Rose (2022)

 

Az ember velejéig hatoló érzelmi hullámvasút, amely egyszerre vicces és drámai. Ellen férjével Vagn-nal (Anders W. Bertelsen) a húgát Ingert az egészségügyi otthonból kihozva elvisz egy párizsi autóbuszos társasutazásra. Inger szempontjából természetesen ennek meg van a háttérmotívuma, valamelyest erre épül maga a cselekmény. A film egyértelműen leképezte a főszereplő Inger (Sofie Gråbøl) állapotát, betegségét, az egyszer fent és az egyszer lent állapotát. Az igazságot megvallva a skizofrénia, mint állapot által előidézett valamint a társadalmi előítéletek általi nyomást egy átlagnéző csak így tudja elviselni, a viccesebb jelenetek mesterien oldják a kínos helyzetek általi nyomást. Ez a fajta mondhatni "beteg" egyensúly szerencsére végig kíséri a filmet és így valóban az az érzésünk támad, hogy voltaképpen minden a helyén van. Niels Arden Oplev (A tetovált lány, 2009) előző munkája a Daniel (2019) ebben a fajta egyensúlyteremtésben nem volt mesteri (egyébiránt a film az az volt), ugyanakkor a jó értelemben vett dán hiperrealista megközelítés komikus szituációk oldásával történő átörökítése mindenképpen a film erényévé válik. Attól nem kell tartani, hogy a mostanság előszeretettel használt direkt érzékenyítésre épül a film cselekménye, maga az érzékenyítés megmarad a családi/kisközösségi relációkban arra helyezve a hangsúlyt, hogy a való életben egy családban, kisközösségben az elfogadás, megértés, rosszabb esetben az elutasítás miként jelenhet meg, és ennek kezelésére milyen eszközök lehetnek. Ezek a legszívbemarkolóbb pillanatai filmnek. Ahogy a lány nővére és férje próbálják Inger-t bevonni az élmények megélésébe olyan nem professzionális, mégis működő spontán eszköztárral, amelyet még a segítő szakembereknek is tanítani lehetne. A másik oldalról Inger kezdeményezései a valahová való tartozás irányába is megható pillanatokat okoznak, pedig ezek is egyszerű gesztusok, semmi teátrálisra nem kell számítani. A betegséggel szemben támasztott negatív előítéletek ugyan megjelennek a filmben, ezek leginkább a Søren Malling által megtestesített Andreas karakterére vetülnek ki, de mégis valahogy úgy van megkreálva az egész, hogy a nézőnek egy percre sem villannak be ezek, valahogy végig kívül tud maradni, ugyanakkor az érzelmi részébe pedig nem lehet nem belesüppedni, annak minden árnyalatát meg lehet élni. Egyetlen hibája a filmnek, hogy a végére egy kicsit megfárad, pont ugyanúgy mint Inger a rengeteg kinti ingertől. Végtére is itt minden a helyén van.

8/10

Kapgang

Niels Arden Oplev összességében igényes mozikat tesz le az asztalra. Teszi ezt úgy, hogy közben szórakoztató tud maradni. Valahogy kitűnő érzékkel lövi be azt az egyensúlyt, amely a szerzői önkifejezés és a szórakoztatás között van. Éppen ezért filmjeit egy kellemes szombat esti kikapcsolódáshoz, illetve vitaindító gondolatok elindítása céljából is egyaránt érdemes választani. Nyilván az ő életművében is akad kitérő - a szokásos szerencsét próbálok a tengeren túlon -, és mint megszokhattuk nem is korszakalkotó új irány, hanem csak amolyan "kipróbálommagamat" típusú produktum született ebből (Dead Man Down, 2013). Az elkalandozás aprócska bűne után kíváncsian vártam, merre visz tovább az út.

Egy kicsit megijedtem, mert az előző filmje kapcsán úgy éreztem, hogy válaszút elé érkezett Oplev. Mintha amolyan alkotói válság féleséget éreztem volna, hogy akkor szórakoztasson vagy kifejezzen. A Kapgang első pár képkockája után nyugodtan dőltem vissza a fotelbe: ilyenről szó sincs. Szerencsére ismét egyensúlyban, "oplev-i egyensúlyban" van ez az alkotás. Ezt a védjegyét bűn lett volna eldobni magától, hiszen ki ne szeretne szórakozva tapasztalni, jobb esetben tanulni. A Kapgang igenis lebilincselő és felettébb szórakoztató. A felnőtté válás és a szexuális érés témaköre kevés embert hagy hidegen. Ugyanakkor megfelelő irányítással ez természetesen egy egyéni, személyes visszaemlékezés kivetülése is lehet, és innentől kezdve a néző már emocionálisan bevonódik, sodródik a történettel, saját kapcsolható emlékeivel. Oplev ügyes ebben, a kellő ponton egy tragédiával máris közelebb hozza a főhőst Martin-t a nézőhöz. A kamasz a film alatt bizonyos szempontból felnőtté érik, hiszen a családban ő az egyedüli aki képes adaptálódni leginkább a helyzethez. Ettől függetlenül azonban egy bizonytalan gyermek marad: bizonytalan érzéseivel, szexualitásával, képességeivel, jövőjével kapcsolatban. Egyfajta optimizmus sugárzik belőle, amely felelősségteljes felnőtté varázsolja őt a cirka másfél óra alatt. Érdekes volt azonban azt látni, ahogyan a környezete egy sokkal gyerekesebb szintre süllyed a történések kapcsán. A felnőttek regresszívek az adott helyzetben, a gyermek pedig épül és erősödik a történésekből. Ez a kontraszt félelmetes volt a filmben, illetve az, hogy a gyermek számára a támasz pont emiatt nem volt meg, sőt sokszor úgy éreztem, hogy pont a gyermek maradt a támasz a felnőtt számára.

A pszichológiai katyvasz ellenére pedig jó volt átélni az adott korszak életérzését, a trapéz farmert mellkasig felhúzva, a hordozható táskarádiót, a kocka volvót és még sorolhatnám. A hetvenes évek korrajza nagyon aprólékos volt. Martin szerelmi csapongása, bizonytalansága, azok a csetlő-botló csókok mind-mind az ember indentifikációjának viharos emlékét idézik, mégis kellemes komforttal, melegséggel emlékezik vissza az ember azokra az időkre, hiszen tudja, hogy azok nélkül nem ugyanaz az ember lenne belőle. Az érzelmek azonban nem intenzívek, pont az oplevi egyensúly miatt, a szórakoztatás az emóció oltárán nem lett feláldozva.

Anders W. Berthelsen (Olasz nyelv kezdőknek, 2000) alakította Martin apját. A szerepe zseniálisan ki lett találva, pedig sokáig úgy tűnik, hogy sztereotíp labalis apa figurát fog hozni. Általában ez igaz is, de a szexuális túlfűtöttségének levezetéséről folyó családi kupaktanács jelenete számomra bebizonyította, hogy nem fekete-fehérben látják az alkotók a világot. Berthelsen most is remekelt, ahogy már megszokhattuk tőle. A Martin-t alakító Villads Bøye gyerekszínészként egy percig sem játszotta túl a szerepét, teljesen természetes volt végig, ezért is tudja a néző saját emlékeit a filmbe vetíteni. Szegény David Dencik (Testvériség, 2009) ismét egy szexuális perverzióval megáldott ipsét játszott, de én többek között ezért is imádom, persze már rég bizonyította, hogy ettől ő többre is képes. Főbb szerepekben feltűnt még a meleg nagybácsit alakító Pilou Asbæk (R, 2009) és jelenlegi szerepével Paprika Steen-i hebrencsség magasságába feljutó Sidse Babett Knudsen (Esküvő után, 2006) is.

A film nem dönget határokat, és olyan elementárisan sem hat mint egy Boyhood, de szórakoztató jellege miatt nem is ül úgy az ember mellkasára sem. Szerencsére Oplev tudja mi az ő útja és remélem ebben a keretrendszerben azért legközelebb fog határokat is döngetni.

7/10

Kapgang poster

Kapgang trailer

Lassan Niels Arden Oplev legújabb filmje is csak kijön. Imádom, amikor a skandinávok hetvenes éveket retróznak és hát a szereposztás is kisebb orgit okoz.

Forbrydelsen III.

Sarah Lund története a végéhez érkezett a harmadik évaddal. A 2012-ben készült széria hű maradt elődeihez, kitűnően elegyíti a thrillert a drámával. Szokás szerint ismét három történeti szál van: a nyomozás (rendőrségi), a családi (drámai) és a kihagyhatatlan összeesküvések színtere a politikai szál is jelen van. Külön örültem annak, hogy a családi szál újra megjelent a történetben, így a harmadik sorozatban már újra hangsúlyos lett a dráma. Jelen esetben is tíz részes volt az évad, mint a második esetében, amely a sorozatnak lendületet, pörgést adott. Természetesen nem hiányozhattak a tipikus Forbrydelsen klisék sem: dogma stílust idéző gyilkossági jelenet az első részben, éjszakai keresés megannyi zseblámpa fényében, mérsékelt övi erdős jelenetek, amelyek ezúttal a norvég fjordoknál játszódtak. No de miben volt más mint elődjei?

Míg az első évad "egy gyilkos ügy" felderítésére összpontosított mesterein összecsavarva a három szálat, addig a második évadban egy sorozatgyilkos potenciális áldozatait kellett mihamarabb megtalálni, nehogy a gyilkos találja meg hamarabb őket. Jelen esetben egy kislány Emilie Zeuthen elrablása van középpontban, aki a Zeuthen Hajózási Vállalat vezetőjének a kislánya. Először megkezdődik a túsztárgyalás, de elég hamar kiderül, hogy nem erről szól a történet. A lány elrablója ugyanis közben gyilkosságokat követ el, az áldozatokról pedig kiderül, hogy Zeuthen dolgozók, és kormányközeli emberek. Ekkor már a Különleges Ügyosztály is megjelenik. A túszdráma tehát csak egy ürügy, mert az igazi rejtély egy régebbi haláleset felderítése. Az igazi nyomozás tehát egy állami gondozott kislány rejtélyes halála körül forog, ugyanis mint kiderül az egy eltusolt ügy volt, és valami okból kifolyólag jelen esetben pont azok hullanak akik mint kiderült kapcsolatba hozhatóak voltak az üggyel. Itt a kérdés az, hogy Lund, vagy a gyilkos (emberrabló) deríti fel hamarabb a rejtélyt, azaz melyikük találja meg a korábbi gyilkost hamarabb.

Tehát nem elég, hogy az elrabolt lány ügyében mind a három történeti szálon folynak az események, a nyomozati szálat megduplázzák úgy, hogy a régi ügy megfejtése tükrében értelmezhető a jelenlegi bűncselekmény. Jelen évadban a történeti szálaknak van kapcsolódási pontjuk, szemben az előző évaddal ahol a történeti szálak sohasem értek össze, de itt sem vitték ezt túlzásba ellenben az első évadban ugye minden és mindenki összefüggött a végére. Szóval ez sem volt egy egyszerű történet, a végére itt is kiderülnek a dolgok, azonban ennek van a legváratlanabb és legmeghökkentőbb befejezése a három évad közül (bár sajnos kevésbé lúdbőröztető mint az előző két évad esetében).

Minden évadban mások a főszereplők. Jelen esetben Nikolaj Lie Kaas volt a Különleges Ügyosztály nyomozója, aki Lund-dal nyomozott együtt. Anders W. Beretelsen alakította Robert Zeuthen-t, a hajózási vállalat ügyvezetőjét. Mellékszerepekben feltűnt még Sonja Richter és Jens Albinus is.

Hát véget ért egy történet, sajnos maga a történet is véget ért, és ahogyan ezt tette azt még biztosan emésztenem kell egy darabig. Ez úgy tűnik végképp a befejezés volt, Lund nem nyomoz többé. Ennek a korszakomnak is vége szakadt, nagyon fog hiányozni, már csak azért is mert ezt a sorozatot mindenféleképpen klasszikusnak, korszakalkotónak ítéltem meg. Nem egyszerű szájba rágós krimi volt, hanem egy olyan sorozat, amely hagyta gondolkodni az embert és a karakterek megismerésére is legalább annyit áldozott, mint magára a történetre. Ezen kívül minden évad másmilyen volt, másképpen kellett nekünk is gondolkoznunk. Végeredményben nem is évadok ezek, hanem különálló sorozatok, amelyet csak Lund magánélete (vagy annak hiánya) és a munkája köt össze.

Mindig elhatározom, hogy nem nézek több sorozatot, mert elég nagy elköteleződés, azonban a Forbrydelsen-nek egy percéért sem volt kár. Sajnos ez csak azt erősítette bennem, hogy lehet próbálkoznom kell majd más skandináv sorozatokkal is. Tervben már van kettő is.....

Truth About Men / Zűrös viszonyok

Azért még mindig akad olyan, amelyet pótolnom kell. Nikolaj Arcel (Egy veszedelmes viszony, 2012) 2010-ben készült filmdrámája a dán hagyományok ellenére nem mellkasra ülős, finomabb eszközökkel tárja elénk az egyébként letaglózó tanulságokat. Ez azért jó így, mármint a közönségbarátabb tálalás, már csak azért is mert feloldozást ad az egyébként igen fajsúlyos témával szemben. Az oldottabb történetmesélés tehát a legeltaláltabb eszköz a filmben. Értjük a helyzet súlyosságát de kellő iróniával fűszerezettek a szituációk, amely által szinte saját magunkon tudunk mosolyogni mikor egy egy helyzet zűrös viszonyokat idéz fel bennünk. Egyéni életünk értelmének kutatása periodikusan bizonyos élethelyzetekben újra és újra előtérbe kerül. Sokszor gondolkodunk el azon, hogy boldogok vagyunk-e, vagy azon, hogy mit kellene tennünk annak érdekében, hogy boldogok legyünk. Sokszor azon is elgondolkozunk, hogy mi lett volna ha akkor nem azt a döntést hozom, mennyire alakult volna másképpen az életem. 

Ugyan ezen kérdésekre konkrét válaszokat nem kapunk a filmtől, de Mads (Thure Lindhart) egyéni sorsán keresztül bizonyos érzelmek előtörnek az emberben és ezek az érzelmek adhatnak fényt, mutathatnak utat. A végső jelenet tanulsága döbbenetes, pedig csak egy egyszerű beszélgetés két ember között akik régen látták egymást és arról érdeklődnek, hogy egyébként boldogok e az élettel. Különös érzéseket váltott ez ki, és ugyan a filmnek vége lett, de az ember a saját "filmjére" csak ezután vonatkoztat és ha van kedve, gondolkozhat a film központi kérdésén....már ha érdemes. 

Mads egy tízéves kapcsolatnak vetett véget, nem gondolta, hogy a kispolgáriság középszerűsége jelentené számára a boldogságot. Munkájával is szakít (forgatókönyvírás), és élete fő művét készül megírni. A boldogság keresése új kapcsolatokkal, inspiráló ötletekkel jár, azonban megannyi csalódással, és szeretett barátok elvesztésével is szembe kell nézni. Mads számára az a kérdés, hogy ezeket a tapasztalatokat hogyan tudja idealizáltságához megfeleltetni, vagy inkább el tud e oda jutni, hogy mi is fontos igazán (az életben). Ez a néző számára is komoly asszociációs munka, de hála az iróniának szórakozva láthattunk neki saját filmünk elemzéséhez. A film biztonságos keretet ad a történésekhez, hiszen eleje, közepe és vége van. Ezek kapaszkodók, amelyek abban segítenek, hogy ne sodródjunk el a történések tengerében. A baj csak az, hogy az élet struktúrája nem kiszámítható. De lehet így van ez jól........

7/10

Rosa Morena

 

Ezúttal egy 2010-es dán-brazil koprodukcióban készült érzékeny témát érintő filmmel próbálkoztam. Ami azt illeti bepótoltam egyik skandináv filmes lemaradásomat, de amennyire felcsigázott a hosszas várakozás mire hozzájutottam, annyira lehangolt az élmény amit kaptam. Thomas Brazíliába utazik vakációzni a fedősztori szerint, azonban hamarosan kiderül, miért is jött e távoli országba. Meleg férfiként Dániában sikertelenek voltak örökbefogadási kísérletei, talán Brazíliában nagyobb szerencséje lesz. Megismerkedik Mariaval aki babát vár, és szegénységben él. Megállapodnak: Maria szép lakást, pénzt kap, cserébe aláírja, hogy Thomas a gyerek apja, majd apa a gyermekkel visszautazik Dániába. Ahogy lenni szokott semmi sem ilyen egyszerű, kapcsolatuk nem várt irányba terelődik, amely megnehezíti az eredeti megállapodást (adás-vételt).

Kényes téma,  mindenképpen aktuális, azonban ez a film kísérletet sem tesz arra, hogy bemutassa, hogyan jut el a főszereplő odáig, hogy szeretne egy gyereket, miért akar gondoskodó szülő lenni, hogyan is alakul ki benne az apaság érzése vagy ez iránti vágya meleg férfiként. Ehelyett inkább kapunk egy szociológiai tanulmányt a brazil nyomorról és kilátástalanságról. Megtudhatjuk, hogy két világ találkozása milyen konfliktusokat szül, és a végén hátba döfésként az is világossá válik, hogy nincs kiút. A lehetőség a gyerek számára van csak ott, hogy jobb világba éljen és ezt tudja jól az anya és Thomas is. Szóval lehetett volna ebből a történetből az én szájízem szerinti skandináv hipermelodráma, de sajnos nem ez történt. Nem ismertük meg Thomas motivációját, így aztán nem is értettem miért fontos neki, hogy gyereke legyen. Nem volt kidolgozva az édesanya gyerekhez, illetve annak jobb sorsához való viszonyulása. Minden elnagyolt volt, ebből adódóan csekély érzéseket váltott ki belőlem a film. A téma véleményem szerint hatalmas potenciákat tartogatott, de ezeket az alkotók nem aknázták ki. Kár érte mert a színész alakítások nagyon jók voltak, bár Anders W. Bertelsen helyett David Dencik-ről inkább bekajálom, hogy meleg. A Maria-t alakító Barbara Garcia pedig kiköpött Jaye Davidson, csak Ré Szemének medálja hiányzott a nyakából. Mindent összevetve sajnos elég átlagosra sikerült ez a film, és ezen az sem segít, hogy történetesen dán alkotásról van szó.

5,5/10

SuperClásico-Bor, tangó, kapufa

 Nem gondoltam volna, hogy a dánok igazi vígjátékot is tudnak készíteni. A dán humort mindig is kedveltem, de inkább a filmdráma műfajában bontakozott ki a legtöbbször, és eszközként alkalmazták a filmekben. Ezúttal azonban nem eszköz, hanem maga a cél a kellemes másfél óra eltöltése. Eleve komikus egy ízig-vérig dán az argentin fővárosban, már a taxiban agylágyulást kap a forróságtól. Rájöttem, hogy tettszenek azok a skandináv filmek, amelyek helyszínét más országba helyezik át. Argentína fizikailag is távol van, és a két nemzet temperamentuma is igen különböző. Annyi bizonyos a jó bort mindenki szereti, de a foci már nem mindenkit győz meg. A történet egyszerű. Főhősünket elhagyja a felesége, aki Argentínába költözik sztár futballista szeretőjéhez. Férjünk a közös gyermekükkel felkerekedik, és elutazik feleségéhez azzal a szándékkal, hogy vissza szerezze. Csalinak pedig ott vannak (végső esetre) a válási papírok. A film erénye, hogy a két nemzet közötti különbségekből táplálja a legtöbb poént, és ezeket teszi úgy, hogy cseppet sem kiszámítható az  események láncolata, noha azért kliséktől teljességgel nem mentes. A főszerepeket Anders W. Berthelsen és Paprika Steen alakítja. Ha jól emlékszem együtt a Mifune utolsó dalában szerepeltek. Steen már bizonyított több műfajban is, az egyik legjobb dán színésznőnek tartom. Berthelsen-nek pedig olyan jól állt a szerencsétlenség, hogy nem is jutott eszembe közben egy drámai szerepe sem. A filmet Ole Christian Madsen rendezte, akinek olyan filmek vannak a háta mögött mint a Szerelem magyarázat nélkül (Kira's Reason), Láng és Citrom (Flammen og Citronen), Angyalok pörgésben (Nordkraft), vagy a Prágai történet (Prag). Első vígjátéka személy szerint nagyon tettszett noha a focit nem, de a borokat annál inkább szeretem, a tangóval meg nem állok sehogy.

6/10