Kristian Levring valahogy pont kimaradt a skandináv látóköröm mezejéből. Nemrég jöttem rá, hogy az Akitől félsz (Fear me not, 2008) volt egyedül meg tőle, és tulajdonképpen a The Salvation körüli hype-ig nem is nagyon foglalkoztam vele. Pedig érdemes lenne, mert egyébként a Király él (The King is Alive, 2000) kultikus dráma is az ő nevéhez kötődik, amit ezután tényleg illene bepótolnom.
A The Salvation egy western film, nem is akar más lenni, hiszen minden benne van, minden klisé amely egy jó vadnyugati filmhez kell. Az igazság az, hogy én kifejezetten nem vagyok egy western fogyasztó, ha nincs dán vonatkozása a filmnek, nagy valószínűséggel nem is jutott volna el hozzám. Az igazság az, hogy a tizedik percnél már majdnem kikapcsoltam, de hálát adok az égnek, hogy volt kitartásom, mert megérte.
Először is a külsőségek fogtak meg. A gyönyörű score Kasper Winding nevéhez fűződik, ez viszont egy cseppet sem volt western klisés. Számomra nagyon különlegesen volt fényképezve a film, élénkek voltak a színek és a napfény visszatükröződő effektek is nagyon a helyén voltak. A legjobban az éjszakai képek tetszettek, amelyek olyanok voltak mintha a telihold világította meg volna az egészet. Érdekes és nagyon szép vizuális élményt nyújtott. A fényképezés egyébként Jens Schlosser nevéhez köthető.
Amikor a külsőségek által a film hangulata magába szippantott, akkor már fogékony lettem a nüanszokra, azokra az összetevőkre, amelytől mégis más ez a dán western mint a többi.
A film alaptörténete tipikus bosszú sztori. Jon (Mads Mikkelsen) feleségét és kisfiát egy részeges bandita megöli, pont aznap amikor hét év után újra egyesülne a család (Jon telepes aki hét éve Amerikában dolgozik). Ez az aktus egy láncreakciót indít el, ahol a bosszút bosszú követ és egyértelművé válik, hogy ennek csak akkor lehet vége, ha mindenki hullik. Ugyan maga a sztori tényleg klisés (hiszen western), de apróbb fordulatai mégis meglepik az embert. Amitől azonban egyedivé válik ez a film az, hogy a szereplők viselkedése teljesen hiteles, semmi túljátszottság nincs benne, ergo elhiszem azt, ami a filmvásznon történik. Minden egyes reakció adekvát, sőt ebben a filmben érzelmek vannak ábrázolva, amely elég tájidegen a műfajtól. A skandinávság tehát mesteri fokon bele van csempészve a filmbe, amely abban nyilvánul meg, hogy emberközeli a kontextus. Nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy megmutassák a szereplők cselekedeteinek motivációit, amelyeket természetesen az érzelmek ábrázolásával érnek el leginkább. Sokszor beszéd sem kell, elég a kellő időpontban megválasztott közeli beállítás és csend, és hirtelen el sem lehet hinni, hogy jelenleg nem egy drámát, hanem egy westernt nézünk. Tulajdonképpen az emberközeliségből adódó nyersség és természetesség az, amely az egyedi ízét adja meg ennek a filmnek. Félelmetes, hogy nemzetidegen aspktusból még maga a korrajz és a történet is sokkal hitelesebbnek tűnik. Talán ez azért van, mert pont ez a pszichológiai aspektus az, amely nem engedi a műviesség mezsgyéjére tévedni a filmet, szemben az amerikai társaival.
Az alakítások is igen erősek a filmben. Mads Mikkelsen (Hogy szeretsz, 2002) arcáról minden leolvasható, természetesen róla most is csak szuperlatívuszokban lehet írni. Mikael Persbrandt kezd meggyőzni engem, itt nem volt nagy szerepe, de totál természetesen jött tőle minden, jól állt neki ez a vadnyugati szerep. De a mellékszereplőkön is sok múlt a történet alakulása szempontjából, mindenki a maximumot nyújtotta. Eva Green pedig szavak nélkül lejátszotta szinte az összes szereplőt a filmben enyhe túlzással.
A fesztiválhype-nak van alapja, hiszen valóban egyedi kiállású western-t raktak össze az alkotók. A forgatókönyvet Levring-en kívül egyébként Anders Thomas Jensen jegyzi, ugyhogy semmin sem csodálkozom.
7,5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése