Bevallom őszintén eddig nem nagyon figyeltem fel Andreya kisasszonyra. Mindenesetre a 2010-es év vízválasztó volt számára. Egyrészt közreműködött Bonobo multiklasszik Black Sands-jén, másrészt még ugyanabban az évben megjelent első lemeze a Lost Where I Belong. Az említett Bonobo albummal ismertem meg, és karakterisztikus lenyomatot hagyott azon az albumon, egyrészt azért mert énekstílusa remekül illett az album hangzásvilágához, másrészt mert összetéveszthetetlenül egyedi hangja van, amelyet nagyon jól esik hallgatni.
A Giants a második lp-je, amely megjelent, bár a múlt év végén a Gold című dal kapott egy teljes ep-t, és rendkívül jó mix-ek születtek. Idén feltűnt egy másik albumon is közreműködőként, mégpedig Lapalux Lustmore-ján, tehát ez a sok közreműködés is bizonyítja, hogy kapkodnak a hangja után, az pedig kifejezetten öröm, hogy mindig remek elektronikus zenészek, producerek találják meg, hála a Ninja Tune és a Brainfeeder kiadóknak.
Triana hangzásvilága ennek ellenére teljesen nem illeszkedik a fenti kiadók profiljába. A Giants végletesen leegyszerűsítve egy soul album, amely fürdőzik a jazz-es és az r'n'b-s hatásokban. Mondhatni azt, hogy ez egy easy listening album remek dallamokkal, igényesen összepakolt hangszereléssel, és ami meglepő, hogy az egész album akusztikus. Nem nagyon van rajta elektronika, amely azoknak lehet meglepő akik a közreműködések miatt ismerték meg a nevét. Ettől a dologtól egyébként könnyen el lehet vonatkoztatni a jó dallamok, a dalok pop-os felépítése, Triana gyönyörű hangja és az album változatossága miatt. Az albumon egyaránt helyet kapnak pörgősebb, melankolikusabb és lírai dalok is, és az arányok jól el vannak találva, a tracklist is úgy van összeállítva, hogy a különböző hangulatok között tudjunk egy kellemes utat megtenni.
Az egész a felszínen szinte tökéletes, rengeteg hangulat elkapja az embert. A személyes kedvencem az Everything You Never Had pt.II, a Giants, illetve a Heart in My Hands. Ezek a dalok képviselik a lírikusabb hangvételt a lemezen. Számomra ezekben jön át leginkább Triana személyisége. És akkor itt kezdődik a probléma.
A Giants végzetes hibája, hogy bármennyire is próbál személyes hangvételű lenni, nem érződik rajta a dalszerző-énekesnő egyedisége. Hiába a jó dallamok, a remek hang, ha nem érezni azt, hogy mi az az Andreya Triana. Az albumot dalait hallgatva szinte mindig lehet asszociálni valamely karakterisztikus elődre, rengetegszer beugrik Lisa Stansfield, Whitney Houston vagy éppen Mariah Carey. Mégis amely kiüti a biztosítékot az a Clutterbug, amely egy az egyben hajaz Tori Amos Take to the Sky-jára. Ez egy direkt utalás, de nem érzem tisztelgésnek, mint inkább egy hangminta egyszerű felhasználásának.
Valahogy az a baj, hogy keresi önmagát, de a második lp-re sincs határozott irányvonal. Ja van, konstans soul, de valami csavar akkor is szükségeltetik, hogy az erős női előadói mezőnyből kitűnjön. Sajnos erről a territóriumról nem tudott kitekinteni, az album ugyan kellemes hallgatnivaló, de el fog veszni a sok hasonló tengerében.
6/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése