Tulajdonképpen nem is tudom miért nézem meg ezeket a filmeket. Rájöttem nincs nagyon értelme mert felkavarnak, utána meg csak virrasztok egész éjjel. Vagy pont ezért, nem is tudom. Igazából mindig reménykedem, hogy mutat majd valami utat. Ehelyett akárhányat megnézek, mindig az jön le, hogy ez az út: a züllöttség, a perverziók és alapjában véve az üresség, a magány. Hát kell ez? Szükség van arra, hogy mindig a "hulljon a férgese" verziót lássuk? Csak egyszer lenne jó valami reményt is látni, valami pozitív hozadékot, értelmet! Lehet az egyébként unalmas, de biztos rengetegen tudnának épülni belőle.
David Lambert 2012-es francia filmdrámája azt kell mondjam ilyen szempontból !!újra!! hiperrealista. Egy percre sem válik romantikussá a történet, nincsenek nagy beteljesülések most sem, és újra az a filozófia erősödik, hogy az azonos pólusok miatt ez nem is lehetséges. Vagy kitudja, nem úgy ahogy az átlagember elképzeli. A realista látásmódot erősítette a szexualitás felőli megvilágítás, amely mind-mind a kilátástalanság élményét fokozta bennem. Miért is?
Adott egy bimbózó kapcsolat vagy mi. Szexből indul (mint manapság a legtöbb) és erősen arra alapoz a későbbiekben is. Nem is nagyon értettem, hogy később mitől voltak nagy indulati reakciók, miből lett elmélyültebb kötődés? A hiperszexualitás, az úgynevezett "gyorsszerelem" szerintem a szeretethiány manifesztációja. A fizikai kontaktus alatt az ember valamit kap a szeretetből (legalább is ezt hiszi) és amennyiben ez az örömkeresés rögzül, akkor egy végtelen magányosság spirálba kerülhet az ember.
Paulo (Matila Malliarakis) és Ilir (Guillaume Gouix) kapcsolata a felszínen ilyen volt, de mégis megérinthette őket érzelmileg valami, mert valami érdekes ragaszkodássá alakult a dolog. Egyértelműen szerelem nem lett ábrázolva és valószínű azért mert nem is az volt. A sajátos kötődés azonban egyértelművé vált, amikor Ilir börtönbe került, itt már voltak érzelmi reakciók, de nem győzött meg arról, hogy mély érzelmek váltották ki azokat. Inkább éreztem azt, hogy egymást kihasználják, ki emiatt, ki amiatt. Számomra Paulo karaktere jobban kidolgozott volt. Az elejétől kezdve ő nyomult, szó szerint gondoskodásra szorult. A különböző "szexuális játékok" előszeretettel való űzése pedig bizonyítja, hogy valami nagyon nincs rendben a kötődéssel. Az alárendelődés és a szexuális perverziók hátterét azonban nem ismerjük meg, illetve azt sem, hogy Ilir miért is megy bele egy ilyen kapcsolatba. Az is kérdés, hogy a harmadiknak (a sexshop-osnak) miért kielégítő Paulo-val egy olyan kapcsolat, ahol egyértelmű, hogy nem rá vágyik a társa. Az viszont félelmetes, hogy Paulo mennyit változik, de tulajdonképpen egy cseppet sem. A sexshop-ossal való kapcsolata óta nem használt ventolint, ez apróság de egyensúlyra utal. Egyébiránt jó egzisztenciális helyzetbe kerül eme kapcsolata folytán. Aztán kiengedik Ilir-t, a nyers ösztönlényt. Paulo reakciója eddigi tettei után igen meglepő, de ebben a kontextusban érthető is, és azt feltételezi, hogy önismeretében a következő szintre lépett, mégsem várja az ember, hogy így. Ez a fajta realizmus azonban eképpen nem enged teret a katarzisnak, no de ettől realista. Az elején említett alapvető problémához tudok visszakanyarodni: azt erősíti, hogy ennek az életformának nincs értelme, nem is lehet pozitív hozadéka. Nesze neked realizmus!!
Érdekes módon nekem Guillaume Gouix (Visszajárók, 2012) játéka sokkal meggyőzőbben hatott, sokkal kifejezőbbek a mimikái, valahogy ösztönösebbnek éreztem annak ellenére, hogy a másik karakterben sokkal több volt.
A történet, a karakterek és a megvalósítás egyik sem tükrözött sztereotip látásmódot, amely erősíti a hitelesség érzését.
6/10
Félelmetes, hogy mennyire nem nézek meleg filmeket, csak hébe-hóba egyet-egyet, véletlenül. A legutóbbi asszem a Querelle volt, de a stílusa miatt nem igazán élveztem. Utólag belegondolva viszont nem is volt rossz.
VálaszTörlésKörülbelül én is így vagyok ezzel, egy évben egyet. Erre történetesen kritikai visszhangja miatt voltam kíváncsi, no meg francia filmet is régen láttam már.
VálaszTörlés