Jaga Jazzist - Starfire

Ennek az experimentális jazz-t játszó norvég formációnak a Starfire már a hetedik albuma. A címadó dal harangozta be a lemezt úgy két hónappal ezelőtt, ezzel a dallal figyeltem fel rájuk.  A független elektronikus zenéket támogató Ninja Tune kiadónál dobták piacra az albumot, de korábban a Smalltown Supersound-nál szerződtek.

A kiadó választás nem véletlen. Első hallásra meglepő amit hallunk, mert inkább tűnik elektronikus zenei projektnek, mint jazz oktettnek. Aztán néhány perc elteltével természetesen felfedezzük a gyökereket, és egyértelművé válik, hogy amit hallunk az voltaképpen jazz, de valahogy mégis más mint megszokhattuk. A Jaga Jazzist egyértelműen a jazz felől jön, a zenei építkezés egyértelműen jelzi ezt, de szinte csak ez utal rá, vagy tulajdonképpen ez sem. Nem igazán húzhatóak rá jazz sztenderdek, bár sztereotipikus utalások jócskán vannak itt, inkább a freestyle felé kacsingat annak ellenére, hogy minden elemnek tudatosan szerkesztve meg van a maga helye. Sokszor tűnik jam-melgetésnek, de racionálisan épített koncepcióról van szó. A megszólalás és a hangszerelés is igen rendhagyó. Egyaránt jelen van az élőzenekar, a zúzós elektronika, és a giccsbe hajló nagyzenekari jelleg. Őszintén szólva az IDM jutna eszembe leginkább, de túlnyomó részt élőek a dobok. A nu-jazz és acid-jazz is jócskán ordít az anyagból, de a meglepő inkább az, hogy sokszor érhetőek tetten post-rock elemek. Szóval képzeljük el, hogy a Mogwai vagy a Radiohead egyszer csak elkezd Daft Punk feldolgozásokat készíteni. A Starfire albumon egyébként az uralkodó zenei inspiráció egyértelműen a Daft Punk torzított gitár effektjére épül, csak jelen esetben teljesen szétszaggatott formában. Maga a címadó dal tehát jó választás volt, mert kitűnően reprezentálja, hogy a jazz felől közelítve, hogyan is lehet eljutni az intelligens tánczenék felé. Érdekes mix ez a track, de közel sem ez a legkiemelkedőbb dal a lemezen. Apropó dalok: ismét egy lp, amely csak öt track-et tartalmaz, ismét egy album, amelyen csak hosszú játékidejű dalok szerepelnek. A legrövidebb közel hétperces, a leghosszabb pedig negyedórás. Jelen esetben azonban a játékidő nem zavaró tényező, hiszen az album is csak cirka negyvenöt perces. Az igazság az, hogy itt minden dal eljut valahonnan valahová, van egy vezérmotívuma, amelynek átalakulásait követhetjük nyomon, vagy egyszerűen több témát bont ki, de mindig van egy közös nevező. Hiába hosszúak a dalok, a keretek konkrétak, minden dal fókuszált, soha sincs az az érzésünk, hogy elveszünk a témák tengerében.

A Starfire tehát kitűnő beharangozó dal, elénk tárja mire számíthatunk, de még nem vonultat fel mindent. A Big City Music a személyes kedvencem az albumról. Az előző track-hez képest itt előtérbe kerül a monumentális jelleg. Ez mind a dal építkezésében tetten érhető, mind pedig a hangszerelésében. Szépen lassan építkezik és nagyzenekari eufóriában teljesedik ki. Ez az a fajta jóleső giccs, amelyet a Sigur Rós zenéjében is kedvel az ember. Tudom, hogy tömény giccs de nem érdekel mert marha hatásos. Egy kicsit olyan érzés kerít hatalmába, mint a hetvenes évekbeli krimisorozatok főcímzenéi alatt. Tulajdonképpen az első két dalban minden benne van, ami ezután következik már nem sokban tesz hozzá, maximum nüanszokban (világzenei hatások a Prungen-ban). Shinkansen egy szép zenekari belassulás, míg az Oban a másik monumentális őrület a lemezen. Egyébként az Oban a másik személyes kedvencem, több benne az elektronika, kevesebb a giccsfaktor, de azért ebben is van bőven, viszont a szolid szaxofon szóló mindent visz.

Nagy meglepetés számomra ez az album, amely abból adódik, hogy a lemez hallgatása közben vált világossá számomra, hogy ez mégiscsak jazz. Az viszont félelmetes, hogy mennyire becsapósan működik, simán bekajálható, hogy az elektronikus zene felől jönnek, de nem. Érdekes stíluskavalkád, amely rendkívül szórakoztató, de ez önmagában kevés lenne. Nagyon jók a dallamok, teljesen filmzeneszerűek, megragadnak az ember fejében és nosztalgikus érzést keltenek. Tiszta savas anime flashback!

8/10