Tame Impala-Lonerism

 

Amikor 2010-ben kijött az első lemezük Innerspeaker címmel, már akkor teljesen magába szippantott ez a modern junkie feeling, amely csak úgy árad ebből a zenéből. Az említett album első számától az utolsóig fenntartotta a figyelmet, és akkorát szólt, hogy sokáig kellett várni mire összekaparnak. Az igazság az, hogy ez az ausztrál zenekar olyan egyedi hangzást visz a mai -nevezzük ezt- rock zenébe, hogy messziről ki lehet szúrni az első pár akkord után, ki is játszik. Az egyediség persze lehet csapda is, mert joggal tehető fel a kérdés: meddig fejlődőképes. Minden esetre az utóbbi pár évben talán két album tudott a 60-as évek hangzásvilágából sikeresen építkezni, ez az Innerspeaker, és Caribou Andorrája. Lehet a két előadó között vont párhuzam csak az én fejemben létezik, mindenesetre ha az elektronikus zene felől közelítünk akarva akaratlanul is ebbe a két albumba ütközünk. Az Innerspeaker erős hangzású, pörgős dalokat sorakoztatott fel, viszonylag hasonló ritmusképletekkel dolgozott. A mai korba átültetett 60-as évek pszichedelikus rockját megidéző zenei projekt merre is fejlődhet tovább? Szkepticizmusomat már az album nyitó Be Above It szétbombázta. A monoton mormogást megtörő szinti szólamtól még mindig borsózik a hátam. A Lonerism legnagyobb erénye a változatosság. Elődje egy ötlet megannyi megjelenítésével játszadozott, ezzel szemben a Lonerism színes, változatos, olykor-olykor meghökkentő megoldásokat alkalmazó korong. Az első amit megállapítottam, hogy változatosak a ritmusképletek, ezek gyakran egy track-en belül is váltakoznak. Van olyan, hogy szinte már úgy tűnik Impala-s klisés számot hallunk, és hoppá: vagy a zenei téma változik, vagy a ritmusképlet. Imádtam, a hirtelen lekeverés (rockzene féleségről beszélünk!?) utáni téma és ritmus váltást az Apocalipse Dream-ben. Ami megint csak jó pont, hogy itt-ott kifejezetten pop-os a hangzás a szó jó értelmében (Mind Mischief, Feels Like We Only Go Backward), de aggodalomra semmi ok, hiszen nyakon öntik azt a pop-ot szinte mindig a maguk halucinogén ízvilágával (hogy úgy mondjam). A Keep on Lying egyes részeinél gyakran az az érzésem támadt, hogy ez a dal az Air-Moon Safari-járól maradt le. Egyébként ebben a számban nagyon brutál az orgona és a basszus gitár házasítása. Mindent összevetve egy percig nem kell attól tartani, hogy a fiúk a kifejlesztett hangzásvilágukat nem tudják már csiszolgatni. Sőt, a Lonerism egy meggondoltabb (szerintem kevésbé ösztönös, mint az elődje), változatosabb, több rétegű, és mondhatni érettebb alkotás, amely azt bizonyítja, hogy ezek szerint van a zenekarnak egy taposott útja, és messze áll még az önismétléstől és az ötlettelenségtől. Mindenképp az idei év legjobbjai közt lesz a helye.
10/10