Lukas Moodysson filmjeinek mindig volt valami egyedi atmoszférája. A társadalmi problémákat mindig is sajátos stílusban tárta elénk, hol az idővel, hol a térrel játszva, mindemellett pedig mindig értékítélet mentes maradt. Sokat gondolkoztam már rajta, hogy a svéd jóléti államban mi viszi rá a rendezőket társadalmi problémákat boncolgatni....jó kérdés, talán nincs rendszer, amely tökéletes és ez valami protestálás féle lehet. Moodysson-nál mondjuk úgy működik ez az egész, hogy egy időszak társadalmi-politikai problémáira fókuszál, vagy éppen a problémát át teszi egy másik országba, kvázi ez ott gond, de nyilvánvaló a kötése ahhoz a társadalomhoz, amelyben ő él. Lehet nem is érdemes azon rágódni, hogy egy svéd mitől is érzékeny erre, hiszen gyakorlatilag globális dolgokról mesél egy globalizált nézőközönségnek, ahol ő ugyanolyan európai, mint én nézőként.
A Vi är bäst! (2013) esetében nehéz helyzetben vagyok, mert számomra nem teljesen világos az üzenet. Adott egy három lányból álló baráti társaság, akik elhatározzák zenekart alapítanak. A lányok természetesen serdülők, és az iskolában periférikus helyzetben vannak. A zenét imádják, méghozzá a punk-ot, és a helyi közösségi házba járnak le esténként próbálni. A történetet elidegenítő faktor jelenleg is az időben keresendő. Ugyanis a történet 1982-ben játszódik, amikor is a punk már kezdett cikivé válni. Szóval adott ismét minden a "szemben a rendszerrel" típusú történethez. Egyrészt a lányok ki vannak közösítve, másrészt a punk által sajátos a világnézetük, a társadalom összes kötelezettsége terhes számukra, a társadalom láncait le szeretnék tépni magukról. Persze ez a kvázi "anarchikus" világnézet nem válik hitelessé, hiszen serdülőkről van szó, akik tevőlegesen nem mennek szembe a társadalommal (otthon laknak, járnak iskolába), tehát a társadalom pozitív hozadékaira igen is jogot formálnak. Innentől kezdve pedig egy szokásos serdülőkori céltalan útkeresés lesz az egész, ahol jót mosolyoghatunk a tudálékos érveléseiken, a jól kitervelt csínytevéseiken. Legtöbbször persze az ember saját magán mosolyog, amikor serdülőkori énjét üdvözli.
De akkor miről is van itt szó? Egyfelől középosztálybeli unatkozó serdülők sajátos gondolkodásmódjáról, másrészről újra a jóléti politika szembeni fricskáról (gyakran diskurálnak a nukleáris energia felhasználásáról, a környezetvédelemről, vagy éppen a vallásról). Ez lenne a film társadalmi vetülete? Ez, de ne felejtsük el, hogy ez valami vígjáték féleség és talán nem is kell ebbe jóval többet belegondolni. A problémám inkább az, hogy Moodysson nem akarja már magát komolyan venni, ez a vélelmezett üzenet is lerágott csont már, hiszen a Redvás Amal (Fucking Amal, 1998) és az Együtt (Together, 2000) is a maga módján erről szólt. A különbség az volt, hogy mindkét filmben hiteles volt a probléma felvetés, amelyet jól megválasztott célcsoport által (serdülők, kommuna) ábrázolt. Ebben a kettő ugyan kvázi ötvöződik, de nem hiteles a tézis és nem volt cél ebből adódóan a kibontása sem. Szóval ez most minek?
Moodysson a Lilja 4-ever (2002) óta egyre kínosabb filmeket készít, ahol egy üde színfolt volt a 2009-es Mammoth, amely már emlékeztetett az egykori erős társadalomkritikát megfogalmazó rendező korábbi munkáira. Változik az ember, ő is változik, de legalább akkor mutatóba se hagyjon korábbi látásmódjából, mert így olyan érzése marad a nézőnek, hogy bohóckodik.
5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése