak az a baj, hogy a háttérben rengeteg jó ötlet van, mint ahogy a Beautiful Rewind-on is volt, csak nem találja el az arányokat, túlságosan leegyszerűsíti újabban a képletet a minimál jelző mögé bújva. Tulajdonképpen azt csinál, amihez kedve van, de az ő esetében véleményem szerint a laissez faire a rendezői elv. Szüksége lenne ismét támpontokra, korlátokra, hogy újra egyensúlyba kerüljön az örömzenéje, a jó ötleteivel.
Mert ez a jelenlegi anyagon egy cseppet sincs egyensúlyban. Itt Hebden legutolsó kedve szerinti örömzenéjét hallgatjuk. A klubzene orientáció kontra ambient párosítás sajnos nem elég érdekes, ez a new age hatás pedig egyszerűen unalmas.
Hebden-nel elszaladt a ló, elment egy olyan irányba, amely vélhetően szerinte ismét kísérleti, de a gyakorlatban nem sok újdonsággal szolgál és még unalmas is. A baj csak az, hogy a kritika adja alá a lovat!

4/10

2015. július 17., péntek

2015. július 16., csütörtök

Clinique Happy for Men

Most jött meg az imént. Egyedül ezt bírom magamon elviselni 30 fok felett, úgyhogy harmadjára is újravettem. Lehet megérné más friss illatokkal is próbálkozni, de amit ezen kívül használtam sem a D&G Light Blue, sem a L'eau d' Issey nem elég vizes ezekre az időkre. Egyébként nagyon jó áron sikerült hozzá jutni. Csak azt sajnálom, hogy (magamat ismerve) jövőre egy csepp sem marad, de elvből nem veszek nagyobb kiszerelést mert elszalad velem a ló. Kritika később! :)

2015. július 15., szerda

Toro y Moi - Pitch Black ft. Rome Fortune

Hát mindenki megbolondul? Ez most miért kellett? Nem arról van szó, hogy baj van a track-kel, csak ez már nem önazonos.

Michna - Solid Gold (feat. MNDR) video


2015. július 14., kedd

Zero 7 - 400 Blows

Lehet korábban szőrös szívű voltam ezzel a dallal. Beérett végül, marha jó dallama van!

Akase - Rust (Midland Dub)

Fort Romeau - Insides (Roman Flugel mix) + Frankfurt Versions Artwork

Ez a borító az eredetit is übereli.

Jaga Jazzist - Starfire


Ennek az experimentális jazz-t játszó norvég formációnak a Starfire már a hetedik albuma. A címadó dal harangozta be a lemezt úgy két hónappal ezelőtt, ezzel a dallal figyeltem fel rájuk.  A független elektronikus zenéket támogató Ninja Tune kiadónál dobták piacra az albumot, de korábban a Smalltown Supersound-nál szerződtek.
A kiadó választás nem véletlen. Első hallásra meglepő amit hallunk, mert inkább tűnik elektronikus zenei projektnek, mint jazz oktettnek. Aztán néhány perc elteltével természetesen felfedezzük a gyökereket, és egyértelművé válik, hogy amit hallunk az voltaképpen jazz, de valahogy mégis más mint megszokhattuk. A Jaga Jazzist egyértelműen a jazz felől jön, a zenei építkezés egyértelműen jelzi ezt, de szinte csak ez utal rá, vagy tulajdonképpen ez sem. Nem igazán húzhatóak rá jazz sztenderdek, bár sztereotipikus utalások jócskán vannak itt, inkább a freestyle felé kacsingat annak ellenére, hogy minden elemnek tudatosan szerkesztve meg van a maga helye. Sokszor tűnik jam-melgetésnek, de racionálisan épített koncepcióról van szó. A megszólalás és a hangszerelés is igen rendhagyó. Egyaránt jelen van az élőzenekar, a zúzós elektronika, és a giccsbe hajló nagyzenekari jelleg. Őszintén szólva az IDM jutna eszembe leginkább, de túlnyomó részt élőek a dobok. A nu-jazz és acid-jazz is jócskán ordít az anyagból, de a meglepő inkább az, hogy sokszor érhetőek tetten post-rock elemek. Szóval képzeljük el, hogy a Mogwai vagy a Radiohead egyszer csak elkezd Daft Punk feldolgozásokat készíteni. A Starfire albumon egyébként az uralkodó zenei inspiráció egyértelműen a Daft Punk torzított gitár effektjére épül, csak jelen esetben teljesen szétszaggatott formában. Maga a címadó dal tehát jó választás volt, mert kitűnően reprezentálja, hogy a jazz felől közelítve, hogyan is lehet eljutni az intelligens tánczenék felé. Érdekes mix ez a track, de közel sem ez a legkiemelkedőbb dal a lemezen. Apropó dalok: ismét egy lp, amely csak öt track-et tartalmaz, ismét egy album, amelyen csak hosszú játékidejű dalok szerepelnek. A legrövidebb közel hétperces, a leghosszabb pedig negyedórás. Jelen esetben azonban a játékidő nem zavaró tényező, hiszen az album is csak cirka negyvenöt perces. Az igazság az, hogy itt minden dal eljut valahonnan valahová, van egy vezérmotívuma, amelynek átalakulásait követhetjük nyomon, vagy egyszerűen több témát bont ki, de mindig van egy közös nevező. Hiába hosszúak a dalok, a keretek konkrétak, minden dal fókuszált, soha sincs az az érzésünk, hogy elveszünk a témák tengerében.
A Starfire tehát kitűnő beharangozó dal, elénk tárja mire számíthatunk, de még nem vonultat fel mindent. A Big City Music a személyes kedvencem az albumról. Az előző track-hez képest itt előtérbe kerül a monumentális jelleg. Ez mind a dal építkezésében tetten érhető, mind pedig a hangszerelésében. Szépen lassan építkezik és nagyzenekari eufóriában teljesedik ki. Ez az a fajta jóleső giccs, amelyet a Sigur Rós zenéjében is kedvel az ember. Tudom, hogy tömény giccs de nem érdekel mert marha hatásos. Egy kicsit olyan érzés kerít hatalmába, mint a hetvenes évekbeli krimisorozatok főcímzenéi alatt. Tulajdonképpen az első két dalban minden benne van, ami ezután következik már nem sokban tesz hozzá, maximum nüanszokban (világzenei hatások a Prungen-ban). Shinkansen egy szép zenekari belassulás, míg az Oban a másik monumentális őrület a lemezen. Egyébként az Oban a másik személyes kedvencem, több benne az elektronika, kevesebb a giccsfaktor, de azért ebben is van bőven, viszont a szolid szaxofon szóló mindent visz.
Nagy meglepetés számomra ez az album, amely abból adódik, hogy a lemez hallgatása közben vált világossá számomra, hogy ez mégiscsak jazz. Az viszont félelmetes, hogy mennyire becsapósan működik, simán bekajálható, hogy az elektronikus zene felől jönnek, de nem. Érdekes stíluskavalkád, amely rendkívül szórakoztató, de ez önmagában kevés lenne. Nagyon jók a dallamok, teljesen filmzeneszerűek, megragadnak az ember fejében és nosztalgikus érzést keltenek. Tiszta savas anime flashback!

8/10

2015. július 13., hétfő

Jaga Jazzist - Starfire

Radiohead+Daft Punk+Air, fantasztikus ez a combo ebben az egy track-ben. Teljesen az album bűvkörében vagyok. Második hete hallgatom rongyosra.

In Colour


2015. július 6., hétfő

Best films 1993


Három szín: Kék (Trois Couleurs: Bleu, Krzysztof Kieslowski)
 Schindler listája (Schindler's List, Steven Spielberg)

 Jurassic Park, Steven Spielberg

Célkeresztben (In the Line of Fire, Wolfgang Petersen)

Dave, Ivan Reitman)

Zongoralecke (The Piano, Jane Campion)

 Carlito útja (Carlito's Way, Brian de Palma)

Philadelphia, Jonathan Demme

 A cég (The Firm, Sydney Pollack)

 A pelikán ügyirat (The Pelican Brief, Alan J. Pakula)
 Az ártatlanság kora (Age of Innocence, Martin Scorsese)

Sok hűhó semmiért (Much Ado About Nothing, Kenneth Branagh)

 Napok romjai (The Remains of the Day, James Ivory)
Sliver (Phillip Noyce)

 Összeomlás (Falling Down, Joel Schumacher)

 A cementkert (The Cement Garden, Andrew Birkin)

 Cápafióka (Le fils du requin, Agnès Merlet)
Kika (Pedro Almodovar)
Belle Epoque  (Fernando Trueba)

Csúzli (Kådisbellan, Åke Sandgren)

 A legkedvesebb évszakom (Ma saison préférée, André Téchiné)

Amikor elkezdtem gondolkodni filmügyileg ezen az évben teljesen kétségbe voltam esve. A kilencvenes években koromból kifolyólag leginkább közönségfilmeket néztem. Amikor elkezdtem csemegézni ezekből a filmekből erre az évre, igen csekély számú film gyűlt össze. Aztán amikor okával utána néztem az évnek, rájöttem, hogy igen csak jó év volt ez. Ahogy nézem, ez az első év amikor az art filmek kerültek túlsúlyba. Ezeknek a filmeknek a nagy részét leginkább a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején láttam. Emlékszem '98 tájékán faltam a francia filmeket. A legkedvesebb évszakom-at talán a Dunán láttam anno. Deneuve filmjei közül persze van ennél jobb, de mindig szívesen gondolok vissza a párosra. Aztán ott a Cementkert, anno fel sem fogtam, hogy ez Gainsbourg első szerepei közül való. Szentég mekkora színésznő! Mégis ha választani kellene egy filmet ebből az évből, amely meghatározta az ízlésemet az az új-zélandi Zongoralecke. Kosztümös, mellkasra ülős filmdráma, amelynek a hatására még mindig pontosan emlékszem. A Schindler volt a másik film, amelyet akkor láttam és kiskamaszként über a földbe döngölt (asszem elég sokat vágtam belőle). Aztán persze később újranéztem és minden hatás vadászsága ellenére vérprofinak tartom. Viszont nem az a film, amelyet szívesen megnéznék ismét. Érdekes, hogy ugyanebben az évben jött ki Spielberg Jurassic Park-ja is, és mint mindenkit engem is lenyűgözött akkor. Mindig mondom, hogy mostanában ilyen jó blockbuster-eket nem nagyon pakolnak össze. Milyen érdekes, hogy ebben az évben leginkább politikai krimikre ültünk be a moziba: Pelikán ügyirat, Célkeresztben, A cég. Természetesen Sharon következő erotikus thriller-je sem maradhatott ki (Sliver), bár közel sem volt olyan ütős mint az Elemi ösztön. Mindenesetre a filmzenéje ennek is jól sikerült, főleg az Enigma: Age of Loneliness-e.

The Orb - Moonbuilding 2703 AD

A The Orb ezúttal gigantikus dj set-et kínál hallgatóinak. Az albumon négy track sorakozik, a legrövidebb kilenc, a leghosszabb csaknem tizenöt perces. Mind a négy track esetében az atmoszférateremtés kerül a középpontba. Ebből a szempontból a Moonbuilding tekinthető egy "return to a form" albumnak, hiszen az elnyújtott konceptuális terep egyaránt idézi az 1991-es Adventures Beyond the Ultraworld-öt és az azt követő U.F. Orb-ot. A lassú építkezés és a nüansznyi variációk mindig is meghatározták a kezdetektől a The Orb zenéjét. A duó visszatérése a Kompakt-hoz pedig egyértelműsítette, hogy maguk mögött hagyják a közreműködőkkel teli időszakot, és sejthető volt, hogy a kiadóra jellemző deep house és trance fog előtérbe kerülni.
A Moonbuilding minden tekintetben ambient techno albumnak tekinthető. Jellemző rá az ambient lassú építkezése, annak pszichedeliába transzformálódása, és ez hullámzik közel egy órán keresztül. A dallam igencsak a háttérbe szorul, helyette igen jelentős az atmoszféra teremtő összetevő és igen csak hangsúlyosak a ritmusok. Ebből a szempontból pedig igen változatos az album, hiszen a tribal hatású acid techno-tól kezdve, az igen csak újszerűként ható funk-os, hip-hop-os összetevőkig terebélyesedik itt a paletta. Ha innen nézzük, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy a The Orb zenéje még mindig mutat némi progresszivitást. Az újító szándék nemcsak a különböző zenei hatások használatában keresendő, hanem az album és a track-ek felépítése is igen rendhagyó. Azon túl, hogy örvendhetünk annak, hogy igen erős a house hatás és előkerül itt-ott a hip-hop is, mellette rá csodálkozhatunk a dalszerkesztésre is. A gigantikus holdutazós koncepció persze nem újszerű, de az eszközök igencsak mások mint a klasszikus The Orb konceptlemezek esetében.
Egy percre se próbáljuk meg ezeknek a track-ek-nek az elejét, a közepét vagy a végét keresni. Előre mondom ez egy halott projekt lesz. Ezért utaltam az elején a gigantikus dj set-re. A hullámzó ambient nagyon lassan építkezik, a nüansznyi különbségeket igen nehéz észrevenni, mégis egy idő után (a ritmus által) beindulnak ezek a track-ek és úgy tűnik ki is teljesednek, de nem ez történik. Egy új témába kezd és kezdődik az egész előröl. Igen nehéz ezeket a változásokat követni, egy idő után már értelme sincs, tehát marad az atmoszféra és egy-egy hangulat összekötő effekt, amely az adott track-ben többször visszatér és kvázi hangsúlyos. A duo ilyen irányú dalszerkesztése vélhetően tudatos volt, azonban így a dalok véleményem szerint fókuszálatlanok maradtak. Nincs kohézió, széttart az egész. Az ötletekkel nincs itt probléma, de én ezeket nem négy track-be sűrítettem volna bele, hanem többe. Hiába hosszúak a track-ek, nem érzem, hogy eljutunk a-ból a b-be és így az erős atmoszféra, és a jó ötletek sajnos igen csak kevésnek hatnak.
A The Orb ezzel az albummal bizonyította, hogy még mindig a legjobb abban amit csinál, sőt azt is, hogy messze van még a középkori klimax az ő esetükben. A kísérletesés és az élvezhetőség egyensúlya billent meg jelen esetben. Ha koncentráltabb anyagot kaptunk volna ismét régi fényükben csilloghattak volna.

6/10

2015. július 4., szombat

Beach House - Sparks


Ez a dal egész kellemesre sikerült, remélem egy jó video is kijön nemsokára hozzá.

The Chemical Brothers - EML Ritual


Egyre jobban úgy tűnik, hogy ez az album nem fog hozzám közel állni. :(