Kraftidioten / Az eltűnés sorrendjében

Hans Petter Moland nevét mégis csak érdemes lesz megjegyezni, mert már másodjára bizonyította, hogy nincs az a komoly téma, amihez ő ne tudna kitűnő érzékkel ironikusan hozzá nyúlni. A 2010-es Hajszál híján úriember még csak pedzegette a témát, mondhatni finomkodó volt. Jelen esetben pedig szinte mindent rögtön az arcunkba kapunk, és a mozgalmasság nagyon jót tett, a film fogyaszthatóbbá vált mint elődje. Valahol a dráma és a krimi mellett egyre csak jelennek meg azok a skandináv alkotások, amelyek görbe tükröt állítanak saját jóléti társadalmuk elé, ezt teszik kellően fűszerezett iróniával, ha úgy tetszik öniróniával. 

Ez a 2014-es norvég alkotás is ezt teszi méghozzá úgy, hogy közönségbarátabb mégis mély a történetvezetés. Ami azt illeti, simán elment volna ez a film egy Anders Thomas Jensen filmnek is, hiszen már ő is rendezett egy hasonlót (Gengszterek fogadója, 2000). Talán ő volt az első, aki az északi fekete humort gengsztertörténeten keresztül juttatta érvényre. Ha őszinték akarunk lenni ez a film nem tipikus gengszterfilm abból a szempontból, hogy nem a banda háborúra épít. Mégis a gengszterfilmek kliséit alkalmazza, és már az maga irónia ahogy ezt teszi. Ugyanis ez a film is alapvetően egy „rendet rakok” típusú történetvezetéssel rendelkezik, egy ügyes húzással még a bandaháború is benne van (nem ezen van a hangsúly), amelynek jelentősége a történet szempontjából ismét a vicc kategória. 

Mindemellett a film karakterábrázolása sem tipikus gengszterfilmet idéző, még a bandavezér esetében sem rettyintettük egy percre sem magunkat össze, sőt valami sztereotípiákkal ellentétest akart minden karakterből kihozni az író, ezáltal a szereplők is viccessé válnak. Fontos azonban, hogy sohasem érezzük azt, hogy nem lehet őket komolyan venni, a maguk módján mindenki hiteles, hiszen mindenki emberi, egyaránt hordoz szimpatikus és ellenszenves vonásokat. Tulajdonképpen maga a keret (gengszter sztori, bűnözők) a „nem normális” és az ebben keménykedő érző emberek annyira sete-sutának tűnnek, hogy ettől válik viccessé és egyszersmind hitelessé az, amit látunk. 

A bosszú történeten túl, rendkívül eltaláltak az interakciók. Mindenki a maga szemszögéből ítéli meg a környezetét, és ebből a szempontból kifejezetten érdekesen hat amikor például az albán (izé szerb) maffiózó nem érti és kiakad azon, hogy egy nő a kutya kakit összeszedi az utcán. Ez egy, de a dialógusok számos egyéb más fricskát tartalmaznak a norvég jóléti társadalom felé. Elég véres történetről van szó, amely a főhős személyiségének ismeretében már egymaga a vicc kategória, az onban egy félreértésből adódó fordulat az egészet meglöki egy lapáttal, és innentől kezdve halál komoly a komolytalanság. 

Nem is igazán tudom, hogy ez vígjáték e. Tulajdonképpen az, és műfajában az elmúlt időszak egyik legjobbika a skandinávok közül. Itt tulajdonképpen eltaláltak az arányok, és a túlzások is komfortzónán belül vannak, nem ütik ki a biztosítékot, nem válik fárasztóvá. 

A szereposztás nagyon parádés. Stellan Skarsgård (Nimfomániás, 2014) már nagy öregnek számít, a kisujjából rázta ki a személyiségéből fakadó iróniát. De a fiatalokra sem lehet panasz. A banda főnököt alakító Pål Sverre Hagen (Kon-Tiki, 2012) is jól hozta a répajuice-os egészségmániás főmaffiózó karakterét. Külön örültem Jakob Oftebro-nak (Kon-Tiki, 2012) is, hiszen az ő karaktere áll a leginkább távol a tipikus gengszter karaktertől, mellesleg meg öröm ránézni. Bruno Ganz (A bukás, 2004) pedig csak hab a tortán, keveset beszél, annál hatásosabb viszont a jelenléte. 

Összességében érthető a film körüli hype, engem is meggyőzött, pedig a vígjátékok igazából sohasem álltak hozzám túl közel. Remélem ezt a stílusát a rendező megtartja, mert azt kimerem jelenteni, hogy igen sajátos ízvilágot képvisel, és hasonlóra ismét cuppannék. 

8/10

Into The White

Valahogy úgy van, hogy nem igazán kedvelem a háborús filmeket, sőt az ellenállási mozgalmas filmekkel is hadilábon voltam sokáig. A skandináv mániám kezdetben inkább csak érfelvágós drámákra korlátozódott (a fő csapás most is ez). Aztán egy pár évvel ezelőtt megnéztem egy dán ellenállós filmet (Láng és Citrom), és azóta bevállalósabb vagyok akár ilyen témával is. Rájöttem ugyanis, hogy műfaji jellegzetességek nem szabnak határt a "skandináv érzésnek", persze vannak kivételek, de ezek most nem érdekelnek. Azért nem, mert az Into The White norvég "háborús" film ugyan nem mestermű, de egy igen szórakoztató, elgondolkodtató félutas közönségfilm lett. Tulajdonképpen a háborús címke nem is fedi a kategorizálást, mert amit látunk itt bő másfél órában, az egy nagyon tisztességesen összerakott kamaradráma. A szó szerint az, a forgatókönyvet nem sokban kellene átírni ahhoz, hogy egy stúdiószínházban is bemutassák. Hozott mindent amit ilyenkor kell: merész alapszituáció, ebből eredő konfliktusok, azok megoldási stratégiái, váratlan fordulatok. A tanulságot mindenki levonhatja magának, de én mindig örömmel nézek olyan filmet, amely az emberségességet állítja középpontjába, amely jelen esetben igen abszurd is lehet. Az alaptörténet ugyanis az, hogy Norvégiáért az angol és a német seregek háborúznak. A német repülőt lelövik, a túlélők pedig a fagyos norvég vidéken belevetik magukat a fehérségbe. Egy kis vadászkunyhó menedékére lelnek, de nem számítanak arra, hogy angol szintén túlélő katonák vendéglátói lesznek. A túlélés nyilván összefogást követel meg, amely ebben az alapszituációban halmozottan nehéz történet. Ami számomra katartikussá tette a filmet, hogy kitűnően bemutatja, hogy a katona is emberből van, függetlenül attól melyik oldalon áll. Hasonló élettörténetekkel a hátuk mögött, hasonló vágyakat kergetve, de különböző ideológiával vannak megfertőzve, de a semmi közepén ez nem számít, csak az ember van ott, társadalmi konvenciók nélkül. A skandináv humor már az alapszituáció szintjén is működött, hiszen inkább elképzelhetőbb lett volna az, hogy az első pillanatban lepuffantják egymást.

A norvég fagyos-havas táj fényképezése magával ragadó volt, elhagyatottságát jelentősen hangsúlyozta az auditív ingerek kizárása, a mély csend, miközben a szél hordja a havat. 

A szereposztás nemzetközi és parádés volt, noha kiemelkedő alakítás szerintem nem volt a filmben, de a színészek ettől függetlenül ügyesen oldották meg a feladatot. Florian Lukas (Goodbye Lenin), David Kross (A felolvasó), Stig Henrik Hoff (Max Manus) és Rupert Grint (Harry Potter) alakították a főbb szerepeket.

Azt gondolom, külön erénye a filmnek, hogy szélesebb közönség réteg számára is befogadható módon kommunikál, noha art eszközökkel is manipulál. Kár, hogy Magyarországon ennek sem volt különösebb visszhangja.

8/10