Stille Hjerte / Silent Heart

Ha vissza gondolok arra mit is láttam utoljára Bille August-tól, akkor bizony a Dal Martinért ugrik be, amelyet a kétezres évek közepén láttam. Pedig a kilencvenes évek derekán a legnagyobb skandináv rendezők között tartották számon. Aztán a Martin után hullámzó minőségű filmek kerültek ki a kezei közül, amelyek már nagyon távol álltak egy Kísértetház-tól (The House of the Spirits, 1993) vagy egy Hódító Pelle-től (Pelle erobreren, 1987). A megannyi nemzetközi produkció után egy kicsit meglepő volt, hogy 2014-ben echtes dán filmet rendez, az eredmény pedig annál inkább meglepett.

Van az úgy amikor az első képkockákból sejthető, hogy a film teljesen be fog húzni. Álsznobériám rajong a cabernet-t szürcsölgető családi beszélgetős alapszituációkért, no meg ott dán vidék, családi összejövetelre készülődve egy vidéki kúriában. Sorban jelennek meg a főszereplők, a vendégváró szülők, a nyárspolgári családi életet élők, a vénlány, és a család deviánsa. És igen, egy ismerős érzés kerített hatalmába, hiszen mindez olyan volt, mintha vissza ugrottunk volna a kilencvenes évek végének vagy a kétezres évek elejének dán alkotásainak a világába. Külsőségek esetében mindenféleképpen idézi a dán filmgyártás ezen időszakát. Hermetikusan elzár (vidéki helyszín), egy helyszínre koncentrál (egy helyszínen, meghatározott cél miatt zajlik az esemény), ebből adódóan klausztofób a légkör. Ami ilyenkor lenni szokott elfelejtettnek hitt családi sérelmek kerülnek a felszínre, majd jön a gyomorszájon vágás amikor megtudjuk mire is megy ki a játék. 

August ügyesen importálta rendezési stílusába a dán dráma jól működő kliséit, és ahogy egy jó filmben lennie kell, ezen felül tud kerekedni és egy egyéni látásmóddal gazdagítja az egészet. Kitűnő érzéke van ahhoz, hogy kellő nosztalgiával be csábítsa a nézőt egy jóleső komfortba, ahonnan szerencsére páros lábbal rúg ki minket.

A film nem egy egyszerű eutanázia-film. Nem próbál erkölcsi tanmese lenni, és szerencsére nem is erre megy ki a játék. Nem próbál ideologizálni, hanem inkább ennek a választásnak az emocionális következményeit hivatott szemléltetni. Nem is feltétlenül az ezt az utat választó, hanem inkább az egyes családtagok esetében. Mégis az az érzésem, hogy mégsem ezzel kapcsolatban lenne konkrét üzenete a filmnek, hanem ettől jóval általánosabb jelentéstartalmat tudtam a végén leszűrni magamnak. Ez a film az emberi jóságot, a jó szándékot, a törődést és a mindent átitató szeretet állítja a középpontba. Történjen bármi is a múltban, vagy adott esetben a jelenben, ha ezek a dolgok állnak az esemény mögött az ember teljesen át tudja értékelni magában a történéseket. A miértek csak így kristályosodnak ki igazán, enélkül csak kétség és szorongás maradna, így viszont katarzist nyújt. A szeretet és az altruizmus szinte már  idegen jelenkori társadalmunkban, pedig ennyire egyszerű és még azt is elfelejtjük közben, hogy az eutanázia körül forog minden történés.

August azáltal, hogy szülőföldjén forgatott, dán színészekkel, a legintimebb és legőszintébb alkotását tette le az asztalra. Jól megérezte mitől jó egy dán dráma és azt is tudta, hogy a téma mitől nem válik hatásvadásszá. Jó húzás volt az utoljára együtt töltött hétvége, annak minden felmerülő kétségeivel, indulataival, érzéseivel. Kitűnő érzékkel fokozza az elfojtott érzelmeket, és közel sem egy klisés levezetési módot használ. A katarzis ugyan könnyzacskó facsargató, de közel sem olyan módon, ahogyan az ember számít rá.

Ghita Nørby a nyolcvanas évektől múzsája a rendezőnek. Magam is meglepődtem, hogy már nagymama szerepben láthatjuk. Nørby játéka szavak nélkül is kifejező, sokszor a pillantásai elárultak mindent. Színészi játékban egyébként is igen kiemelkedő ez a film. Nørby mellett Paprika Steen (Születésnap, 1998.) is megmutatta mitől egyedi a skandináv színjátszás. Steen ezúttal drámai szerepben tündökölt (az utóbbi filmjeiben inkább már komika volt) és precíz pontossággal mintázta meg a kifelé kőkemény, befelé kételyekkel teli középosztálybeli anyuka szerepét. Alakításáért egyébként a legjobb női főszereplő díjat nyerte a San Sebastian filmfesztiválon. Danica Curcic (Fácángyilkosok, 2014) és Pilou Asbæk (Emberrablás, 2012) képviselték a fiatal és egyébként deviáns frontot a filmben. A film egyébként tobzódik klasszikus jelenetekben, a legtöbb egyébként hozzájuk köthető. A kedvencem a spangli körbejár jelenet az egyébként nyárs középosztálybeli famíliában.

A végére még egy méltatni való dolog. Annak ellenére, hogy vérbeli skandináv drámát nézünk, a humort is adagolták számunkra. A humor nélkül ebbe bele lehetett volna pusztulni. Az a fajta derülés, amelyet a film okoz bizonyos pillanatokban szívből jövő, felszabadító nevetés ez, olyan amelyben egy cseppnyi bűntudat sincs. August nem erre az éles ellentétre akarta kiélezni a dolgot (mint pl. Trier az Idióták-ban), hanem a természetességre. Azt akarta, hogy pont úgy reagáljunk, mint ahogy az életben is tennénk. Humorral és szeretettel a legnagyobb fájdalom is elviselhető, sőt átemel a dolgokon, több leszel tőle.

10/10

Stille hjerte trailer

Hogy én mennyire szeretem a családi drámákat. Bille August új filmje igazi szívet facsaró csemegének tűnik. És végre Paprika Steen újra drámai szerepben!!!!

Nymphomaniac (2. bejegyzés)

Előre bocsájtom a film ketté szakítása a filmélmény rovására megy. Ugyanis egységben látva kristályosodik ki a vélelmezett alkotói szándék. A második rész magamévá tétele után kezd világossá válni a metaforikus világa a filmnek, amely az első részben sejtetett de mégis üres audio-vizuális keretrendszer maradt. Haladva azonban a történésekkel végül is ez a keretrendszer megtelik tartalommal, amelyet jól esik visszavonatkoztatni az első részre. Mégis így az egész megtörik, noha az egyben négy órás játékidő sem könnyítené meg a film „emésztését”. Lehet választani melyik a kevésbé rossz megoldás, ha már így alakult. Talán mégis ez, de akkor nem szabad sok időt hagyni a két rész között, hogy könnyebben álljon egységes egésszé. 

Másrészről akár ezt is tekinthetnénk a tudatosan jól felépített neurotikus koncepció elemének is akár, hiszen ez a film a végletes ellenpontok közötti csapongás filmje. Ezeknek az ellenpontoknak a legdirektebb megnyilvánulása (tudatosan vagy sem) a két részre osztás, noha tartalmában a második rész nem fordul ellenkezőjébe, mégis a sodródás és a tudatos felvállalás között meghúzódó árok egy profán ellenpontot hoz létre, amely a két rész közötti alapvető különbségre világít rá. Ugyanakkor az ellenpontok között meghúzódó feszültség tartja össze a koncepciót, tehát a végletek ugyanazt a lényeget képezik le, ha úgy tetszik különböző aspektust testesítenek meg. Ezeket megfogalmazhatjuk nagyon egyszerű filozófiai alapvetésekkel, ahol a materiális és a szellemi egymás mellett elfér, sőt egymás nélkül nem tudnak létezni, mint ahogyan a világosság a sötétség nélkül sem. Ebből a megvilágításból tehát a filmet nem is a kauzalitás felől kell megközelíteni, hanem sokkal inkább rendszerben értelmezést feltételez. Éppen ezért a filmmel kapcsolatos korábbi bejegyzésem központi kérdése (miért történik amit látunk, mi a célja) okafogyottá válik. Nyilván fontosak a miértek, de annál sokkal fontosabbak azok a motívumok, amelyek segítenek leképezni az univerzális egységet. 

Látszólag képet kapunk a főhősnő (vélhetőleg az alkotó) szerelemhez (effektíve szexualitáshoz) fűződő viszonyáról. A szexualitás van a középpontban (erről szól a történet), tehát ezen kiindulási alapon keresztül jutunk el a neurotikus személyiséget foglalkoztató központi gondolathoz, hiszen a film ismét egy selfterápiás keretek közé helyezett öngyógyítási fázis lehet, reméljük ezúttal az utolsó. 

A film tele van képi metaforákkal. Az egyik leggyakrabban előforduló közülük a fa. Mára már elcsépelt lehet az utalás, de nyilvánvaló, hogy az élettel lehet összefüggésben (életfa), noha a filmben a lélekfa kifejezés hangzik el gyakran. Az ember megkeresheti a természetben a lélekfáját, intuíció útján tudni fogja melyik az övé, saját életét fogja felfedezni benne. Félelmetes a pillanat amikor Jo (Charlotte Gainsbourg) megtalálja lélekfáját, ahogyan ráismer saját magára, saját életére és a fa valóban reprezentálja mindezt. 

Az élet mozgató ereje pedig ott van a természetben, a szexualitás körbe vesz minket, ott van a bimbózó bokrok (!) ágain is. Hogyan lehet az, hogy találkozik két végletes személyiség? Ugyanazon az értelmezési síkon (szexualitás) a két végpontot testesítik meg. A két végpont (asszexualitás-nimfománia) pedig egységben tartja a lényeget. Ezért van az, hogy (látszólag) Seligman (Stellan Skarsgard) és Jo megértik egymást. Jo a materiálisban van otthon (élvezetek hajszolása), addig Seligman az ideológiákban keresi az esszenciát. Azonban mindkettőjük élete a keresésről szól inkább, mint a megnyugvásból. A film végére még az is kiderül, hogy tudatos választáson alapul mindkettőjüknél minden, és végtére is szenvednek helyzetüktől, de másképpen nem tudnak élni. 

Ami elénk tárul az a végtelen magányosság, amelyet a film vége kifejezetten nyomatékosít. Nem feltétlenül a társadalom által kivetettség ami hangsúlyos, sokkal inkább a társadalommal való szembemenés tudatos választásán van a főhangsúly. 

Számomra így állt rendszerbe a történet, Trier önmaga motivációit jeleníti meg a filmben, akár úgy is fogalmazhatunk, hogy ez Trier élete, története. Ebben a keretben pedig az életműösszegzést megjelenítő jelenetek is értelmet nyernek. 

A végére pedig egy erősen szubjektív megjegyzés: a film szimbolizmusa kétségkívül mesteri, de ugyanakkor mesterkélt is számomra, a film a maga grandiozitásával elég alaposan túl lett gondolva, a kevesebb több lett volna.

5/10

Forbrydelsen III.

Sarah Lund története a végéhez érkezett a harmadik évaddal. A 2012-ben készült széria hű maradt elődeihez, kitűnően elegyíti a thrillert a drámával. Szokás szerint ismét három történeti szál van: a nyomozás (rendőrségi), a családi (drámai) és a kihagyhatatlan összeesküvések színtere a politikai szál is jelen van. Külön örültem annak, hogy a családi szál újra megjelent a történetben, így a harmadik sorozatban már újra hangsúlyos lett a dráma. Jelen esetben is tíz részes volt az évad, mint a második esetében, amely a sorozatnak lendületet, pörgést adott. Természetesen nem hiányozhattak a tipikus Forbrydelsen klisék sem: dogma stílust idéző gyilkossági jelenet az első részben, éjszakai keresés megannyi zseblámpa fényében, mérsékelt övi erdős jelenetek, amelyek ezúttal a norvég fjordoknál játszódtak. No de miben volt más mint elődjei?

Míg az első évad "egy gyilkos ügy" felderítésére összpontosított mesterein összecsavarva a három szálat, addig a második évadban egy sorozatgyilkos potenciális áldozatait kellett mihamarabb megtalálni, nehogy a gyilkos találja meg hamarabb őket. Jelen esetben egy kislány Emilie Zeuthen elrablása van középpontban, aki a Zeuthen Hajózási Vállalat vezetőjének a kislánya. Először megkezdődik a túsztárgyalás, de elég hamar kiderül, hogy nem erről szól a történet. A lány elrablója ugyanis közben gyilkosságokat követ el, az áldozatokról pedig kiderül, hogy Zeuthen dolgozók, és kormányközeli emberek. Ekkor már a Különleges Ügyosztály is megjelenik. A túszdráma tehát csak egy ürügy, mert az igazi rejtély egy régebbi haláleset felderítése. Az igazi nyomozás tehát egy állami gondozott kislány rejtélyes halála körül forog, ugyanis mint kiderül az egy eltusolt ügy volt, és valami okból kifolyólag jelen esetben pont azok hullanak akik mint kiderült kapcsolatba hozhatóak voltak az üggyel. Itt a kérdés az, hogy Lund, vagy a gyilkos (emberrabló) deríti fel hamarabb a rejtélyt, azaz melyikük találja meg a korábbi gyilkost hamarabb.

Tehát nem elég, hogy az elrabolt lány ügyében mind a három történeti szálon folynak az események, a nyomozati szálat megduplázzák úgy, hogy a régi ügy megfejtése tükrében értelmezhető a jelenlegi bűncselekmény. Jelen évadban a történeti szálaknak van kapcsolódási pontjuk, szemben az előző évaddal ahol a történeti szálak sohasem értek össze, de itt sem vitték ezt túlzásba ellenben az első évadban ugye minden és mindenki összefüggött a végére. Szóval ez sem volt egy egyszerű történet, a végére itt is kiderülnek a dolgok, azonban ennek van a legváratlanabb és legmeghökkentőbb befejezése a három évad közül (bár sajnos kevésbé lúdbőröztető mint az előző két évad esetében).

Minden évadban mások a főszereplők. Jelen esetben Nikolaj Lie Kaas volt a Különleges Ügyosztály nyomozója, aki Lund-dal nyomozott együtt. Anders W. Beretelsen alakította Robert Zeuthen-t, a hajózási vállalat ügyvezetőjét. Mellékszerepekben feltűnt még Sonja Richter és Jens Albinus is.

Hát véget ért egy történet, sajnos maga a történet is véget ért, és ahogyan ezt tette azt még biztosan emésztenem kell egy darabig. Ez úgy tűnik végképp a befejezés volt, Lund nem nyomoz többé. Ennek a korszakomnak is vége szakadt, nagyon fog hiányozni, már csak azért is mert ezt a sorozatot mindenféleképpen klasszikusnak, korszakalkotónak ítéltem meg. Nem egyszerű szájba rágós krimi volt, hanem egy olyan sorozat, amely hagyta gondolkodni az embert és a karakterek megismerésére is legalább annyit áldozott, mint magára a történetre. Ezen kívül minden évad másmilyen volt, másképpen kellett nekünk is gondolkoznunk. Végeredményben nem is évadok ezek, hanem különálló sorozatok, amelyet csak Lund magánélete (vagy annak hiánya) és a munkája köt össze.

Mindig elhatározom, hogy nem nézek több sorozatot, mert elég nagy elköteleződés, azonban a Forbrydelsen-nek egy percéért sem volt kár. Sajnos ez csak azt erősítette bennem, hogy lehet próbálkoznom kell majd más skandináv sorozatokkal is. Tervben már van kettő is.....

Nymphomaniac

Most mit mondjak. Ha nem lenne ennyi lelki defektes kimagasló produktumok sem születnének. Az öngyógyítás, kvázi selfterápiás filmezés a harmadik állomásához ért. A trilógia a filmes játék eszközével próbál az alkotónak gyógyírként szolgálni. Ez ebben a három filmben kimondottan, direkte jelenik meg. Azonban a különc lélek elaborált feszültsége gyakorlatilag minden művében tetten érhető. A különbség talán az, hogy azokban a közlés kevésbé direkt. Kétségtelen, hogy minden filmje után többet tudunk róla. A kérdés az, hogy hol van az a határ, ahonnan már azt érezzük, hogy nem őszinte amit látunk. Ugyanis kezdem azt érezni, hogy amit elénk tárnak az egy jól felépített tudatos neurotikus koncepció. Ezzel tulajdonképpen még baj sem lenne, a koncepciók is lehetnek mesterien megalkotva, ahol élvezet a cél tükrében analizálni az egyes ideákat. Azáltal, hogy nem egységben látunk, nem tudhatjuk mi is az alkotónak a célja szűkebben értelmezve a filmmel, szélesebben pedig a feltételezett koncepcióval. Tulajdonképpen maga az őszinteség sem ítélhető meg így, de akkor mi is marad?

Érzelmileg jóformán semmi, hiszen nem lehet komolyan venni, nem lehet szeretni és gyűlölni: közöny. A bizonytalan őszinteség faktor ellenére képet kapunk a főhősnő (vélhetőleg az alkotó) szerelemhez fűződő viszonyáról, amelyet ha a továbbiakban boncolgatnának úgy egyszerre oldódna meg az őszinteség és a koncepció kérdés, amennyiben ez cél, mert ugye az út végét még nem is sejtetik. Biztatóak a metaforák, de nem telnek meg egészen tartalommal, mivel nem látunk egységben. A grafikai eszköztár számomra inadekvátnak tűnik, nem értem mi szükség rá, mit is igazol. A zeneválasztás a cannes-i botrány után logikus lépesnek tűnik (Trier fejével gondolkodva), ezt meg is mosolyogtam.

Az életmű összegzés elég profánul van elénk tárva. A megidézett műveinek leghangsúlyosabb indikátorait csempézte a történetbe. Ugyanakkor ezek a történetbe beleolvadva a felismerés élményén túl sajnos nem váltanak ki érzelmi hatást.  A jelenetek klisé szerűek, méghozzá a korábban saját maga által megteremtett kliséket alkalmazza, de ezeken nem jut túl. Tehát olyan mintha önmaga paródiáján kellene nekünk jót szórakoznunk. Kétségtelen ezekkel az eszközökkel ez tényleg paródia, ahol az egykoron magát komolyan vevő rendezőn mosolyoghatunk. Lehet az a nyitja, hogy nem kell komolyan venni, és az öngyógyítása ezáltal éri el a célját, nem tudom. Csak azt tudom, hogy tudni szeretném, és nem kívánom, hogy ezt az élményt elvegye tőlem. Pedig őt ismerve az lesz csak a fricska a nézőnek.

Nymphomaniac trailer

Egy ideje érlelődik bennem a gondolat, hogy valószínű ez az Antikrisztius-nál is durvább lesz. A trailer-ből lejött, hogy itt is a nők lesznek a hunyók. A végén még kiderül, hogy ez a patológiás nőgyűlölet ödipusz fixáltságból ered, akkor pedig a következő film valamiféle férfikultusz, férfifetisizmus kiteljesedése lesz. Na ebbe nem mennék bele előre :)

Truth About Men / Zűrös viszonyok

Azért még mindig akad olyan, amelyet pótolnom kell. Nikolaj Arcel (Egy veszedelmes viszony, 2012) 2010-ben készült filmdrámája a dán hagyományok ellenére nem mellkasra ülős, finomabb eszközökkel tárja elénk az egyébként letaglózó tanulságokat. Ez azért jó így, mármint a közönségbarátabb tálalás, már csak azért is mert feloldozást ad az egyébként igen fajsúlyos témával szemben. Az oldottabb történetmesélés tehát a legeltaláltabb eszköz a filmben. Értjük a helyzet súlyosságát de kellő iróniával fűszerezettek a szituációk, amely által szinte saját magunkon tudunk mosolyogni mikor egy egy helyzet zűrös viszonyokat idéz fel bennünk. Egyéni életünk értelmének kutatása periodikusan bizonyos élethelyzetekben újra és újra előtérbe kerül. Sokszor gondolkodunk el azon, hogy boldogok vagyunk-e, vagy azon, hogy mit kellene tennünk annak érdekében, hogy boldogok legyünk. Sokszor azon is elgondolkozunk, hogy mi lett volna ha akkor nem azt a döntést hozom, mennyire alakult volna másképpen az életem. 

Ugyan ezen kérdésekre konkrét válaszokat nem kapunk a filmtől, de Mads (Thure Lindhart) egyéni sorsán keresztül bizonyos érzelmek előtörnek az emberben és ezek az érzelmek adhatnak fényt, mutathatnak utat. A végső jelenet tanulsága döbbenetes, pedig csak egy egyszerű beszélgetés két ember között akik régen látták egymást és arról érdeklődnek, hogy egyébként boldogok e az élettel. Különös érzéseket váltott ez ki, és ugyan a filmnek vége lett, de az ember a saját "filmjére" csak ezután vonatkoztat és ha van kedve, gondolkozhat a film központi kérdésén....már ha érdemes. 

Mads egy tízéves kapcsolatnak vetett véget, nem gondolta, hogy a kispolgáriság középszerűsége jelentené számára a boldogságot. Munkájával is szakít (forgatókönyvírás), és élete fő művét készül megírni. A boldogság keresése új kapcsolatokkal, inspiráló ötletekkel jár, azonban megannyi csalódással, és szeretett barátok elvesztésével is szembe kell nézni. Mads számára az a kérdés, hogy ezeket a tapasztalatokat hogyan tudja idealizáltságához megfeleltetni, vagy inkább el tud e oda jutni, hogy mi is fontos igazán (az életben). Ez a néző számára is komoly asszociációs munka, de hála az iróniának szórakozva láthattunk neki saját filmünk elemzéséhez. A film biztonságos keretet ad a történésekhez, hiszen eleje, közepe és vége van. Ezek kapaszkodók, amelyek abban segítenek, hogy ne sodródjunk el a történések tengerében. A baj csak az, hogy az élet struktúrája nem kiszámítható. De lehet így van ez jól........

7/10

Nymphomaniac karakterposzterek