Into The White

Valahogy úgy van, hogy nem igazán kedvelem a háborús filmeket, sőt az ellenállási mozgalmas filmekkel is hadilábon voltam sokáig. A skandináv mániám kezdetben inkább csak érfelvágós drámákra korlátozódott (a fő csapás most is ez). Aztán egy pár évvel ezelőtt megnéztem egy dán ellenállós filmet (Láng és Citrom), és azóta bevállalósabb vagyok akár ilyen témával is. Rájöttem ugyanis, hogy műfaji jellegzetességek nem szabnak határt a "skandináv érzésnek", persze vannak kivételek, de ezek most nem érdekelnek. Azért nem, mert az Into The White norvég "háborús" film ugyan nem mestermű, de egy igen szórakoztató, elgondolkodtató félutas közönségfilm lett. Tulajdonképpen a háborús címke nem is fedi a kategorizálást, mert amit látunk itt bő másfél órában, az egy nagyon tisztességesen összerakott kamaradráma. A szó szerint az, a forgatókönyvet nem sokban kellene átírni ahhoz, hogy egy stúdiószínházban is bemutassák. Hozott mindent amit ilyenkor kell: merész alapszituáció, ebből eredő konfliktusok, azok megoldási stratégiái, váratlan fordulatok. A tanulságot mindenki levonhatja magának, de én mindig örömmel nézek olyan filmet, amely az emberségességet állítja középpontjába, amely jelen esetben igen abszurd is lehet. Az alaptörténet ugyanis az, hogy Norvégiáért az angol és a német seregek háborúznak. A német repülőt lelövik, a túlélők pedig a fagyos norvég vidéken belevetik magukat a fehérségbe. Egy kis vadászkunyhó menedékére lelnek, de nem számítanak arra, hogy angol szintén túlélő katonák vendéglátói lesznek. A túlélés nyilván összefogást követel meg, amely ebben az alapszituációban halmozottan nehéz történet. Ami számomra katartikussá tette a filmet, hogy kitűnően bemutatja, hogy a katona is emberből van, függetlenül attól melyik oldalon áll. Hasonló élettörténetekkel a hátuk mögött, hasonló vágyakat kergetve, de különböző ideológiával vannak megfertőzve, de a semmi közepén ez nem számít, csak az ember van ott, társadalmi konvenciók nélkül. A skandináv humor már az alapszituáció szintjén is működött, hiszen inkább elképzelhetőbb lett volna az, hogy az első pillanatban lepuffantják egymást.

A norvég fagyos-havas táj fényképezése magával ragadó volt, elhagyatottságát jelentősen hangsúlyozta az auditív ingerek kizárása, a mély csend, miközben a szél hordja a havat. 

A szereposztás nemzetközi és parádés volt, noha kiemelkedő alakítás szerintem nem volt a filmben, de a színészek ettől függetlenül ügyesen oldották meg a feladatot. Florian Lukas (Goodbye Lenin), David Kross (A felolvasó), Stig Henrik Hoff (Max Manus) és Rupert Grint (Harry Potter) alakították a főbb szerepeket.

Azt gondolom, külön erénye a filmnek, hogy szélesebb közönség réteg számára is befogadható módon kommunikál, noha art eszközökkel is manipulál. Kár, hogy Magyarországon ennek sem volt különösebb visszhangja.

8/10