Les Revenants / A visszajárók 2. évad

Nagy várakozással voltak a  rajongók (köztük én is) a sorozat iránt. Ez érthető, hiszen a második évadra három évet kellett várni, mindenféle szerzői jogi hülyeség miatt. Szerencsére megcsinálták, az átkötés remek (csak fél év telt el), és a színészeken sem látszik, hogy öregedtek volna. Az előző évad (most már tudjuk) cliffhanger-je számos szálat hagyott nyitva, amelyek megoldására már nagyon szomjaztunk. Az első évadról itt írtam.

Ami azt illeti, nem nagyon beszélhetünk gyökeres megújulásról. Ez azért szerintem jó pont, hiszen a második évadnál éppen lubickolunk a felépített hangulatban. Mégis vannak újítások, amelyek érdekessé teszik a történetet, tehát minden újdonságot a nüanszokban kell keresni. Méltatást érdemel, hogy az alkotók úgy próbáltak újítani, hogy közben hűek maradtak az eredeti felépítéshez. Mindenki azt várta, hogy a feldobott kérdések szépen sorban tisztázásra kerülnek, és végül is nem ez történt. Minden egyes rész újra egy-egy karakter kibontásáról szól, maga az epizód címe is erre utal ugyanúgy, ahogy az első évadban. Közben természetesen halad előre a történet, de egy-egy ember (halott) tragédiája, újabb csomópontokat hoz létre, ezáltal még bonyolultabb, és kaotikusabb lesz minden. Amiben nagyon erős ez az évad, és voltaképpen a sorozat, hogy nem elsősorban a történésekre fókuszál, hanem inkább az ember belső világára. Olyan kérdéseket feszeget, mint az összetartozás, az elengedés, a megbocsájtás és a szeretet. Elsősorban a második évad is egy introvertált dráma, amelyet a hangulatteremtés még befordultabbá tesz. Elmondható, hogy ez az évad bizony sokkal komorabb és sötétebb hangulatú, mint az első volt, pedig hát az sem volt egy Sunset Beach. Valahol a kilátástalanság, a remény vesztettség itt csúcsosodik ki igazán, és mikor már éppen vágnánk fel ereinket, mindig bedobnak egy új irányvonalat, kvázi reményt arra, hogy van kiút, és lennie kell értelme ennek az egésznek. Éppen ezért bármilyen lassú cselekményű a sorozat, fenn tudja tartani az érdeklődést, és természeten ismét minden az utolsó részben fut össze, és ismét lúdbőröztető jelenetek által, nélkülözve (ismét) a teljes felismerést, ugyanakkor (és talán emiatt) hatalmas katarzist élhetünk át, mert éppen annyit csepegtetnek a szerzők, hogy ne érezzük azt, hogy egyértelmű válaszokat kaptunk. Lehet emiatt sokaknak csalódás lesz ez az évad, mert az első évad kérdéseiből szinte alig pipálhattunk ki valamit, ráadásul újabbakat kaptunk. Mégis ezen újabb kérdések birtokában előrébb jutottunk az értelmezésben, amely jórészt az egyénre van bízva. A nem szájbarágós technika szintén méltányolandó. A másik nagyon szimpatikus dolog, hogy ez az évad sokkal több szimbólumot, metaforikus képet használt mint elődje. Azt azért hozzá tenném, hogy sokszor az is kétséges, hogy ezek egyáltalán szimbólumként értelmezendőek e, de hát ebben is zseniális a sorozat. Technikai újítás, hogy minden rész "átkötősen" zárul, amely természetesen hatásvadászat, de valljuk be jól működik. Személy szerint, én jobban szerettem az első évados lezárásokat, ahol képmontázsokat használtak a Mogwai csodálatos zenéjére.

Az előző évadban sejteni lehetett, hogy be lesz hozva a zombie szál is a történetbe. Ez így is történt, de természetesen ez is rendhagyóan lett megoldva. Nem lovagolta meg a "mainstream" témát, a háttérben maradt, és még magyarázatot is kaptunk rá.

Összességében mind történetileg, mind pedig a megvalósítás terén nagyon ütős a második évad. Sötétebb hangvételű, történetileg szerteágazóbb, mégis lineárisan valahonnan valahová tartó ez az évad. Ha ennyi lenne, éppen kielégítő mennyiségű kérdéseket vet fel, amelyet ki-ki szája íze szerint megválaszolhat. Természetesen sokan reménykednek a harmadik évadban, ahol végre valahára megtudjuk az összefüggéseket a fiú és a visszatérők között. Remélem erre nem kell ismételten három évet várni.

(És itt van néhány kérdés, amelyet már mások sokkal jobban megfogalmaztak a jövőbeli történésekkel kapcsolatban.)

Hors Les Murs/Beyond the Walls

Tulajdonképpen nem is tudom miért nézem meg ezeket a filmeket. Rájöttem nincs nagyon értelme mert felkavarnak, utána meg csak virrasztok egész éjjel. Vagy pont ezért, nem is tudom. Igazából mindig reménykedem, hogy mutat majd valami utat. Ehelyett akárhányat megnézek, mindig az jön le, hogy ez az út: a züllöttség, a perverziók és alapjában véve az üresség, a magány. Hát kell ez? Szükség van arra, hogy mindig a "hulljon a férgese" verziót lássuk? Csak egyszer lenne jó valami reményt is látni, valami pozitív hozadékot, értelmet! Lehet az egyébként unalmas, de biztos rengetegen tudnának épülni belőle.

David Lambert 2012-es francia filmdrámája azt kell mondjam ilyen szempontból !!újra!! hiperrealista. Egy percre sem válik romantikussá a történet, nincsenek nagy beteljesülések most sem, és újra az a filozófia erősödik, hogy az azonos pólusok miatt ez nem is lehetséges. Vagy kitudja, nem úgy ahogy az átlagember elképzeli. A realista látásmódot erősítette a szexualitás felőli megvilágítás, amely mind-mind a kilátástalanság élményét fokozta bennem. Miért is?

Adott egy bimbózó kapcsolat vagy mi. Szexből indul (mint manapság a legtöbb) és erősen arra alapoz a későbbiekben is. Nem is nagyon értettem, hogy később mitől voltak nagy indulati reakciók, miből lett elmélyültebb kötődés? A hiperszexualitás, az úgynevezett "gyorsszerelem" szerintem a szeretethiány manifesztációja. A fizikai kontaktus alatt az ember valamit kap a szeretetből (legalább is ezt hiszi) és amennyiben ez az örömkeresés rögzül, akkor egy végtelen magányosság spirálba kerülhet az ember. 

Paulo (Matila Malliarakis) és Ilir (Guillaume Gouix) kapcsolata a felszínen ilyen volt, de mégis megérinthette őket érzelmileg valami, mert valami érdekes ragaszkodássá alakult a dolog. Egyértelműen szerelem nem lett ábrázolva és valószínű azért mert nem is az volt. A sajátos kötődés azonban egyértelművé vált, amikor Ilir börtönbe került, itt már voltak érzelmi reakciók, de nem győzött meg arról, hogy mély érzelmek váltották ki azokat. Inkább éreztem azt, hogy egymást kihasználják, ki emiatt, ki amiatt. Számomra Paulo karaktere jobban kidolgozott volt. Az elejétől kezdve ő nyomult, szó szerint gondoskodásra szorult. A különböző "szexuális játékok" előszeretettel való űzése pedig bizonyítja, hogy valami nagyon nincs rendben a kötődéssel. Az alárendelődés és a szexuális perverziók hátterét azonban nem ismerjük meg, illetve azt sem, hogy Ilir miért is megy bele egy ilyen kapcsolatba. Az is kérdés, hogy a harmadiknak (a sexshop-osnak) miért kielégítő Paulo-val egy olyan kapcsolat, ahol egyértelmű, hogy nem rá vágyik a társa. Az viszont félelmetes, hogy Paulo mennyit változik, de tulajdonképpen egy cseppet sem. A sexshop-ossal való kapcsolata óta nem használt ventolint, ez apróság de egyensúlyra utal. Egyébiránt jó egzisztenciális helyzetbe kerül eme kapcsolata folytán. Aztán kiengedik Ilir-t, a nyers ösztönlényt. Paulo reakciója eddigi tettei után igen meglepő, de ebben a kontextusban érthető is, és azt feltételezi, hogy önismeretében a következő szintre lépett, mégsem várja az ember, hogy így. Ez a fajta realizmus azonban eképpen nem enged teret a katarzisnak, no de ettől realista. Az elején említett alapvető problémához tudok visszakanyarodni: azt erősíti, hogy ennek az életformának nincs értelme, nem is lehet pozitív hozadéka. Nesze neked realizmus!!

Érdekes módon nekem Guillaume Gouix (Visszajárók, 2012) játéka sokkal meggyőzőbben hatott, sokkal kifejezőbbek a mimikái, valahogy ösztönösebbnek éreztem annak ellenére, hogy a másik karakterben sokkal több volt.

A történet, a karakterek és a megvalósítás egyik sem tükrözött sztereotip látásmódot, amely erősíti a hitelesség érzését.

6/10