Maribou State - II Remember

 

Maribou State - Otherside feat. Holly Walker video

 

Maribou State - All I Need

 

Floating Points - Fast Forward

 

 

Nagyon örülök, hogy bepótoltam a tavaly szeptemberben megjelent Cascade albumot. Brutál erős kortárs elektronika.

Machinedrum - 'Tell U (ft. Rochelle Jordan)

Zseniális! Azonnal az albumot!

Machinedrum - Do It 4 U (ft. D∆WN)

Nahát szeptember végén jön ki a Human Energy Machinedrum-tól. Amúgy tök jó ez az új dal, de ennél több jó hírt mára a pszichém már nem bír!

Jaga Jazzist - Prungen video

Machinedrum - Angel Speak (ft. MeLo-X)

Taylor McFerrin - Postpartum (Dorian Concept Remix)

Ash Koosha - Biutiful

Illum Sphere - Second Sight EP

A Second Sight egy két track-es EP, amely 12-n jelent meg, de elérhető mp3 formátumban is. Ez a kiadvány a 2014-es Spectre Vex-et követi, amely önmagában már egy jól kiforrt stílusról árulkodott. Illum Sphere első LP-je szintén 2014-ben Ghost of Then and Now címmel jelent meg, amely hangulatra egy egységes képet mutatott, de stílusba elég széles spektrumot ölelt fel, éppen ezért egy szét eső album volt, amelyen még nem igazán voltak tapasztalhatóak az egyedi stílusjegyek. Az albumról itt írtam. Az angol dj-producer-re egyébként a szférikus hangzás jellemző, zenéje egy homályos, misztikus dimenzió átszűrődése saját világunkba.

A Second Sight-ra is jellemző tehát ez a fajta erős hangulat. Sőt, talán még az eddigieknél is többet szippant be valóságunkból Sphere "fekete lyuka". Az eddigieknél is sötétebb hangulatot kapunk, amelyet erősít a track hipnotikus jellege, és mély tónusa. A kétségbeesettség és a paranoia jutnak az ember eszébe, miközben az ismétlődő taktusokat hallgatja. Külön öröm, hogy a cold wave területére merészkedik, kifejezetten jól áll neki ez a kaland. A másik dal, a Ritual, már kevésbé egyedi megszólalású, de ez semmit nem von le az értékéből. Erre a track-re a minimalizmus jellemző, lágy szinti témák alkalmazásával. A monoton hipnotikus jelleg itt is megvan, azonban kevésbé fagyos mint a címadó single, inkább a chill, amely meghatározó jelleget ad a track-nek. Ebben inkább tud oldódni az ember, de ez is dark, itt sem kapunk eufórikus érzést.

Elmondható, hogy hangulatra nagyon erős a kiadvány, és az is látszik mostanra, hogy egyre jobban kezd formálódni egy egyéni arculat. Ahogy a Spectre Vex mérföldkövekre precízebb anyag volt az LP-jénél, erről a két dalról is elmondható, hogy önmagukban megállják a helyüket. Arról azonban még mindig nem vagyok meggyőzve, hogy albumnyi dalban a "tartalom-forma" egységet tudná tartani. Idővel gondolom ezt is megtudjuk.

7/10

Illum Sphere - Ritual

Ez a track is tiszta lúdbőr, akár az előző, a Second Sight.

Illum Sphere - Second Sight

!!!!!

Portico - Where You Are feat. Jono McCleery (Extended Version)

Bakker!!! Miért nem ez a verzió került fel az albumra! Tömény lúdbőr!!!

Jaga Jazzist - Big City Music live

Annyira szégyenlem, hogy ezt a bandát nem régen fedeztem fel magamnak, pedig már sokadik albumukon vannak túl. A Starfire-t idén rongyosra hallgattam, és pont ez a track a kedvencem róla. Annyira futurisztikus és közben annyira retro, minden benne van. A hosszúság pedig, szóval pont ezek a megahosszú opuszok jöttek be az albumon. Nemrég sasoltam ki, hogy novemberben jönnek A38-ra, én tuti ott leszek!!!

Jaga Jazzist - Starfire

Ennek az experimentális jazz-t játszó norvég formációnak a Starfire már a hetedik albuma. A címadó dal harangozta be a lemezt úgy két hónappal ezelőtt, ezzel a dallal figyeltem fel rájuk.  A független elektronikus zenéket támogató Ninja Tune kiadónál dobták piacra az albumot, de korábban a Smalltown Supersound-nál szerződtek.

A kiadó választás nem véletlen. Első hallásra meglepő amit hallunk, mert inkább tűnik elektronikus zenei projektnek, mint jazz oktettnek. Aztán néhány perc elteltével természetesen felfedezzük a gyökereket, és egyértelművé válik, hogy amit hallunk az voltaképpen jazz, de valahogy mégis más mint megszokhattuk. A Jaga Jazzist egyértelműen a jazz felől jön, a zenei építkezés egyértelműen jelzi ezt, de szinte csak ez utal rá, vagy tulajdonképpen ez sem. Nem igazán húzhatóak rá jazz sztenderdek, bár sztereotipikus utalások jócskán vannak itt, inkább a freestyle felé kacsingat annak ellenére, hogy minden elemnek tudatosan szerkesztve meg van a maga helye. Sokszor tűnik jam-melgetésnek, de racionálisan épített koncepcióról van szó. A megszólalás és a hangszerelés is igen rendhagyó. Egyaránt jelen van az élőzenekar, a zúzós elektronika, és a giccsbe hajló nagyzenekari jelleg. Őszintén szólva az IDM jutna eszembe leginkább, de túlnyomó részt élőek a dobok. A nu-jazz és acid-jazz is jócskán ordít az anyagból, de a meglepő inkább az, hogy sokszor érhetőek tetten post-rock elemek. Szóval képzeljük el, hogy a Mogwai vagy a Radiohead egyszer csak elkezd Daft Punk feldolgozásokat készíteni. A Starfire albumon egyébként az uralkodó zenei inspiráció egyértelműen a Daft Punk torzított gitár effektjére épül, csak jelen esetben teljesen szétszaggatott formában. Maga a címadó dal tehát jó választás volt, mert kitűnően reprezentálja, hogy a jazz felől közelítve, hogyan is lehet eljutni az intelligens tánczenék felé. Érdekes mix ez a track, de közel sem ez a legkiemelkedőbb dal a lemezen. Apropó dalok: ismét egy lp, amely csak öt track-et tartalmaz, ismét egy album, amelyen csak hosszú játékidejű dalok szerepelnek. A legrövidebb közel hétperces, a leghosszabb pedig negyedórás. Jelen esetben azonban a játékidő nem zavaró tényező, hiszen az album is csak cirka negyvenöt perces. Az igazság az, hogy itt minden dal eljut valahonnan valahová, van egy vezérmotívuma, amelynek átalakulásait követhetjük nyomon, vagy egyszerűen több témát bont ki, de mindig van egy közös nevező. Hiába hosszúak a dalok, a keretek konkrétak, minden dal fókuszált, soha sincs az az érzésünk, hogy elveszünk a témák tengerében.

A Starfire tehát kitűnő beharangozó dal, elénk tárja mire számíthatunk, de még nem vonultat fel mindent. A Big City Music a személyes kedvencem az albumról. Az előző track-hez képest itt előtérbe kerül a monumentális jelleg. Ez mind a dal építkezésében tetten érhető, mind pedig a hangszerelésében. Szépen lassan építkezik és nagyzenekari eufóriában teljesedik ki. Ez az a fajta jóleső giccs, amelyet a Sigur Rós zenéjében is kedvel az ember. Tudom, hogy tömény giccs de nem érdekel mert marha hatásos. Egy kicsit olyan érzés kerít hatalmába, mint a hetvenes évekbeli krimisorozatok főcímzenéi alatt. Tulajdonképpen az első két dalban minden benne van, ami ezután következik már nem sokban tesz hozzá, maximum nüanszokban (világzenei hatások a Prungen-ban). Shinkansen egy szép zenekari belassulás, míg az Oban a másik monumentális őrület a lemezen. Egyébként az Oban a másik személyes kedvencem, több benne az elektronika, kevesebb a giccsfaktor, de azért ebben is van bőven, viszont a szolid szaxofon szóló mindent visz.

Nagy meglepetés számomra ez az album, amely abból adódik, hogy a lemez hallgatása közben vált világossá számomra, hogy ez mégiscsak jazz. Az viszont félelmetes, hogy mennyire becsapósan működik, simán bekajálható, hogy az elektronikus zene felől jönnek, de nem. Érdekes stíluskavalkád, amely rendkívül szórakoztató, de ez önmagában kevés lenne. Nagyon jók a dallamok, teljesen filmzeneszerűek, megragadnak az ember fejében és nosztalgikus érzést keltenek. Tiszta savas anime flashback!

8/10

Jaga Jazzist - Starfire

Radiohead+Daft Punk+Air, fantasztikus ez a combo ebben az egy track-ben. Teljesen az album bűvkörében vagyok. Második hete hallgatom rongyosra.

Jaga Jazzist - Oban (Todd Terje Remix)

Andreya Triana - Lullaby (Shigeto Remix)

Vannak albumok, amelyek kitűnő remix alapot képeznek, és azok egyébként gyakran jobbak is. Nos ez ilyen. A Giants dalaiból eddig kitűnő remix-ek születtek.

Andreya Triana - Giants

Bevallom őszintén eddig nem nagyon figyeltem fel Andreya kisasszonyra. Mindenesetre a 2010-es év vízválasztó volt számára. Egyrészt közreműködött Bonobo multiklasszik Black Sands-jén, másrészt még ugyanabban az évben megjelent első lemeze a Lost Where I Belong. Az említett Bonobo albummal ismertem meg, és karakterisztikus lenyomatot hagyott azon az albumon, egyrészt azért mert énekstílusa remekül illett az album hangzásvilágához, másrészt mert összetéveszthetetlenül egyedi hangja van, amelyet nagyon jól esik hallgatni.

A Giants a második lp-je, amely megjelent, bár a múlt év végén a Gold című dal kapott egy teljes ep-t, és rendkívül jó mix-ek születtek. Idén feltűnt egy másik albumon is közreműködőként, mégpedig Lapalux Lustmore-ján, tehát ez a sok közreműködés is bizonyítja, hogy kapkodnak a hangja után, az pedig kifejezetten öröm, hogy mindig remek elektronikus zenészek, producerek találják meg, hála a Ninja Tune és a Brainfeeder kiadóknak.

Triana hangzásvilága ennek ellenére teljesen nem illeszkedik a fenti kiadók profiljába. A Giants végletesen leegyszerűsítve egy soul album, amely fürdőzik a jazz-es és az r'n'b-s hatásokban. Mondhatni azt, hogy ez egy easy listening album remek dallamokkal, igényesen összepakolt hangszereléssel, és ami meglepő, hogy az egész album akusztikus. Nem nagyon van rajta elektronika, amely azoknak lehet meglepő akik a közreműködések miatt ismerték meg a nevét. Ettől a dologtól egyébként könnyen el lehet vonatkoztatni a jó dallamok, a dalok pop-os felépítése, Triana gyönyörű hangja és az album változatossága miatt. Az albumon egyaránt helyet kapnak pörgősebb, melankolikusabb és lírai dalok is, és az arányok jól el vannak találva, a tracklist is úgy van összeállítva, hogy a különböző hangulatok között tudjunk egy kellemes utat megtenni.

Az egész a felszínen szinte tökéletes, rengeteg hangulat elkapja az embert. A személyes kedvencem az Everything You Never Had pt.II, a Giants, illetve a Heart in My Hands. Ezek a dalok képviselik a lírikusabb hangvételt a lemezen. Számomra ezekben jön át leginkább Triana személyisége. És akkor itt kezdődik a probléma.

A Giants végzetes hibája, hogy bármennyire is próbál személyes hangvételű lenni, nem érződik rajta a dalszerző-énekesnő egyedisége. Hiába a jó dallamok, a remek hang, ha nem érezni azt, hogy mi az az Andreya Triana. Az albumot dalait hallgatva szinte mindig lehet asszociálni valamely karakterisztikus elődre, rengetegszer beugrik Lisa Stansfield, Whitney Houston vagy éppen Mariah Carey. Mégis amely kiüti a biztosítékot az a Clutterbug, amely egy az egyben hajaz Tori Amos Take to the Sky-jára. Ez egy direkt utalás, de nem érzem tisztelgésnek, mint inkább egy hangminta egyszerű felhasználásának.

Valahogy az a baj, hogy keresi önmagát, de a második lp-re sincs határozott irányvonal. Ja van, konstans soul, de valami csavar akkor is szükségeltetik, hogy az erős női előadói mezőnyből kitűnjön. Sajnos erről a territóriumról nem tudott kitekinteni, az album ugyan kellemes hallgatnivaló, de el fog veszni a sok hasonló tengerében.

6/10