Ha vissza gondolok arra mit is láttam utoljára Bille August-tól, akkor bizony a Dal Martinért ugrik be, amelyet a kétezres évek közepén láttam. Pedig a kilencvenes évek derekán a legnagyobb skandináv rendezők között tartották számon. Aztán a Martin után hullámzó minőségű filmek kerültek ki a kezei közül, amelyek már nagyon távol álltak egy Kísértetház-tól (The House of the Spirits, 1993) vagy egy Hódító Pelle-től (Pelle erobreren, 1987). A megannyi nemzetközi produkció után egy kicsit meglepő volt, hogy 2014-ben echtes dán filmet rendez, az eredmény pedig annál inkább meglepett.
Van az úgy amikor az első képkockákból sejthető, hogy a film teljesen be fog húzni. Álsznobériám rajong a cabernet-t szürcsölgető családi beszélgetős alapszituációkért, no meg ott dán vidék, családi összejövetelre készülődve egy vidéki kúriában. Sorban jelennek meg a főszereplők, a vendégváró szülők, a nyárspolgári családi életet élők, a vénlány, és a család deviánsa. És igen, egy ismerős érzés kerített hatalmába, hiszen mindez olyan volt, mintha vissza ugrottunk volna a kilencvenes évek végének vagy a kétezres évek elejének dán alkotásainak a világába. Külsőségek esetében mindenféleképpen idézi a dán filmgyártás ezen időszakát. Hermetikusan elzár (vidéki helyszín), egy helyszínre koncentrál (egy helyszínen, meghatározott cél miatt zajlik az esemény), ebből adódóan klausztofób a légkör. Ami ilyenkor lenni szokott elfelejtettnek hitt családi sérelmek kerülnek a felszínre, majd jön a gyomorszájon vágás amikor megtudjuk mire is megy ki a játék.
August ügyesen importálta rendezési stílusába a dán dráma jól működő kliséit, és ahogy egy jó filmben lennie kell, ezen felül tud kerekedni és egy egyéni látásmóddal gazdagítja az egészet. Kitűnő érzéke van ahhoz, hogy kellő nosztalgiával be csábítsa a nézőt egy jóleső komfortba, ahonnan szerencsére páros lábbal rúg ki minket.
A film nem egy egyszerű eutanázia-film. Nem próbál erkölcsi tanmese lenni, és szerencsére nem is erre megy ki a játék. Nem próbál ideologizálni, hanem inkább ennek a választásnak az emocionális következményeit hivatott szemléltetni. Nem is feltétlenül az ezt az utat választó, hanem inkább az egyes családtagok esetében. Mégis az az érzésem, hogy mégsem ezzel kapcsolatban lenne konkrét üzenete a filmnek, hanem ettől jóval általánosabb jelentéstartalmat tudtam a végén leszűrni magamnak. Ez a film az emberi jóságot, a jó szándékot, a törődést és a mindent átitató szeretet állítja a középpontba. Történjen bármi is a múltban, vagy adott esetben a jelenben, ha ezek a dolgok állnak az esemény mögött az ember teljesen át tudja értékelni magában a történéseket. A miértek csak így kristályosodnak ki igazán, enélkül csak kétség és szorongás maradna, így viszont katarzist nyújt. A szeretet és az altruizmus szinte már idegen jelenkori társadalmunkban, pedig ennyire egyszerű és még azt is elfelejtjük közben, hogy az eutanázia körül forog minden történés.
August azáltal, hogy szülőföldjén forgatott, dán színészekkel, a legintimebb és legőszintébb alkotását tette le az asztalra. Jól megérezte mitől jó egy dán dráma és azt is tudta, hogy a téma mitől nem válik hatásvadásszá. Jó húzás volt az utoljára együtt töltött hétvége, annak minden felmerülő kétségeivel, indulataival, érzéseivel. Kitűnő érzékkel fokozza az elfojtott érzelmeket, és közel sem egy klisés levezetési módot használ. A katarzis ugyan könnyzacskó facsargató, de közel sem olyan módon, ahogyan az ember számít rá.
Ghita Nørby a nyolcvanas évektől múzsája a rendezőnek. Magam is meglepődtem, hogy már nagymama szerepben láthatjuk. Nørby játéka szavak nélkül is kifejező, sokszor a pillantásai elárultak mindent. Színészi játékban egyébként is igen kiemelkedő ez a film. Nørby mellett Paprika Steen (Születésnap, 1998.) is megmutatta mitől egyedi a skandináv színjátszás. Steen ezúttal drámai szerepben tündökölt (az utóbbi filmjeiben inkább már komika volt) és precíz pontossággal mintázta meg a kifelé kőkemény, befelé kételyekkel teli középosztálybeli anyuka szerepét. Alakításáért egyébként a legjobb női főszereplő díjat nyerte a San Sebastian filmfesztiválon. Danica Curcic (Fácángyilkosok, 2014) és Pilou Asbæk (Emberrablás, 2012) képviselték a fiatal és egyébként deviáns frontot a filmben. A film egyébként tobzódik klasszikus jelenetekben, a legtöbb egyébként hozzájuk köthető. A kedvencem a spangli körbejár jelenet az egyébként nyárs középosztálybeli famíliában.
A végére még egy méltatni való dolog. Annak ellenére, hogy vérbeli skandináv drámát nézünk, a humort is adagolták számunkra. A humor nélkül ebbe bele lehetett volna pusztulni. Az a fajta derülés, amelyet a film okoz bizonyos pillanatokban szívből jövő, felszabadító nevetés ez, olyan amelyben egy cseppnyi bűntudat sincs. August nem erre az éles ellentétre akarta kiélezni a dolgot (mint pl. Trier az Idióták-ban), hanem a természetességre. Azt akarta, hogy pont úgy reagáljunk, mint ahogy az életben is tennénk. Humorral és szeretettel a legnagyobb fájdalom is elviselhető, sőt átemel a dolgokon, több leszel tőle.
10/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése