Kapgang

Niels Arden Oplev összességében igényes mozikat tesz le az asztalra. Teszi ezt úgy, hogy közben szórakoztató tud maradni. Valahogy kitűnő érzékkel lövi be azt az egyensúlyt, amely a szerzői önkifejezés és a szórakoztatás között van. Éppen ezért filmjeit egy kellemes szombat esti kikapcsolódáshoz, illetve vitaindító gondolatok elindítása céljából is egyaránt érdemes választani. Nyilván az ő életművében is akad kitérő - a szokásos szerencsét próbálok a tengeren túlon -, és mint megszokhattuk nem is korszakalkotó új irány, hanem csak amolyan "kipróbálommagamat" típusú produktum született ebből (Dead Man Down, 2013). Az elkalandozás aprócska bűne után kíváncsian vártam, merre visz tovább az út.

Egy kicsit megijedtem, mert az előző filmje kapcsán úgy éreztem, hogy válaszút elé érkezett Oplev. Mintha amolyan alkotói válság féleséget éreztem volna, hogy akkor szórakoztasson vagy kifejezzen. A Kapgang első pár képkockája után nyugodtan dőltem vissza a fotelbe: ilyenről szó sincs. Szerencsére ismét egyensúlyban, "oplev-i egyensúlyban" van ez az alkotás. Ezt a védjegyét bűn lett volna eldobni magától, hiszen ki ne szeretne szórakozva tapasztalni, jobb esetben tanulni. A Kapgang igenis lebilincselő és felettébb szórakoztató. A felnőtté válás és a szexuális érés témaköre kevés embert hagy hidegen. Ugyanakkor megfelelő irányítással ez természetesen egy egyéni, személyes visszaemlékezés kivetülése is lehet, és innentől kezdve a néző már emocionálisan bevonódik, sodródik a történettel, saját kapcsolható emlékeivel. Oplev ügyes ebben, a kellő ponton egy tragédiával máris közelebb hozza a főhőst Martin-t a nézőhöz. A kamasz a film alatt bizonyos szempontból felnőtté érik, hiszen a családban ő az egyedüli aki képes adaptálódni leginkább a helyzethez. Ettől függetlenül azonban egy bizonytalan gyermek marad: bizonytalan érzéseivel, szexualitásával, képességeivel, jövőjével kapcsolatban. Egyfajta optimizmus sugárzik belőle, amely felelősségteljes felnőtté varázsolja őt a cirka másfél óra alatt. Érdekes volt azonban azt látni, ahogyan a környezete egy sokkal gyerekesebb szintre süllyed a történések kapcsán. A felnőttek regresszívek az adott helyzetben, a gyermek pedig épül és erősödik a történésekből. Ez a kontraszt félelmetes volt a filmben, illetve az, hogy a gyermek számára a támasz pont emiatt nem volt meg, sőt sokszor úgy éreztem, hogy pont a gyermek maradt a támasz a felnőtt számára.

A pszichológiai katyvasz ellenére pedig jó volt átélni az adott korszak életérzését, a trapéz farmert mellkasig felhúzva, a hordozható táskarádiót, a kocka volvót és még sorolhatnám. A hetvenes évek korrajza nagyon aprólékos volt. Martin szerelmi csapongása, bizonytalansága, azok a csetlő-botló csókok mind-mind az ember indentifikációjának viharos emlékét idézik, mégis kellemes komforttal, melegséggel emlékezik vissza az ember azokra az időkre, hiszen tudja, hogy azok nélkül nem ugyanaz az ember lenne belőle. Az érzelmek azonban nem intenzívek, pont az oplevi egyensúly miatt, a szórakoztatás az emóció oltárán nem lett feláldozva.

Anders W. Berthelsen (Olasz nyelv kezdőknek, 2000) alakította Martin apját. A szerepe zseniálisan ki lett találva, pedig sokáig úgy tűnik, hogy sztereotíp labalis apa figurát fog hozni. Általában ez igaz is, de a szexuális túlfűtöttségének levezetéséről folyó családi kupaktanács jelenete számomra bebizonyította, hogy nem fekete-fehérben látják az alkotók a világot. Berthelsen most is remekelt, ahogy már megszokhattuk tőle. A Martin-t alakító Villads Bøye gyerekszínészként egy percig sem játszotta túl a szerepét, teljesen természetes volt végig, ezért is tudja a néző saját emlékeit a filmbe vetíteni. Szegény David Dencik (Testvériség, 2009) ismét egy szexuális perverzióval megáldott ipsét játszott, de én többek között ezért is imádom, persze már rég bizonyította, hogy ettől ő többre is képes. Főbb szerepekben feltűnt még a meleg nagybácsit alakító Pilou Asbæk (R, 2009) és jelenlegi szerepével Paprika Steen-i hebrencsség magasságába feljutó Sidse Babett Knudsen (Esküvő után, 2006) is.

A film nem dönget határokat, és olyan elementárisan sem hat mint egy Boyhood, de szórakoztató jellege miatt nem is ül úgy az ember mellkasára sem. Szerencsére Oplev tudja mi az ő útja és remélem ebben a keretrendszerben azért legközelebb fog határokat is döngetni.

7/10