Ida

Pawel Pawlikoski 2013-as drámájában van valami megfoghatatlan bűvölet, amely az első perctől rabul ejti a nézőt. Talán ez egyfajta naturális hangulat, eredendő egyszerűség, egy történetmesélés és nem több. Ha azonban őszinték akarunk lenni, talán ez az egyetlen dolog, amely ezt a filmet kiemelkedővé teszi a bizonyos időnként megjelenő holokauszt témát feldolgozó filmek közül. Ráadásul a végére rájöttem mi nem stimmel a filmmel: valahogy nem érzem, hogy egy lengyel alkotást nézek. Életkoromnál fogva természetesen nincs direkt tapasztalatom arról, hogy a hatvanas években hogyan éltek a lengyelek, de olyan érzésem volt végig, hogy valahogy nem reális az egész. Nem vagyok kibékülve a korrajzzal és nem érzem a rendező vagy tágabb értelemben az alkotók személyiségét a filmen. Ugyan egy kemény lélektani folyamat amit látunk, mégsem tudom a fentiek miatt ezt kellő komolysággal kezelni. 

Mindezek ellenére valami egészen különös hangulata van a filmnek, egyszerűségével nosztalgikus, és ezt a nosztalgiát szerintem nemzetek felett érzi a néző. Ebből az irányból közelítve azonban lehetséges, hogy alkotói szándék volt ez a "nem lengyel" nosztalgia. Hangsúlyozom azonban, hogy ezt én érzem így és lehetséges, hogy túlpörgöm ezt a szegmenst.

Maga a történet egyébként egy lélektani útkereső, ahol a naiv Ida (Agata Trzebuchowska) önmagát szeretné definiálni mielőtt Jézusnak áldozná életét. Önmaga meghatározása múltjának megismerésével lehetséges csak, egyetlen rokona az államügyész nagynénje segítségével történik ez meg. Egy furcsa kapcsolat alakul közöttük, mind a ketten szembesülnek. Ami az egyiknek épülés, az a másiknak számvetés. Ugyanaz a folyamat más lelki történéseket indít el, de ezek gyökere közös. Ezt a fajta dinamikát igencsak meglovagolja a film, és kellő aprólékossággal mutatja be. A dinamika azonban más kimenetelt eredményez a két főszereplőnél. Az szintén tetszett, hogy nem tanulságként lett ez bemutatva, hanem lehetőségként, ugyanakkor az mégis leszűrhető, hogy tapasztalatok nélkül nem születhet döntés, bármi is legyen az.

Agata Trzebuchowska tekintete valami egészen hipnotikus, amely a film hangulatát igen csak meghatározta, ráadásul az önmagát kereső-őrlődő introvertált személyiséget nagyon jól hozta.

Vegyes érzelmeim vannak a filmmel kapcsolatban. Kitűnő filmdráma, zseniálisak a személyiségrajzok amelyeket a jellemfejlődések tesznek hitelessé. Ugyanakkor nincs stílusa a filmnek és a korrajzot sem érzem a lengyelek tekintetében hitelesnek és ez a filmélményen így sokat ront.

6/10