Star City — Official Trailer

 

Der Kommer En Dag trailer

Jé! Lars Mikkelsen és Sofie Gråbøl újra együtt, a Forbrydelsen óta nem is láttam őket egy filmben.

Férfiak és csirkék / Mænd og Høns

Jensen filmjei mellett nem lehet elmenni. A dán alkotások egyik markáns szegletét képviselik, ahol a társadalomkritika elegyedik a humorral, az ő esetében leginkább a fekete humorral. Történetei végletesen kifordítottak, abszurdak, mégis azért működnek, mert az ember érzi a görbe tükröt, tulajdonképpen kínunkban röhögünk azon, hogy ilyen világban élünk. Jensen ehhez mesterien ért, akár rendez, vagy csak ír egy forgatókönyvet. Természetesen a legütősebb, amikor a kettőt együtt csinálja, jelentem sok-sok év után ez ilyen.

A Férfiak és csirkék rögtön a lecsóba csap, amikor az elején egy "bájos" randijelenetbe csöppenünk, miközben párhuzamosan pont egy haldoklást követhetünk nyomon (hozzáteszem, az sem kevésbé "bájos"), rögtön világossá válik, hogy kiélezetten eltúlzott karaktereket, és szituációkat fogunk kapni, és sejthető ott már, hogy a sztori sem lesz különb. A végletesen eltúlzott karikatúrának persze itt is megvan a történeti, és végeredményben az ideológiai, vagy ha úgy tetszik, társadalomkritikai háttere. Ha az embernek van gyomra és türelme kivárni a tanulságokat, akkor nyert ügye van, hisz mint mindig, azért a végére a szerző tartogat meglepetést és tanulságot is. 

Mégis a hangsúlyeltolódások nagyban befolyásolhatják a filmélményt, legalább is nálam ez így történt. Amiben mást hoz a film az előzőekhez képest, nem éppen a mondanivaló, vagy a tanulságok, hanem az eszköztár. Abban sem tér igazán el, hanem az előzőekhez képest fokoz, elmegy egy fekete humor irányba. A tabutémák feszegetését egyenesen az arcunkba kapjuk, nincs ráhangolás, finomkodás, nincs meg a célozgatás bája, hanem naturalisztikusan kerülnek felszínre a kendőzetlen ösztönök. Ez működik úgy, hogy adott esetben még vizualizáció sincs. Szóval a mi fantáziánk ennyire szennyes, és ezt kitűnően reprezentálja ez a film. Ez az irány mégsem teljesen szimpatikus a számomra, hiszen elveszett az a törékeny egyensúly amit képviselt Jensen eddig. Karikatúrája lényegre törő volt, de sohasem billent át a giccsbe, esetében persze ez valamiféle negatív giccs, nevezhetnénk ízléstelenségnek is, de ez erős minősítés lenne. Jelen esetben azonban a naturalisztikussága túl sok, és elveszi az élét a társadalomkritikának, és így összességében kevésbé működik jól, vagy nem úgy működik, mint amire számítunk. Meglepett Jensen ezzel a filmmel, mert valóban nem ilyenre számítottam, ugyanakkor sajnos számomra a közönségessége maradt meg a filmnek, ezúttal véleményem szerint egy kicsit elvetette a sulykot.

Mindenféleképpen élmény mindezek mellett, hiszen nagyszerű színészek nagyszerű játékát láthatjuk, a dánok színe java (Mads Mikkelsen, David Dencik, Nicolas Bro, Nikolaj Lie Kaas, Søren Malling) felvonul benne. Félelmetes, hogy ezek az ürgék mindent a kisujjukból ráznak ki, bár Mikkelsen mást is kiráz többször is a filmben. 

Ezúttal a filmet kiemelkedőnek nem mondanám, de kikapcsolódásra tökéletesen alkalmas, már ha az embernek van gyomra hozzá.

6/10

Serena

Nos ennyi negatív hype után csak kíváncsi voltam arra, hogy a Serena tényleg olyan rossz film- e. Mitől lehet annyira rossz amikor a dán Susanne Bier rendezi, David Dencik epizódszereplő, és egyébként Jennifer Lawrence és Bradley Cooper meg egy jó páros.

Kezdjük az elméletemnél. Susanne Bier ismét a tengerentúlon próbált szerencsét. A skandinávok odaát többnyire átlagos produkciókat készítenek. Ennek a mélyére jelen esetben nem mennék, de tapasztalat, hogy többnyire így van. A Serena rendezését első körben nem is Bier-nek szánták, ennek ellenére aztán az övé lett, bevállalta. A forgatókönyvet Christopher Kyle írta, Bier ebben a folyamatban nem is vett részt. Anno amikor Bier megrendezte a Tűz martalékát (Things We Lost in Fire, 2007) már akkor igazolódott a fenti elméletem. Nem volt az egy rossz film, csak éppen az elvárásokhoz igazodván igen csak átlagosra sikeredett, de legalább egy átlagos filmdrámát kaptunk. Már akkor érezni lehetett, hogy Bier eltávolodik a moralitás ingoványos mezsgyéjére, amely már a későbbi alkotásait is közhelyszerűvé tette.

A baj azonban ott kezdődik, hogy jelen esetben sem dráma, sem egy színvonaltartás nem következik be. A Serena nemhogy egy középszerű dráma, de még rossz dráma sem, egyszerűen egy rossz film. Magammal vitatkozván pedig az is elmondható, hogy ez sem teljesen igaz. A Serena ugyanis tisztességesen meg van rendezve, amit ebből ki lehetett hozni, azt Bier ki is hozta belőle. Sem a rendezéssel, sem az operatőri munkával az égegyadta világon semmi gond sincs. Gyönyörűek a mérsékelt övi erdős tájak, ízlésesen vannak vágva a jelenetek és a filmzene is minden aprólékosságában ki van dolgozva. A színészekkel sincs különösebb probléma, hiszen a páros hozza a cseppet sem átlagot meghaladó színészi teljesítményt, amelyet megszoktunk tőlük. No de itt különösebb alakításra sem hagytak teret, úgyhogy hiába a kiváló epizódszereplők (David Dencik, Rhys Ifans, Sean Harris), sajnos az egész színjátszás kiaknázatlan lehetőség marad. De ez nem gond, amennyiben romantikus drámára vágyik az ember, ettől még klappolhatna minden.

Szóval önmagában az összetevőkkel nem igazán van probléma, így minimum ki lehetett volna hozni egy átlagos filmet ebből, azonban van két dolog, amely végleg hazavágja az egészet.

Utaltam korábban a forgatókönyvre, nos ebből végzetes hiba volt filmet csinálni. A történet következetlen, kiszámítható, elnagyolt, bonyolultnak tűnő, de végletesen egyszerű. Sehol egy csavar, sehol egy csúcspont, a történet nemhogy tart valami felé, hanem széttartó. Ráadásul érthetetlen a dinamikája, arról nem is beszélve, hogy konkrétan nem beszél el semmit. Ez azért baj, mert a sztori egy cseppet sem szürreális, az eseményekre épül, végkifejlete van, csak éppen az értelme nem látszik. Ezek a dolgok pedig mind arra utalnak, hogy a forgatókönyvvel nem stimmel valami. Mit vár az ember amikor az elején a pár ismerkedése valami fél perces montázsvideóba össze van szerkesztve, és utána már köztudott, hogy házasok, szóval ilyen dolgokat lenyomnak a torkunkon és a film tobzódik az ilyen kidolgozatlan elemekben.

A másik probléma pedig az, hogy nincsenek a karakterek kidolgozva. De itt tényleg nincsenek olyannyira, hogy sokszor teljesen következetlen a tettük. Nem értjük mi történik. Nem értjük, hogy egy sebzett és határozott hölgyből, hogyan is lesz egy számító pszichopata. Vagy azt sem értjük, hogy egyik percről a másikra, hogyan fordul a férfi szerelme gyűlöletbe. Arról nem is beszélve, hogy meg sem ismerjük őket igazán, nem ismerjük motivációikat, így nem is csoda, hogy értetlenül állunk beállítódásaik és tetteik előtt. Nem fejlődik a karakterük, helyesebben nincs minek fejlődnie, hiszen karakterük sincs, csak következetlenül viselkednek. A legrosszabb az egészben, hogy a következetlenség ellenére is kiszámítható a történet.

Ezek alapján remélem érthető, hogy miért nem tudom rossz drámának nevezni, mert semmi drámait nem tud nyújtani. Azt pedig őszintén remélem, hogy az alkotók nem azt szánták csavarnak, hogy a vége fele a "romantikus dráma" átvált valami "pszichothriller" szerűségbe, mert az lenne a legnagyobb vicc a filmmel kapcsolatban.

Egy valamit nem értek: hogyan adhatta ehhez Susanne Bier a nevét?

4/10

Mænd & høns trailer

Na! Trailer is van....érdekes! :)

Mænd og Høns poster

Anders Thomas Jensen film a láthatáron!!!! A szereposztás máris asztmás rohamot okozott. Ezt kérném a magyar mozikba!

Kapgang

Niels Arden Oplev összességében igényes mozikat tesz le az asztalra. Teszi ezt úgy, hogy közben szórakoztató tud maradni. Valahogy kitűnő érzékkel lövi be azt az egyensúlyt, amely a szerzői önkifejezés és a szórakoztatás között van. Éppen ezért filmjeit egy kellemes szombat esti kikapcsolódáshoz, illetve vitaindító gondolatok elindítása céljából is egyaránt érdemes választani. Nyilván az ő életművében is akad kitérő - a szokásos szerencsét próbálok a tengeren túlon -, és mint megszokhattuk nem is korszakalkotó új irány, hanem csak amolyan "kipróbálommagamat" típusú produktum született ebből (Dead Man Down, 2013). Az elkalandozás aprócska bűne után kíváncsian vártam, merre visz tovább az út.

Egy kicsit megijedtem, mert az előző filmje kapcsán úgy éreztem, hogy válaszút elé érkezett Oplev. Mintha amolyan alkotói válság féleséget éreztem volna, hogy akkor szórakoztasson vagy kifejezzen. A Kapgang első pár képkockája után nyugodtan dőltem vissza a fotelbe: ilyenről szó sincs. Szerencsére ismét egyensúlyban, "oplev-i egyensúlyban" van ez az alkotás. Ezt a védjegyét bűn lett volna eldobni magától, hiszen ki ne szeretne szórakozva tapasztalni, jobb esetben tanulni. A Kapgang igenis lebilincselő és felettébb szórakoztató. A felnőtté válás és a szexuális érés témaköre kevés embert hagy hidegen. Ugyanakkor megfelelő irányítással ez természetesen egy egyéni, személyes visszaemlékezés kivetülése is lehet, és innentől kezdve a néző már emocionálisan bevonódik, sodródik a történettel, saját kapcsolható emlékeivel. Oplev ügyes ebben, a kellő ponton egy tragédiával máris közelebb hozza a főhőst Martin-t a nézőhöz. A kamasz a film alatt bizonyos szempontból felnőtté érik, hiszen a családban ő az egyedüli aki képes adaptálódni leginkább a helyzethez. Ettől függetlenül azonban egy bizonytalan gyermek marad: bizonytalan érzéseivel, szexualitásával, képességeivel, jövőjével kapcsolatban. Egyfajta optimizmus sugárzik belőle, amely felelősségteljes felnőtté varázsolja őt a cirka másfél óra alatt. Érdekes volt azonban azt látni, ahogyan a környezete egy sokkal gyerekesebb szintre süllyed a történések kapcsán. A felnőttek regresszívek az adott helyzetben, a gyermek pedig épül és erősödik a történésekből. Ez a kontraszt félelmetes volt a filmben, illetve az, hogy a gyermek számára a támasz pont emiatt nem volt meg, sőt sokszor úgy éreztem, hogy pont a gyermek maradt a támasz a felnőtt számára.

A pszichológiai katyvasz ellenére pedig jó volt átélni az adott korszak életérzését, a trapéz farmert mellkasig felhúzva, a hordozható táskarádiót, a kocka volvót és még sorolhatnám. A hetvenes évek korrajza nagyon aprólékos volt. Martin szerelmi csapongása, bizonytalansága, azok a csetlő-botló csókok mind-mind az ember indentifikációjának viharos emlékét idézik, mégis kellemes komforttal, melegséggel emlékezik vissza az ember azokra az időkre, hiszen tudja, hogy azok nélkül nem ugyanaz az ember lenne belőle. Az érzelmek azonban nem intenzívek, pont az oplevi egyensúly miatt, a szórakoztatás az emóció oltárán nem lett feláldozva.

Anders W. Berthelsen (Olasz nyelv kezdőknek, 2000) alakította Martin apját. A szerepe zseniálisan ki lett találva, pedig sokáig úgy tűnik, hogy sztereotíp labalis apa figurát fog hozni. Általában ez igaz is, de a szexuális túlfűtöttségének levezetéséről folyó családi kupaktanács jelenete számomra bebizonyította, hogy nem fekete-fehérben látják az alkotók a világot. Berthelsen most is remekelt, ahogy már megszokhattuk tőle. A Martin-t alakító Villads Bøye gyerekszínészként egy percig sem játszotta túl a szerepét, teljesen természetes volt végig, ezért is tudja a néző saját emlékeit a filmbe vetíteni. Szegény David Dencik (Testvériség, 2009) ismét egy szexuális perverzióval megáldott ipsét játszott, de én többek között ezért is imádom, persze már rég bizonyította, hogy ettől ő többre is képes. Főbb szerepekben feltűnt még a meleg nagybácsit alakító Pilou Asbæk (R, 2009) és jelenlegi szerepével Paprika Steen-i hebrencsség magasságába feljutó Sidse Babett Knudsen (Esküvő után, 2006) is.

A film nem dönget határokat, és olyan elementárisan sem hat mint egy Boyhood, de szórakoztató jellege miatt nem is ül úgy az ember mellkasára sem. Szerencsére Oplev tudja mi az ő útja és remélem ebben a keretrendszerben azért legközelebb fog határokat is döngetni.

7/10

Fácángyilkosok / Fasandræberne

Nagy várakozással tekintettem a Fácángyilkosok elé. Egyrészt azért, mert Jussi Adler-Olsen Q ügyosztályos krimijei bizony könyvben nagyon is lebilincselőek, másrészt azért, mert Mikkel Nørgaard kitűnő érzékkel ragadta meg a Nyomtalanul (Kvinden I Buret, 2013) megfilmesítését és ezúttal is ő rendezte az adaptációt, harmadrészt pedig a nevek akik a film mögött állnak igencsak biztatóak. Nikolaj Arcel neve lassan garancia a minőségi mozizásra, ezúttal is a forgatókönyvírásban vállalt kulcsfontosságú szerepet. Azontúl a szereposztás zseniális, rengeteg ismert dán színész felsorakozik benne, ráadásul szintén olyanok, akikre nem cinikus mosollyal tekintünk. Danica Curcic (Bron/Broen, 2013) nevére ezentúl oda fogok figyelni, játékával igencsak meggyőzött, nyilván az ő karakterére épül a sztori, de a nagy "öregek" között frissként hatott. A két nyomozót ismét Nikolaj Lie Kaas (Tapsvihar, 2009) és Fares Fares (Nappal és éjjel, 2004) alakította, főbb szerepekben pedig Pilou Asbæk (Lucy, 2013) és David Dencik (Kapgang, 2013) is feltűnt.

A csapat erőssége ellenére azonban nem tűnt a film annyira erős élménynek mint elődje. Pedig mozgalmasságban és akcióban itt sincs hiány, de valahol elcsúszik az egész. 

Azt érzem, hogy a Nørgaard-Arcel páros ezúttal egy biztonsági zónában tartotta az alkotás folyamatát. A Nyomtalanul bevált receptjén nem igazán akartak változtatni, viszont így minden kiszámítható és minden ismerős is. Olyan alapvető hozzávalókon sem változtattak, hogy a történések közben retrospektív bevillanások vannak, ezáltal segítve a történet összerakását. Számomra ez volt a legnagyobb hiba a filmben, hiszen ezt még egyszer eljátszva már tudjuk mi a jelen és a múlt, és azt is tudjuk mire kell figyelnünk. Ráadásul Mørck jellemére ezúttal sem helyeznek hangsúlyt, noha a regényekben ez egyáltalán nincs így. Értem én, hogy a szórakoztatás ezeknek a filmeknek a célja, de nem szeretem amikor a módszert ennyire "elamerikanizálják". 

A Fácángyilkosok tehát minden értelemben egy Nyomtalanul 2, semmi újdonságot nem tartogat, sem történetvezetésben, sem technikai megvalósításban, sem színészi játékban. Személyes véleményem ezek után, hogy jót tenne a franchise-nak, ha lecserélnék a rendező-forgatókönyvíró párost mert lehet, hogy egy merőben más perspektíva életet tudna lehelni a következő részbe.

Mindemellett nem állítom, hogy a Fácángyilkosok rossz film lenne, erről természetesen nincs szó. Vélhetően amire kitalálták, arra jó is, hiszen izgulva szórakozhatunk egy kicsit. Egyébiránt a népek meg szeretik ezt is. Azok a magamféle állatokhoz hasonló szerzetek, akik folyamatosan értéket keresnek a látottak mögött, valószínűsíthetően csalódni fognak. Erre viszont azt tudom mondani, hogy legközelebb választani kell egy "művészfilmet".

6/10

Kapgang poster

Serena trailer

Egy újabb trailer a Serena-hoz. Most már csak azért is érdekel!

Kapgang trailer

Lassan Niels Arden Oplev legújabb filmje is csak kijön. Imádom, amikor a skandinávok hetvenes éveket retróznak és hát a szereposztás is kisebb orgit okoz.

Fasandræberne / The Absent One trailer

Jesszusom de várom már!!

Serena trailer

Akkor csak megéljük, hogy bemutatják!!! Azt hittem sohasem tudok majd azon rágódni, hogy miért is kell elamerikanizálódni :).

Serena poster

Fasandræberne poster

Fasandræberne Teasertrailer

Jaj! Az idegeim sem túl jók.......

Hotell

Meg kell mondjam őszintén antiOscar lázban égek, úgyhogy végre ismét volt egy jó indok, hogy a legújabb skandináv termésekből csemegézzek. Ezúttal a tavalyi Tiff-en feltűnt Lisa Langseth Hotell (2013) című filmjét választottam. A svéd filmekkel kapcsolatban mindig bizonytalan vagyok, mert középszerűt szinte sohasem készítenek. Ebből adódóan vagy nagyszerű filmélmény, vagy felejthető kimenete van a dolognak. Langseth első filmjével a Tisztával (Pure, 2009) nem teljesen győzött meg, hiszen Alicia Vikander felejthetetlen alakításán túl csak arra lehetett következtetni, hogy a női lélek működése érdekli (ez sok iró-rendezőt foglalkoztat), azon belül is az alkalmazkodó készség határait feszegette, helye-közel egyedies eszközökkel (zene mint idill). A kérdés az, mi az útja a rendezőnek?

Megérző készségem most sem hagyott cserben, mert a Hotell is a női lélek megfejtésének a filmje. Valószínű, hogy évek óta foglalkoztatja a rendezőt ez a téma. A félelmetes pedig az, hogy ismét az idillből, a lélek kis elzárt szobácskáján keresztül közelíti meg a dolgokat. Azonban itt az idill nem a zene, amely az ép személyiség határain belül nyújt orvosságot a neurózisnak. Itt az idill a trauma utáni hárítás állapota, amely ugyan megpróbál meg nem történtté tenni, de nincs benne az a pillanatnyi feloldódás amely a zenében a Tiszta esetében megvolt. Erika (Alicia Vikander) hárításán keresztül értelmezzük az eseményeket, amely nem egyszerű feladat, mert az ő torzított valósága megérthető, de csak számára érthető. Langseth kitűnően alkalmazza a kivetítés vagy tükör funkció eszközét, amelyen keresztül egyre közelebb kerülünk Erika személyiségéhez, egyre jobban érthetővé válnak viselkedésének mozgató rugói. A tükör funkció az önsegítő csoport által jelenik meg, ahol mindenkinek megvannak a maga problémái, és ezeken az egyéni problémákon keresztül jutunk előrébb, megannyi mulatságos coming out-okon keresztül, még viccesebb problémakezelési módozatokig. Szerencsére maga a film nem teljesen akarja komolyan venni magát, hiszen maga az alaptörténet is rendhagyó: az önsegítő csoport ott hagyja terapeutáját és a maga kezébe veszi a dolgokat. Bizonyára sokan elgondolkodtunk már azon, hogy milyen lenne holnaptól más valakinek lenni. Ki lépnénk fizikai és társadalmi környezetünkből, megszabadulnánk minden kötelezettségünktől, szerepünktől. Erika ezt úgy fogalmazza meg, hogy egy hotelben teljesen más emberré tudunk válni, más emberként ébredünk fel másnap, hiszen az a valóság, amelyet mi közlünk ott magunkról, minden mást a hotel falain kívül hagyunk. A női lélek hotelje itt tehát az idill, ide vonul vissza a csoport, minden éjjel egy másik hotelba. Mindeközben azonban ott nyomaszt minket Erika tragédiája. Egy kicsit hasonló ez az Idióták alapszituációjára, de ott a főhősnő tragédiáját csak a végén tudjuk meg. Jelen esetben azonban a film elején megtörténik a baj, nyilván ezért küldi Oskar a férjet alakító Simon J. Berger (Call Girl, 2012) feleségét a csoportba. Hiába történnek az abszurdabbnál abszurdabb események mégsem tudunk az egészen felszabadultan kacagni, mert nyomaszt minket a valódi valóság. Aztán szerencsére megtörténik az acting out, kitörnek az érzelmek, nyitott könyvé válik Erika is a többiek számára, ekkorra már szükség van erre a katarzisra. Abszurditásban csúcs a film, hiszen az egyéni problémák lassan mindenkinél megoldódnak és csak várjuk, hogy Erika is révbe érjen.....

Ezt a filmet mindenképpen beépíteném a terapeuták képzésébe, a csoportdinamikai modellezés mintapéldánya, amelybe bele van csempészve a szakma felé a fricska (abszurd problémamegoldások).

Alicia Vikander ismét hitelesen adta vissza a poszttraumás neurózist megélő nő szerepét. Fiatal kora ellenére nem érzek semmiféle modorosságot játékában, elképesztően természetes, született őstehetség. Kezd a legújabb kedvencemmé válni. A Rikard-ot alakító David Dencik (A tetovált lány, 2009) ismét csak azt bizonyította, hogy egyszerűen nincs olyan szerep, amelyet ne tudna hitelesen, mesterien vissza adni. Dencik-et egyébként már egy jó pár éve nyomon követem, az egyik kedvencem, és azt tisztelem benne, hogy ezidáig nem amerikanizálódott, ellentétben az ő korabeli skandináv férfi színészek többségével.

A Hotell tehát hasonló elődjéhez a Tisztához, de ez a rendező érdeklődési köréből fakad. Egyértelműen meggyőzőbb és erősebb alkotás ez, ahol nem csupán csak sodródtunk az események által, hanem közben értelmeztünk, emésztettünk és végig szorongtunk, miközben keserédesen mosolyogtunk.

7/10

Vi är bäst! / We Are The Best!

Lukas Moodysson filmjeinek mindig volt valami egyedi atmoszférája. A társadalmi problémákat mindig is sajátos stílusban tárta elénk, hol az idővel, hol a térrel játszva, mindemellett pedig mindig értékítélet mentes maradt. Sokat gondolkoztam már rajta, hogy a svéd jóléti államban mi viszi rá a rendezőket társadalmi problémákat boncolgatni....jó kérdés, talán nincs rendszer, amely tökéletes és ez valami protestálás féle lehet. Moodysson-nál mondjuk úgy működik ez az egész, hogy egy időszak társadalmi-politikai problémáira fókuszál, vagy éppen a problémát át teszi egy másik országba, kvázi ez ott gond, de nyilvánvaló a kötése ahhoz a társadalomhoz, amelyben ő él. Lehet nem is érdemes azon rágódni, hogy egy svéd mitől is érzékeny erre, hiszen gyakorlatilag globális dolgokról mesél egy globalizált nézőközönségnek, ahol ő ugyanolyan európai, mint én nézőként.

A Vi är bäst! (2013) esetében nehéz helyzetben vagyok, mert számomra nem teljesen világos az üzenet. Adott egy három lányból álló baráti társaság, akik elhatározzák zenekart alapítanak. A lányok természetesen serdülők, és az iskolában periférikus helyzetben vannak. A zenét imádják, méghozzá a punk-ot, és a helyi közösségi házba járnak le esténként próbálni. A történetet elidegenítő faktor jelenleg is az időben keresendő. Ugyanis a történet 1982-ben játszódik, amikor is a punk már kezdett cikivé válni. Szóval adott ismét minden a "szemben a rendszerrel" típusú történethez. Egyrészt a lányok ki vannak közösítve, másrészt a punk által sajátos a világnézetük, a társadalom összes kötelezettsége terhes számukra, a társadalom láncait le szeretnék tépni magukról. Persze ez a kvázi "anarchikus" világnézet nem válik hitelessé, hiszen serdülőkről van szó, akik tevőlegesen nem mennek szembe a társadalommal (otthon laknak, járnak iskolába), tehát a társadalom pozitív hozadékaira igen is jogot formálnak. Innentől kezdve pedig egy szokásos serdülőkori céltalan útkeresés lesz az egész, ahol jót mosolyoghatunk a tudálékos érveléseiken, a jól kitervelt csínytevéseiken. Legtöbbször persze az ember saját magán mosolyog, amikor serdülőkori énjét üdvözli.

De akkor miről is van itt szó? Egyfelől középosztálybeli unatkozó serdülők sajátos gondolkodásmódjáról, másrészről újra a jóléti politika szembeni fricskáról (gyakran diskurálnak a nukleáris energia felhasználásáról, a környezetvédelemről, vagy éppen a vallásról). Ez lenne a film társadalmi vetülete? Ez, de ne felejtsük el, hogy ez valami vígjáték féleség és talán nem is kell ebbe jóval többet belegondolni. A problémám inkább az, hogy Moodysson nem akarja már magát komolyan venni, ez a vélelmezett üzenet is lerágott csont már, hiszen a Redvás Amal (Fucking Amal, 1998) és az Együtt (Together, 2000) is a maga módján erről szólt. A különbség az volt, hogy mindkét filmben hiteles volt a probléma felvetés, amelyet jól megválasztott célcsoport által (serdülők, kommuna) ábrázolt. Ebben a kettő ugyan kvázi ötvöződik, de nem hiteles a tézis és nem volt cél ebből adódóan a kibontása sem. Szóval ez most minek?

Moodysson a Lilja 4-ever (2002) óta egyre kínosabb filmeket készít, ahol egy üde színfolt volt a 2009-es Mammoth, amely már emlékeztetett az egykori erős társadalomkritikát megfogalmazó rendező korábbi munkáira. Változik az ember, ő is változik, de legalább akkor mutatóba se hagyjon korábbi látásmódjából, mert így olyan érzése marad a nézőnek, hogy bohóckodik.

5/10