Birodalom: Exodus (Riget: Exodus, 2022)

 

Van-e létjogosultsága annak, hogy 25 év után folytassanak egy sorozatot? Két évadnyi rémséget van e ennyi idő távlatában fokozni? Az elhunyt szereplők karaktereivel mit is lehet kezdeni? Nem, nem a Twin Peaks-ről beszélek, noha minden egyes kétség, amelyet az előbbiekben megfogalmaztam szinte szó szerint illene rá. Egyáltalán véletlen ez a párhuzam, vagy tudatos szenzáció keltés? Amikor Lars Von Trier-ék elkészítették 1994-ben, majd 1998-ban a Birodalom első két évadát, már akkor nyíltan felvállalták, hogy maga a Twin Peaks nagy hatással volt rájuk, de szerencsére a "misztikus szappanopera" jelleg volt az, amelyet Trier a saját képére formált. Mindenesetre ezt a "két évad után 25 év múlva harmadik évad" dolgot továbbra sem tudom hova tenni, legyen szarkazmus és lapozzunk. Szerencsére Trier bácsit nem kellett ezúttal sem félteni, olyan fantasztikus húzással oldotta meg a folytatás dolgot, hogy egy percig sem kellett ezzel a továbbiakban foglalkozni, magától érthetően lehetett átadni magunkat a borzongtató élménynek. Tulajdonképpen nem zajlik semmi más, minthogy a megkezdett történet végre lezárást kap, ergo itt a Lynch-i vonaltól élesen eltért, mert míg Lynch a maga harmadik évadával alkotott egy újabb agymenést, addig Trier inkább egy "rajongói" folytatást készített. Még mielőtt mindenki azt hinné, hogy ez akkor egy jól csúszó daraévad, hát akkor ki kell ábrándítsak mindenkit. Amit itt látunk az egy art mozi köntösébe (leginkább dogma film szerű) bújtatott kőkemény társadalomkritika, amely az abszurditást eszközét használja a hatás elérése érdekében. A történet misztikus jellege pedig ürügy a fentiek megmutatására. Az abszurd humor a maximumra van tekerve ezúttal is, amely egy kontrasztot képez két ellenpont között, a jó és a rossz, a világosság és a sötét, az egyén és a közösség viszonya, a valóság és képzelet (másik valóság), a tudomány és miszticizmus között. Eszméletlen gyorsasággal kapjuk szembe a gúnyt, a provokációt (nacionalizmus, woke jelenség, vallás, önirónia), ehhez persze járnak az epizódok végén Trier mesteri kommentjei, amely közel sem szájbarágást jelent ezúttal sem (igaz ehhez az arcát ebben az évadban nem adja, csak a cipőjének az orrát, amely alul kilóg a leeresztett függöny mögül). A stílusjegyek mesteri házasítása tehát a Birodalom, a kórházi dráma, a fekete komédia, a horror és a társadalmi reflexió van jelen. Ezúttal talán a horror elemek kerülnek érzéseim szerint a háttérbe, és talán pont ezért kevésbé emészthetőbb mint elődjei (a könnyen befogadhatóságtól természetesen azok is távol álltak). És hát a végső konklúzió, a befejezés is zseniális, minden értelmet nyer (természetesen "Birodalmas" befejezést kapunk, ahogy a többi évadban is), mögé látva pedig megérthetjük mi a fenét is néztünk három évadon keresztül (ismétlem a sorozatbeli események ehhez csak ürügyet szolgáltatnak). A Birodalom nagy hátránya a nehezen emészthetőség és az időbeli elnyújtás kombinációja. A szereplőgárda zseniális. Több régi szereplőt láthattunk újra karaktereikben, de az új szereplők rendkívül színesítették az évadot (Bodil Jørgensen, Mikael Persbrand, Lars Mikkelsen, Nicolas Bro, Tuva Novotny, Nikolaj Lie Kaas, Danica Curcic). Mellékszereplőként pedig láthattuk Udo Kier-t, Willem Dafoe-t, Alexander Skarsgård-ot is. Az egészben az a legjobb, ha megnézed azt érzed, hogy Trier bácsi belőled is gúny űzött.

7/10

 

The Salvation

Kristian Levring valahogy pont kimaradt a skandináv látóköröm mezejéből. Nemrég jöttem rá, hogy az Akitől félsz (Fear me not, 2008) volt egyedül meg tőle, és tulajdonképpen a The Salvation körüli hype-ig nem is nagyon foglalkoztam vele. Pedig érdemes lenne, mert egyébként a Király él (The King is Alive, 2000) kultikus dráma is az ő nevéhez kötődik, amit ezután tényleg illene bepótolnom.

A The Salvation egy western film, nem is akar más lenni, hiszen minden benne van, minden klisé amely egy jó vadnyugati filmhez kell. Az igazság az, hogy én kifejezetten nem vagyok egy western fogyasztó, ha nincs dán vonatkozása a filmnek, nagy valószínűséggel nem is jutott volna el hozzám. Az igazság az, hogy a tizedik percnél már majdnem kikapcsoltam, de hálát adok az égnek, hogy volt kitartásom, mert megérte.

Először is a külsőségek fogtak meg. A gyönyörű score Kasper Winding nevéhez fűződik, ez viszont egy cseppet sem volt western klisés. Számomra nagyon különlegesen volt fényképezve a film, élénkek voltak a színek és a napfény visszatükröződő effektek is nagyon a helyén voltak. A legjobban az éjszakai képek tetszettek, amelyek olyanok voltak mintha a telihold világította meg volna az egészet. Érdekes és nagyon szép vizuális élményt nyújtott. A fényképezés egyébként Jens Schlosser nevéhez köthető.

Amikor a külsőségek által a film hangulata magába szippantott, akkor már fogékony lettem a nüanszokra, azokra az összetevőkre, amelytől mégis más ez a dán western mint a többi.

A film alaptörténete tipikus bosszú sztori. Jon (Mads Mikkelsen) feleségét és kisfiát egy részeges bandita megöli, pont aznap amikor hét év után újra egyesülne a család (Jon telepes aki hét éve Amerikában dolgozik). Ez az aktus egy láncreakciót indít el, ahol a bosszút bosszú követ és egyértelművé válik, hogy ennek csak akkor lehet vége, ha mindenki hullik. Ugyan maga a sztori tényleg klisés (hiszen western), de apróbb fordulatai mégis meglepik az embert. Amitől azonban egyedivé válik ez a film az, hogy a szereplők viselkedése teljesen hiteles, semmi túljátszottság nincs benne, ergo elhiszem azt, ami a filmvásznon történik. Minden egyes reakció adekvát, sőt ebben a filmben érzelmek vannak ábrázolva, amely elég tájidegen a műfajtól. A skandinávság tehát mesteri fokon bele van csempészve a filmbe, amely abban nyilvánul meg, hogy emberközeli a kontextus. Nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy megmutassák a szereplők cselekedeteinek motivációit, amelyeket természetesen az érzelmek ábrázolásával érnek el leginkább. Sokszor beszéd sem kell, elég a kellő időpontban megválasztott közeli beállítás és csend, és hirtelen el sem lehet hinni, hogy jelenleg nem egy drámát, hanem egy westernt nézünk. Tulajdonképpen az emberközeliségből adódó nyersség és természetesség az, amely az egyedi ízét adja meg ennek a filmnek. Félelmetes, hogy nemzetidegen aspktusból még maga a korrajz és a történet is sokkal hitelesebbnek tűnik. Talán ez azért van, mert pont ez a pszichológiai aspektus az, amely nem engedi a műviesség mezsgyéjére tévedni a filmet, szemben az amerikai társaival.

Az alakítások is igen erősek a filmben. Mads Mikkelsen (Hogy szeretsz, 2002) arcáról minden leolvasható, természetesen róla most is csak szuperlatívuszokban lehet írni. Mikael Persbrandt kezd meggyőzni engem, itt nem volt nagy szerepe, de totál természetesen jött tőle minden, jól állt neki ez a vadnyugati szerep. De a mellékszereplőkön is sok múlt a történet alakulása szempontjából, mindenki a maximumot nyújtotta. Eva Green pedig szavak nélkül lejátszotta szinte az összes szereplőt a filmben enyhe túlzással.

A fesztiválhype-nak van alapja, hiszen valóban egyedi kiállású western-t raktak össze az alkotók. A forgatókönyvet Levring-en kívül egyébként Anders Thomas Jensen jegyzi, ugyhogy semmin sem csodálkozom.

7,5/10

En du elsker / Someone You Love

Az En du elsker (2014) a felszínen igen közhelyes, mégis az emberi kapcsolatok egy olyan pontjára tapint rá, amelyet csak benne elmerülve lehet átérezni. Képes emocionális mélységeket elénk tárni, de mintha szándékosan alkalmazná az elidegenítést, oldva ezáltal a drámaiságot.

Pernille Fischer Christensen (Szappanopera, 2006, Egy család, 2010) filmjei akár csak ez, mindig pengeélen táncolnak a felszínesség és a mélység határán. A negyedik filmjénél most már el lehet mondani, hogy az író-rendezőnek talán ez lehet az egyéni stílusa. Kétségtelenül érzelmi oldalról közelíti meg filmjeit és képes nagy mélységek megmutatására, ugyanakkor sokszor alkalmazza a karikatúra szerű ábrázolást. Valamikor a film történetvezetésén, valamikor pedig a szereplők közötti dialógusokon érezzük, hogy felnagyított, sokszor eltúlzott. Ez a fajta láttatás azonban pont azt éri el, hogy sematikussá válik, érezzük a közhelyet. Mégis Christensen-nél van egyfajta egyensúly a kettő között, és pont ettől válnak alkotásai egyedivé, és mégis súlyos alkotások tudnak maradni.

Az En du elsker esetében sincs ez másként. Maga a történet adja, hogy mit fogunk látni, kiszámítható, sablonos felépítésű. Ugyanakkor érezzük benne az érzelmi feszültséget és tudjuk, hogy annak oldódnia kell. A film során azt várjuk mikor, milyen formában történhet ez meg.

A Mikael Persbrandt (Egy jobb világ, 2011) által alakított Thomas Jacob egy nemzetközileg elismert énekes-előadóművész a maga Leonard Cohen fizimiskájával, aki hazatér Dániába, hogy legújabb lemezéhez felvegyék a dalokat. Azonban lánya Julie (Birgitte Hjort Sørensen) megjelenik és közli, hogy bizonyos időre el kell tűnnie, meg kell kezdenie a rehabilitációs kezelését, különben a munkahelye kidobja. Az anyja meghalt, barátai nincsenek ezért fiát csak a nagypapájára tudja bízni.

A kényszer és egy váratlan tragédia miatt egyértelművé válik, hogy Thomas és unokája Noa már csak egymásra számíthatnak. Kettejük között csak az a különbség, hogy Thomas-nak felnőtt lévén van választása, Noa viszont ebben a helyzetben kiszolgáltatott. Egy elég sajátos nagypapa-unoka kapcsolat kialakulásának lehetünk szemtanúi, amelybe belesűrűsödnek mindkét fél részéről a múlt elfojtott indulatai. A "mi lett volna ha akkor nem úgy történik" szinte az egész filmre rá telepszik, és megalapozza a dán filmekre jellemző mellkasra ülős feeling-et. A múlt annyira tabu, hogy szinte végig a jelenben tartanak minket, ezáltal azt érezzük, hogy a múlton változtatni nem lehet, viszont így a jövőt alakítani is igen nehéz. Gyakorlatilag az egész film a tanult tehetetlenség minta példája lehetne, de természetesen nem az, mert történetvezetésében ahhoz igen sematikus.

Tehát ez a film is elég két arcú, hozza azt a kettősséget, amelyet megszokhattunk a rendezőtől. Mégsem ez adja a legnagyobb felszínességi faktort, hanem maga a "sztár lét" beemelése a film történetébe. Azzal a húzással, hogy nem egy hétköznapi ember gyötrődését látjuk, gyakorlatilag elidegenít minket a helyzettől ezáltal annak átélése sokszor akadályokba ütközik. Celeb létbe sematizál (százszor láttunk már ilyet), mégis vannak pontok a film folyamán ahol az érzelmek felülkerekednek ezen a sémán, és előtérbe kerülnek. Ezek a pillanatok viszont annyira erősek, hogy összességében pozitív élményt hagynak. Pedig egyszerű eszközöket használ, pl. a csendet (jó kontraszt az éneklés mellett), vagy a gyermeki naivitást.

A filmben gyönyörűek a képek, az operatőri munka egyébként azt a Laust Trier-Mørk-ot dícséri, aki a Vadászat képeiért is felelős volt. Azonban ez a zenei téma lehetett volna máshogyan, mert akárhogy néztem számomra igen gagyinak hatott. A legkevésbé sem Persbrandt és Trine Dyrholm (Csak a szerelem számít, 2012) bájos akcentusával átitatott énekhangjára vágytam, ráadásul maga a fizimiska is erőltetettként hatott. Pedig az a Tina Dico szerezte ezeket a dalokat, akinek idén megjelenő nyolcadik Whispers LP-je komoly kritikai sikereket ért el.

Ambivalens az érzésem a filmmel kapcsolatban, amely az alapkoncepció megvalósításához kötődik. A celeb léttel mint elidegenítő faktorral nem is lenne problémám, de ezt a színészek énekelnek dolgot talán mégsem kellet volna erőltetni.

6,5/10

The Salvation poster

The Salvation trailer

A western-nel nem állok sehogy, de ez több ízben ígéretes. Anders Thomas Jensen mint forgatókönyvíró, Mads Mikkelsen, Eva Green és Mikael Persbrandt egy filmben ami western??:D Ám legyen, megadom magam!

Someone You Love trailer

Huh! Nálam ez egy nagy várományos, akárcsak a Thousand Times Goodnight. Remélem egyik sem lesz csalódás.

Someone You Love poster

Pernille Fischer Christinsen (Szappanopera, Egy család) új filmjét is várom már. Az idei év egyébként is gazdag lesz skandináv filmek terén, de ez egy nagy várományos közülük.

Himlens hjärta / Jelenetek két házasságból

Talán most már nem merészség kijelenteni, hogy Simon Staho rendezői szemlélete egyértelműen a Bergman-i örökség lenyomata. A cím fordító is erre akarhatott utalni, amikor is a Jelenetek két házasságból címre keresztelte ezt a svéd-dán koprodukcióban készült filmdrámát, utalva Bergman alapművére. Meg is fordult a fejemben, hogy ez nem lesz e egy merész lépés? Tulajdonképpen Staho ügyesen megoldotta a helyzetet és nem fulladt bele magába a koncepcióba, de azért Bergman-i mélységeket nem sikerült elérnie. Staho-nak ez valami fétise lehet, mert már a Daisy Diamond (2007) is valami Bergman előtti tisztelgés volt, csak nem volt ennyire direkt, nem akart ugyanarra a koncepcióra épülni, nem akart "variáció egy témára" lenni. Nyilván belátom, hogy előző gondolatom enyhe túlzás, hiszen ez a film végeredményben teljesen másról szól, és beenged további szereplőket a történetbe és ezáltal további sorsokat-életutakat is. Ezáltal más, hiszen ebben az esetben négy ember (két házaspár) sorsa kapcsolódik össze akarva-akaratlanul.

A negyvenes éveik végén járó két középosztálybeli házaspár életébe nyerünk bepillantást. A baráti házaspár évek óta összejár. Az egyik vacsora alkalmával Lars (Mikael Persbrandt) elmond egy történetet egy munkatársáról, hogy elhagyta feleségét és gyermekét egy fiatalabb nőért. A vacsora társaság tagjai másként ítélték meg a helyzetet, és ez indította meg a tulajdonképpeni cselekményt a filmben. Ugyanis ez a film a középkorúak válságáról szól, a biztonság avagy szenvedély szembe állításáról, a kinek mi is a fontos kérdésről. Alapjában véve leegyszerűsítve egy házasságtörős történet, de ettől azért jóval több, hiszen a rendező mindvégig arra törekszik, hogy az összes nézőpontból lássuk a helyzetet, ezáltal minden oldalról megérthető a történet, tehát minden és mindenki véleménye-hozzáállása jogos. Nincsenek tehát negatívan beállított személyek, szemét férjek, szálakat a végletekig csavaró nőszemélyek. Ezáltal teljesen magunkra maradunk és csak is a saját értékítéletünk marad, tulajdonképpen a néző számára ez a film egy önismereti tréning is lehet, amennyiben az élettapasztalata avagy idealizáltsága engedi.

A Bergman-i eszköztár alkalmazása pedig rengeteget kihoz a filmből. Fontos, hogy az egész koncepció a dialógusokon alapul. Ebben az esetben négy személy között oszlanak meg a párbeszédek. A történetet magát természetesen a dialógusokból tudjuk felépíteni. A történet két lakásban játszódik mindössze, tehát a helyszín mint keret alkalmazását is kipipálhatjuk. A közeli képek uralják az egész filmet, tulajdonképpen a színészi játék jelen esetben nem más, mint az arcok mimikájának játéka, amely eszméletlen hatással reprezentálja az érzelmek összetettségét. A kamera beállítás pedig fix, szinte minden jelenetben (kivéve a közeliket). Tehát végül is egy kamara darabot látunk, amely talán azért több így filmen, mert a dogmára is jellemző arc közeli beállítások az érzelmek kiváltása szempontjából sokkal intenzívebb élményt tudnak nyújtani.

Mikael Persbrandt (Egy jobb világ, 2010) és Lena Endre (A tetovált lány, 2009) alakítása azt bizonyítja, hogy erre legjobban még mindig a skandinávok képesek, mármint hogy társadalmi hovatartozás által meghatározott behatárolt érzelemkinyilvánítás mellett, intenzív érzelmeket kiváltani.

Jómagam mindig is vonzódtam a "cabarnet sauvignont szürcsölgetünk vacsora közben" típusú konszolidált, steril középosztályról szóló történetekhez, de be kell lássam, hogy tapasztalatom, élethelyzetem és élettörténetem alapján számomra ez a történet érthető, de nem megérthető volt. Ehhez azért szükségeltetik az a pár év házasságban eltöltött idő, talán abban az esetben eljuthat a néző is Lars végső kérdéséhez, amelyet feleségéhez intézett miközben saját maga és egymás ismeretéről volt szó: akkor végtére is mit tanultunk az egészből? Legyen ez a végszó.

6/10