Tame Impala - The Less I Know The Better video

Na ez benne lesz a legjobbak között.

Tame Impala - Let It Happen (Soulwax Remix)

Tame Impala - Let It Happen video

Tame Impala - Currents

Amikor 2010-ben megjelent Kevin Parker és zenekara az Innerspeaker-el, igen csak nagyot durrantottak. A hatvanas évek pszichedeliáját megidéző korong egyszerre volt játékos, retro, újszerű és dögös. A két évvel későbbi Lonerism pedig tovább ment, bátran nyúlt a billentyűkhöz, nem szégyellte vegyíteni a nyolcvanas évekbeli hatást a hippie-junkie hatvanas évekkel. Egy bátran kísérletező, elődjénél merészebb és jóval változatosabb anyag volt. Ugyan lágyított a progresszív rock-os formulán és itt-ott már igen rádióbarát volt, mégis brutálisan vagány és dögös tudott maradni. A Lonerism 2012-ben az év albuma volt nálam. Már akkor kérdéses volt nálam, hogy ez a tipikusan eredeti hangzás meddig fejlődhet tovább, vagyis inkább merre fejlődhet tovább?

Valljuk be már a Lonerism hallgatása alatt sejthető volt, hogy elérkezünk majd arra a pontra, amikor már nem rock zenét hallunk majd tőlük, hiszen már az az album is jócskán tobzódott light-osabb összetevőkben. Ezt a megérzést pedig csak erősítette az, hogy Parker akkori párjának Melody Prochet-nek (Melody Echo Chamber) egy egész albumot írt, amely méltán nevezhető lett volna Parker pop albumának, de az Melody-é volt.

Ellenben megszületett 2015-re az új Tame Impala anyag, amelyről Parker úgy nyilatkozott, hogy Melody-val való szakítása ihlette. Hurrá szakítós lemez (gondolhattuk), aztán a Currents hallgatása közben pedig világossá válik, hogy ez nem az a tipikus szakítós lemez. Nincsenek meredek hullámvölgyek, kilátástalan mély depresszió, vagy hatalmas érzelmi kitörések. Hangulatilag elég konstans az anyag, leginkább a dalszövegek utalnak a szakítós jellegre. Ebből adódóan Parker-éknek ezidáig ez a legőszintébbre sikerült lemeze. És itt kezdődik a furcsaság! Ha innen nézzük a dolgot ezt inkább érzem én egy dalszerző-előadói albumnak, tulajdonképpen ez nem más mint Kevin Parker kvázi első (tulajdonképpen második) szóló lemeze. Ezt a perverz gondolatot pedig csak erősíti az a tény, hogy a lemez hangzása is jelentősen eltér elődeitől.

A Currents-et hallgatva egy percig nem jut eszembe a progresszív rock jelző. Parker-ék igényesen összepakolt pop albumot készítettek ezúttal. Ami a Lonerism-ön egyensúlyban volt, a Currents-en hangsúlyossá válik, azaz a sarokba dobták a gitárokat, és előszedték a billentyűket. Sokkal hangsúlyosabbá vált a nyolcvanas évek, és a hatvanas évekre jóformán már csak a Beatles féle előadásmód utal. Már a korábbi albumaik hallgatása során is párhuzamot vontam Caribou Andorrája és köztük. A Currents esetében azonban egyértelműsíthető ez a párhuzam, hiszen ugyanabból a pszichedelikus pop-ból közelít, mint anno Caribou tette. A Currents pszichedelikus maradt, de egyértelmű popzene. Nincs afelől kétségem, hogy élőben feljátszott dobokat is hallunk, de a programozott képletek igen is túlsúlyba kerültek. A kísérletezés azonban itt nem áll meg. Érdekes azt hallani, hogy erre a zenére még az r'n'b is hatott, főleg a díszítésekben, arról nem is beszélve, hogy az egész lemez szinte funk ritmusokra épül. 

Érdekes ellentétre épül tehát az anyag, egy fajsúlyos szakítós tartalom találkozik egy könnyedebbre meghangszerelt hangzással. Ez az ellentét véleményem szerint jól működik, mert azt bizonyítja, hogy a pop zenével igenis ki lehet fejezni mondanivalót.

Visszatérnék egy párhuzamra, de ezúttal nem Caribou-val példálózok hanem a Daft Punk-kal. Ebben a hónapban már példálóztam velük (Jagga Jazzist), de itt sem tudok elmenni a megérzésem mellett. Akusztikusan meghangszerelt funk alapokra íródott táncolható zenéről beszélünk erőteljes nyolcvanas évekbeli szinti hatásokkal: Random Acces Memories. A Currents és a RAM között igen erős párhuzamot érzek, még akkor is, ha teljesen ez az ötlet nem az én fejemből ugrott ki, de igencsak megfertőzött ez a gondolat.

A Currents az a fajta anyag, ahol vannak nagyon jól sikerült, kiemelkedő szerzemények, és vannak középszerű pillanatok is. A The Moment belépett a legjobb Tame Impala dalok sorába, az egyik nagy kedvencem a lemezről. A másik személyes kedvencem az Eventually, amely simán emlékeztet a Sneaker Pimps-re (harmadik asszociáció), brutális a refrénje és a legjátékosabb dal a lemezen. Sajnos a Let It Happen mellett nem tudok elmenni mekkora középszerű blöff, ráadásul ezzel kezdődik és nem is prediktív az egész albumra nézve.

A lemez a vége felé sajnos kifullad, tehát nem egyenletes a színvonal. Túl sok a játékidő ennyi hasonló hangzásvilágú dalnak.

Mindent összevetve jó kombináció az őszinteség a kísérletező pop zenével, a pszichedelikus pop jól áll a bandának, de én ezt Parker-ének érzem leginkább, az ő szemlélete érződik az anyagon. A baj csak az, hogy azzal hogy könnyedebb vizekre eveztek, az pont az egyediségük rovására ment. Hasonló indie rock zenéket is találni, de kapásból én is több asszociációt tudtam felvonultatni. Nyilván az ízlés dolga, hogy ezzel az iránnyal ki mit tud kezdeni, de számomra hiányzik ebből a vagányság és a dögösség, amely előző anyagaikat jellemezte. Ahhoz képest ez folyik a nyáltól, de ettől függetlenül teljesen hiteles, és önazonos maradt, érződik a zenekar zenei transzformációja és a lényeget megtudták tartani: egyszerre játékosak, retrók és újszerűek. A Currents egy jó hallgatni való, a nyár sokat pörgött lemeze lesz, de mindemellett ez közel sem egy tökéletes album, elődjei jobban szólnak nála.

7/10

Tame Impala - 'Cause I'm A Man video

Nem is lesz rossz ez a kissé pop-os irány. Kezdek megbarátkozni vele.

Tame Impala - Disciples

Nocsak a tíz perces eposz után egy alig két perces dalocska. Elég kis tingli-tangli lett, de állítólag pop-osra fogják venni a figurát. Hát nem tudom, ez nem éppen meggyőző. Bár ami azt illeti náluk nem lehet tudni, a harmadik album pedig mindig mérföldkő szokott lenni.

Tame Impala - Let It Happen

Nem rossz! Ezt aztán őszig tényleg elhallgathatjuk!!

Tame Impala - Mind Mischief

       

Ejha, nem hiába volt ez nálam a 2012-es év legjobb lemeze (Tame Impala - Lonerism). A dalt imádom, főleg a közepétől amikor bejön a halucinogén feeling, és ezt a videóban is nagyon elkapták :)

Tame Impala - Feels Like We Only Go Backwards

Miért nem vagyok meglepve, hogy a zenekar történetében a legpoposabb dal kapott most egy videót? Végül is tök mindegy mert a dal és a videó is remek.

Tame Impala-Lonerism

 

Amikor 2010-ben kijött az első lemezük Innerspeaker címmel, már akkor teljesen magába szippantott ez a modern junkie feeling, amely csak úgy árad ebből a zenéből. Az említett album első számától az utolsóig fenntartotta a figyelmet, és akkorát szólt, hogy sokáig kellett várni mire összekaparnak. Az igazság az, hogy ez az ausztrál zenekar olyan egyedi hangzást visz a mai -nevezzük ezt- rock zenébe, hogy messziről ki lehet szúrni az első pár akkord után, ki is játszik. Az egyediség persze lehet csapda is, mert joggal tehető fel a kérdés: meddig fejlődőképes. Minden esetre az utóbbi pár évben talán két album tudott a 60-as évek hangzásvilágából sikeresen építkezni, ez az Innerspeaker, és Caribou Andorrája. Lehet a két előadó között vont párhuzam csak az én fejemben létezik, mindenesetre ha az elektronikus zene felől közelítünk akarva akaratlanul is ebbe a két albumba ütközünk. Az Innerspeaker erős hangzású, pörgős dalokat sorakoztatott fel, viszonylag hasonló ritmusképletekkel dolgozott. A mai korba átültetett 60-as évek pszichedelikus rockját megidéző zenei projekt merre is fejlődhet tovább? Szkepticizmusomat már az album nyitó Be Above It szétbombázta. A monoton mormogást megtörő szinti szólamtól még mindig borsózik a hátam. A Lonerism legnagyobb erénye a változatosság. Elődje egy ötlet megannyi megjelenítésével játszadozott, ezzel szemben a Lonerism színes, változatos, olykor-olykor meghökkentő megoldásokat alkalmazó korong. Az első amit megállapítottam, hogy változatosak a ritmusképletek, ezek gyakran egy track-en belül is váltakoznak. Van olyan, hogy szinte már úgy tűnik Impala-s klisés számot hallunk, és hoppá: vagy a zenei téma változik, vagy a ritmusképlet. Imádtam, a hirtelen lekeverés (rockzene féleségről beszélünk!?) utáni téma és ritmus váltást az Apocalipse Dream-ben. Ami megint csak jó pont, hogy itt-ott kifejezetten pop-os a hangzás a szó jó értelmében (Mind Mischief, Feels Like We Only Go Backward), de aggodalomra semmi ok, hiszen nyakon öntik azt a pop-ot szinte mindig a maguk halucinogén ízvilágával (hogy úgy mondjam). A Keep on Lying egyes részeinél gyakran az az érzésem támadt, hogy ez a dal az Air-Moon Safari-járól maradt le. Egyébként ebben a számban nagyon brutál az orgona és a basszus gitár házasítása. Mindent összevetve egy percig nem kell attól tartani, hogy a fiúk a kifejlesztett hangzásvilágukat nem tudják már csiszolgatni. Sőt, a Lonerism egy meggondoltabb (szerintem kevésbé ösztönös, mint az elődje), változatosabb, több rétegű, és mondhatni érettebb alkotás, amely azt bizonyítja, hogy ezek szerint van a zenekarnak egy taposott útja, és messze áll még az önismétléstől és az ötlettelenségtől. Mindenképp az idei év legjobbjai közt lesz a helye.
10/10

Tame Impala - Elephant

Ez egy elég jó szám lett, hangulatklipet forgattak hozzá, az olyan amilyen. Mindenesetre a fiúknak a vérében eredendően tudatmódosító szerek csörgedeznek. Amúgy bevallom elkövettem azt a bűnt, hogy belehallgattam a nemsokára megjelenő albumba, brutál számok lesznek rajta, ettől is brutálabbak, úgyhogy ez is várós nem is kicsit.