9 April

A háborús drámák sohasem álltak hozzám közel, de a skandinávok többször is bebizonyították már, hogy tudnak ezekbe is életet lehelni. A cselekmény mellett, mindig hangsúlyosak a belső történések, amelyek egy érdekes elegyet alkotnak. A Láng és Citrom (Flammen og Citronen, 2008), valamint a Max Manus (2008) kitűnő referenciapontok a témában, de az Into the White (2012) is kellemesen újszerű és friss hatással bírt.

A filmet Roni Ezra rendezte, akinek ez az első nagy játékfilmje, előtte szinte csak rövidfilmeket rendezett. A forgatókönyvet Tobias Lindhom (Emberrablás, 2012) jegyzi, aki mind rendező-íróként, mind pedig forgatókönyvíróként is bizonyította, hogy képes új látásmódot bevinni a dán filmművészetbe. A kettő tulajdonképpen egy jó ómen lehet, amikor is a lassan "mester" megpróbálja kihozni az újoncból a maximumot. A film egyértelmű meglepetést okozott, hiszen nem próbált más lenni, mint egy klasszikus háborús dráma. A drámai elemek túlsúlyáról nem beszélhetünk, éppen annyira adagolják ezeket, hogy ne mozdítsák el a cselekmény fókuszpontját. A film egyértelműen a cselekményre épít, amelyet a film cím választása is megerősít. 

Egy nap eseményeit követhetjük nyomon a dán hadsereg dél jütlandi biciklis és motorkerékpáros osztagában. 1940 április 9-én Dánia háborúban állt Németországgal, miután a németek átlépték a déli határt. Az osztagot parancsban oda rendelték, hogy feltartóztassák addig a hadsereget, amíg az erősítés meg nem jön. Az persze nem érkezik meg, és innentől érdekes fordulatot vesz a történet. Abban az értelemben ugyanis nem klasszikus háborús film ez, hogy nem a katonák hős cselekedeteire helyezi a hangsúlyt. A cselekmény nagy része a visszavonulási stratégiára épül, amelybe (dán filmről lévén szó) belecsempésznek az alkotók némi moralizációs kérdéseket. A katonaságban a parancs szent, de mi történik akkor, ha ez a parancs nem ésszerű? A parancs a haza megvédése, de mi van akkor ha az alhadnagynak azzal kell szembesülnie, hogy emberei megsebesülnek, és sorra elhullanak? A film kísérletet tesz az alhadnagy vívódásának ábrázolására, ahol a parancs teljesítése találkozik azzal az igénnyel, hogy az alhadnagy megvédje az embereit, hiszen ő felel értük. Ez a fajta ábrázolás azonban közel sem olyan mélységű, mint ahogy ezt a dánoktól megszokhattuk. Sokkal inkább érzem azt, hogy bedobták ezt a témát, de kidolgozása valamiért elmaradt. Ha jobban belegondolunk, lehet a film emésztését teszi ez könnyebbé, szélesebb közönséghez jut így el ezáltal. Mindenesetre ez menti meg a filmet, annak ellenére, hogy e téren hiányérzetem van. A film végső csattanója, a rádöbbenés, enélkül a szál nélkül nem lett volna hatásos, és katartikus pillanatot sem okozott volna. Ehhez kellettek jó színészi alakítások is, amelyben itt sem szenvedünk hiányt. Az alhadnagy szerepében Pilou Asbæk (Fácángyilkosok, 2014) szerepel, akinek valljuk be a színészi alakítása viszi el a hátán a filmet. Ez azonban kevés egy kiemelkedő és emlékezetes alkotáshoz, a szórakoztatáshoz viszont tökéletes.

6,5/10

Krigen trailer

A leginkább várós mégis az új Tobias Lindholm (Emberrablás, 2012) film, már szomjazom a mellkasra űlős hiperrealista dán drámára. Az igazság az, hogy anno Susanne Bier Testvéred feleségét is bejött, éppen ezért egy csöppet sem tartok a film military vonalától. Pilou Asbæk méltán lett az elmúlt évek "fiatal" dán színész üdvöskéje, hatalmasat tud játszani, egyenesen Mikkelsen nyomdokaiban jár.

Krigen poster

Jé! Szeptemberben meg kijött az új Tobias Lindholm film. Ez is hiperrealistának tűnik, szörcsing ezerrel!

Stille Hjerte / Silent Heart

Ha vissza gondolok arra mit is láttam utoljára Bille August-tól, akkor bizony a Dal Martinért ugrik be, amelyet a kétezres évek közepén láttam. Pedig a kilencvenes évek derekán a legnagyobb skandináv rendezők között tartották számon. Aztán a Martin után hullámzó minőségű filmek kerültek ki a kezei közül, amelyek már nagyon távol álltak egy Kísértetház-tól (The House of the Spirits, 1993) vagy egy Hódító Pelle-től (Pelle erobreren, 1987). A megannyi nemzetközi produkció után egy kicsit meglepő volt, hogy 2014-ben echtes dán filmet rendez, az eredmény pedig annál inkább meglepett.

Van az úgy amikor az első képkockákból sejthető, hogy a film teljesen be fog húzni. Álsznobériám rajong a cabernet-t szürcsölgető családi beszélgetős alapszituációkért, no meg ott dán vidék, családi összejövetelre készülődve egy vidéki kúriában. Sorban jelennek meg a főszereplők, a vendégváró szülők, a nyárspolgári családi életet élők, a vénlány, és a család deviánsa. És igen, egy ismerős érzés kerített hatalmába, hiszen mindez olyan volt, mintha vissza ugrottunk volna a kilencvenes évek végének vagy a kétezres évek elejének dán alkotásainak a világába. Külsőségek esetében mindenféleképpen idézi a dán filmgyártás ezen időszakát. Hermetikusan elzár (vidéki helyszín), egy helyszínre koncentrál (egy helyszínen, meghatározott cél miatt zajlik az esemény), ebből adódóan klausztofób a légkör. Ami ilyenkor lenni szokott elfelejtettnek hitt családi sérelmek kerülnek a felszínre, majd jön a gyomorszájon vágás amikor megtudjuk mire is megy ki a játék. 

August ügyesen importálta rendezési stílusába a dán dráma jól működő kliséit, és ahogy egy jó filmben lennie kell, ezen felül tud kerekedni és egy egyéni látásmóddal gazdagítja az egészet. Kitűnő érzéke van ahhoz, hogy kellő nosztalgiával be csábítsa a nézőt egy jóleső komfortba, ahonnan szerencsére páros lábbal rúg ki minket.

A film nem egy egyszerű eutanázia-film. Nem próbál erkölcsi tanmese lenni, és szerencsére nem is erre megy ki a játék. Nem próbál ideologizálni, hanem inkább ennek a választásnak az emocionális következményeit hivatott szemléltetni. Nem is feltétlenül az ezt az utat választó, hanem inkább az egyes családtagok esetében. Mégis az az érzésem, hogy mégsem ezzel kapcsolatban lenne konkrét üzenete a filmnek, hanem ettől jóval általánosabb jelentéstartalmat tudtam a végén leszűrni magamnak. Ez a film az emberi jóságot, a jó szándékot, a törődést és a mindent átitató szeretet állítja a középpontba. Történjen bármi is a múltban, vagy adott esetben a jelenben, ha ezek a dolgok állnak az esemény mögött az ember teljesen át tudja értékelni magában a történéseket. A miértek csak így kristályosodnak ki igazán, enélkül csak kétség és szorongás maradna, így viszont katarzist nyújt. A szeretet és az altruizmus szinte már  idegen jelenkori társadalmunkban, pedig ennyire egyszerű és még azt is elfelejtjük közben, hogy az eutanázia körül forog minden történés.

August azáltal, hogy szülőföldjén forgatott, dán színészekkel, a legintimebb és legőszintébb alkotását tette le az asztalra. Jól megérezte mitől jó egy dán dráma és azt is tudta, hogy a téma mitől nem válik hatásvadásszá. Jó húzás volt az utoljára együtt töltött hétvége, annak minden felmerülő kétségeivel, indulataival, érzéseivel. Kitűnő érzékkel fokozza az elfojtott érzelmeket, és közel sem egy klisés levezetési módot használ. A katarzis ugyan könnyzacskó facsargató, de közel sem olyan módon, ahogyan az ember számít rá.

Ghita Nørby a nyolcvanas évektől múzsája a rendezőnek. Magam is meglepődtem, hogy már nagymama szerepben láthatjuk. Nørby játéka szavak nélkül is kifejező, sokszor a pillantásai elárultak mindent. Színészi játékban egyébként is igen kiemelkedő ez a film. Nørby mellett Paprika Steen (Születésnap, 1998.) is megmutatta mitől egyedi a skandináv színjátszás. Steen ezúttal drámai szerepben tündökölt (az utóbbi filmjeiben inkább már komika volt) és precíz pontossággal mintázta meg a kifelé kőkemény, befelé kételyekkel teli középosztálybeli anyuka szerepét. Alakításáért egyébként a legjobb női főszereplő díjat nyerte a San Sebastian filmfesztiválon. Danica Curcic (Fácángyilkosok, 2014) és Pilou Asbæk (Emberrablás, 2012) képviselték a fiatal és egyébként deviáns frontot a filmben. A film egyébként tobzódik klasszikus jelenetekben, a legtöbb egyébként hozzájuk köthető. A kedvencem a spangli körbejár jelenet az egyébként nyárs középosztálybeli famíliában.

A végére még egy méltatni való dolog. Annak ellenére, hogy vérbeli skandináv drámát nézünk, a humort is adagolták számunkra. A humor nélkül ebbe bele lehetett volna pusztulni. Az a fajta derülés, amelyet a film okoz bizonyos pillanatokban szívből jövő, felszabadító nevetés ez, olyan amelyben egy cseppnyi bűntudat sincs. August nem erre az éles ellentétre akarta kiélezni a dolgot (mint pl. Trier az Idióták-ban), hanem a természetességre. Azt akarta, hogy pont úgy reagáljunk, mint ahogy az életben is tennénk. Humorral és szeretettel a legnagyobb fájdalom is elviselhető, sőt átemel a dolgokon, több leszel tőle.

10/10

9. APRIL trailer

Újabban a dánok háborús film lázban égnek. Ezen kívül még legalább egyről tudok ami idén meg fog jelenni. Ennek pedig az a Tobias Lindholm a forgatókönyvírója, aki az Emberrablás-t (Kapringen, 2012) is jegyezte.

Kapgang

Niels Arden Oplev összességében igényes mozikat tesz le az asztalra. Teszi ezt úgy, hogy közben szórakoztató tud maradni. Valahogy kitűnő érzékkel lövi be azt az egyensúlyt, amely a szerzői önkifejezés és a szórakoztatás között van. Éppen ezért filmjeit egy kellemes szombat esti kikapcsolódáshoz, illetve vitaindító gondolatok elindítása céljából is egyaránt érdemes választani. Nyilván az ő életművében is akad kitérő - a szokásos szerencsét próbálok a tengeren túlon -, és mint megszokhattuk nem is korszakalkotó új irány, hanem csak amolyan "kipróbálommagamat" típusú produktum született ebből (Dead Man Down, 2013). Az elkalandozás aprócska bűne után kíváncsian vártam, merre visz tovább az út.

Egy kicsit megijedtem, mert az előző filmje kapcsán úgy éreztem, hogy válaszút elé érkezett Oplev. Mintha amolyan alkotói válság féleséget éreztem volna, hogy akkor szórakoztasson vagy kifejezzen. A Kapgang első pár képkockája után nyugodtan dőltem vissza a fotelbe: ilyenről szó sincs. Szerencsére ismét egyensúlyban, "oplev-i egyensúlyban" van ez az alkotás. Ezt a védjegyét bűn lett volna eldobni magától, hiszen ki ne szeretne szórakozva tapasztalni, jobb esetben tanulni. A Kapgang igenis lebilincselő és felettébb szórakoztató. A felnőtté válás és a szexuális érés témaköre kevés embert hagy hidegen. Ugyanakkor megfelelő irányítással ez természetesen egy egyéni, személyes visszaemlékezés kivetülése is lehet, és innentől kezdve a néző már emocionálisan bevonódik, sodródik a történettel, saját kapcsolható emlékeivel. Oplev ügyes ebben, a kellő ponton egy tragédiával máris közelebb hozza a főhőst Martin-t a nézőhöz. A kamasz a film alatt bizonyos szempontból felnőtté érik, hiszen a családban ő az egyedüli aki képes adaptálódni leginkább a helyzethez. Ettől függetlenül azonban egy bizonytalan gyermek marad: bizonytalan érzéseivel, szexualitásával, képességeivel, jövőjével kapcsolatban. Egyfajta optimizmus sugárzik belőle, amely felelősségteljes felnőtté varázsolja őt a cirka másfél óra alatt. Érdekes volt azonban azt látni, ahogyan a környezete egy sokkal gyerekesebb szintre süllyed a történések kapcsán. A felnőttek regresszívek az adott helyzetben, a gyermek pedig épül és erősödik a történésekből. Ez a kontraszt félelmetes volt a filmben, illetve az, hogy a gyermek számára a támasz pont emiatt nem volt meg, sőt sokszor úgy éreztem, hogy pont a gyermek maradt a támasz a felnőtt számára.

A pszichológiai katyvasz ellenére pedig jó volt átélni az adott korszak életérzését, a trapéz farmert mellkasig felhúzva, a hordozható táskarádiót, a kocka volvót és még sorolhatnám. A hetvenes évek korrajza nagyon aprólékos volt. Martin szerelmi csapongása, bizonytalansága, azok a csetlő-botló csókok mind-mind az ember indentifikációjának viharos emlékét idézik, mégis kellemes komforttal, melegséggel emlékezik vissza az ember azokra az időkre, hiszen tudja, hogy azok nélkül nem ugyanaz az ember lenne belőle. Az érzelmek azonban nem intenzívek, pont az oplevi egyensúly miatt, a szórakoztatás az emóció oltárán nem lett feláldozva.

Anders W. Berthelsen (Olasz nyelv kezdőknek, 2000) alakította Martin apját. A szerepe zseniálisan ki lett találva, pedig sokáig úgy tűnik, hogy sztereotíp labalis apa figurát fog hozni. Általában ez igaz is, de a szexuális túlfűtöttségének levezetéséről folyó családi kupaktanács jelenete számomra bebizonyította, hogy nem fekete-fehérben látják az alkotók a világot. Berthelsen most is remekelt, ahogy már megszokhattuk tőle. A Martin-t alakító Villads Bøye gyerekszínészként egy percig sem játszotta túl a szerepét, teljesen természetes volt végig, ezért is tudja a néző saját emlékeit a filmbe vetíteni. Szegény David Dencik (Testvériség, 2009) ismét egy szexuális perverzióval megáldott ipsét játszott, de én többek között ezért is imádom, persze már rég bizonyította, hogy ettől ő többre is képes. Főbb szerepekben feltűnt még a meleg nagybácsit alakító Pilou Asbæk (R, 2009) és jelenlegi szerepével Paprika Steen-i hebrencsség magasságába feljutó Sidse Babett Knudsen (Esküvő után, 2006) is.

A film nem dönget határokat, és olyan elementárisan sem hat mint egy Boyhood, de szórakoztató jellege miatt nem is ül úgy az ember mellkasára sem. Szerencsére Oplev tudja mi az ő útja és remélem ebben a keretrendszerben azért legközelebb fog határokat is döngetni.

7/10

Fácángyilkosok / Fasandræberne

Nagy várakozással tekintettem a Fácángyilkosok elé. Egyrészt azért, mert Jussi Adler-Olsen Q ügyosztályos krimijei bizony könyvben nagyon is lebilincselőek, másrészt azért, mert Mikkel Nørgaard kitűnő érzékkel ragadta meg a Nyomtalanul (Kvinden I Buret, 2013) megfilmesítését és ezúttal is ő rendezte az adaptációt, harmadrészt pedig a nevek akik a film mögött állnak igencsak biztatóak. Nikolaj Arcel neve lassan garancia a minőségi mozizásra, ezúttal is a forgatókönyvírásban vállalt kulcsfontosságú szerepet. Azontúl a szereposztás zseniális, rengeteg ismert dán színész felsorakozik benne, ráadásul szintén olyanok, akikre nem cinikus mosollyal tekintünk. Danica Curcic (Bron/Broen, 2013) nevére ezentúl oda fogok figyelni, játékával igencsak meggyőzött, nyilván az ő karakterére épül a sztori, de a nagy "öregek" között frissként hatott. A két nyomozót ismét Nikolaj Lie Kaas (Tapsvihar, 2009) és Fares Fares (Nappal és éjjel, 2004) alakította, főbb szerepekben pedig Pilou Asbæk (Lucy, 2013) és David Dencik (Kapgang, 2013) is feltűnt.

A csapat erőssége ellenére azonban nem tűnt a film annyira erős élménynek mint elődje. Pedig mozgalmasságban és akcióban itt sincs hiány, de valahol elcsúszik az egész. 

Azt érzem, hogy a Nørgaard-Arcel páros ezúttal egy biztonsági zónában tartotta az alkotás folyamatát. A Nyomtalanul bevált receptjén nem igazán akartak változtatni, viszont így minden kiszámítható és minden ismerős is. Olyan alapvető hozzávalókon sem változtattak, hogy a történések közben retrospektív bevillanások vannak, ezáltal segítve a történet összerakását. Számomra ez volt a legnagyobb hiba a filmben, hiszen ezt még egyszer eljátszva már tudjuk mi a jelen és a múlt, és azt is tudjuk mire kell figyelnünk. Ráadásul Mørck jellemére ezúttal sem helyeznek hangsúlyt, noha a regényekben ez egyáltalán nincs így. Értem én, hogy a szórakoztatás ezeknek a filmeknek a célja, de nem szeretem amikor a módszert ennyire "elamerikanizálják". 

A Fácángyilkosok tehát minden értelemben egy Nyomtalanul 2, semmi újdonságot nem tartogat, sem történetvezetésben, sem technikai megvalósításban, sem színészi játékban. Személyes véleményem ezek után, hogy jót tenne a franchise-nak, ha lecserélnék a rendező-forgatókönyvíró párost mert lehet, hogy egy merőben más perspektíva életet tudna lehelni a következő részbe.

Mindemellett nem állítom, hogy a Fácángyilkosok rossz film lenne, erről természetesen nincs szó. Vélhetően amire kitalálták, arra jó is, hiszen izgulva szórakozhatunk egy kicsit. Egyébiránt a népek meg szeretik ezt is. Azok a magamféle állatokhoz hasonló szerzetek, akik folyamatosan értéket keresnek a látottak mögött, valószínűsíthetően csalódni fognak. Erre viszont azt tudom mondani, hogy legközelebb választani kell egy "művészfilmet".

6/10

Kapgang poster

Stille hjerte trailer

Hogy én mennyire szeretem a családi drámákat. Bille August új filmje igazi szívet facsaró csemegének tűnik. És végre Paprika Steen újra drámai szerepben!!!!

Kapgang trailer

Lassan Niels Arden Oplev legújabb filmje is csak kijön. Imádom, amikor a skandinávok hetvenes éveket retróznak és hát a szereposztás is kisebb orgit okoz.

Fasandræberne / The Absent One trailer

Jesszusom de várom már!!

Fasandræberne poster

Fasandræberne Teasertrailer

Jaj! Az idegeim sem túl jók.......

Lucy trailer

Ez most komoly? Annyira idétlennek érzem, hogy már érdekel. Luc Besson jó volt a fénykorában, és mindig jól választott női főszereplőt, szerintem Scarlet-tel sem nyúl mellé....de ez a sztori????

Spies & Glistrup

"Szex, drog és adózás" ahogyan az első lényegbe vágó visszhangokat lehetett olvasni Christoffer Boe 2013-as komédia-drámájáról. Valóban, e három téma köré végül is az egész történet felépíthető, de Boe a szórakoztatás mellett véleményem szerint valami mélyebbet is meg akart mutatni ezzel a filmmel, amely részben életrajzi, részben fiktív elemekből épül fel. Az elkülönítés feltételezem annak menne olajozottan, aki mélyen beleássa magát e két hóbortos úriember életébe. Mindenesetre a karakterek és maga a történet is karikatúra szerű, még akkor is ha esetleg minden szempontból hitelesnek tekinthető, mindenből a túlzás árad amely megágyaz a komikum számára.

Szex

Simon Spies utazási ügynökség vezető megcsinálja élete üzletét, amikor ügyvédje és barátja Mogens Glistrup segítségével felvásárolnak egy légitársaságot, amellyel megszűnik utazásszervezésük legnagyobb függőségi helyzete. Spies híres arról, hogy nem fukarkodik ha partizásról van szó, szereti a lányokat, a változatosságot és a kettő kombinációját legfőképp. Nem is nagyon foglalkozik mással ezenkívül, az üzleti dolgokat Glistrup intézi. Spies-t a kiapadhatatlan libidója vezérli, amely a mennyiség felé billenti a mérleg nyelvét. Hozzá kell tenni, hogy egy középkorú, marxszakállas, köpcös kujonról van szó, jómagam nem így képzelek el egy "szexgépet". Mégis fallikus témában újat mutatott (etéren azért nem gondoltam volna), a gorillás jelenetet egy ideig biztos nem verem ki a fejemből.

Drog

A minőség és legfőképpen a mennyiség korlátlan élvezete egyenesen vezet az ezirányú ingerek iránti érzéketlenséghez. Spies kiég a testiség és a mértéktelen nihil kánaánjától, amely egyfajta önmaga felé forduláshoz vezet. A módja, ahogy ezt a nihil embere teszi, cseppet sem meglepő. A hatvanas években oly divatos spiritualista (ál)pszichológia felé fordul, amely tudatának kiszélesítését veszi célba. Érdekes módon módosult tudatállapota is tökéletesen megfeleltethető nihilista felfogásának, csak már más dolgok is kellenek ehhez. A mennyiség itt is központi szerepet játszik.

Adózás

Mindeközben Glistrup tudata is tágul, bár ő kimarad mindig barátja hóbortjaiból, ő családos életet él. Teszi ezt úgy, hogy vérszemet kap amikor rájön, hogyan lehet legálisan kibújni a társaságnak az adók megfizetése alól. Ennek komoly ideológiai alapját véltem felfedezni, főként hogy Glistrup mindig hangoztatta, hogy mennyire nem szereti Marx-ot. Az adófizetést tekinthetjük inmorálisnak egy olyan társadalomban, ahol enyhe túlzással az egyenlőség oltárán magát a szabadságot áldozták fel. A fiúk kereskedelmi sikere, amely együtt jár persze az adófizetést legális eszközökkel való kijátszással, a szabadságot azon belül is az egyéni szabadságot kívánja szimbolizálni. A szociáldemokrácia intézményrendszere mediokratikus, ahol az egyének egy állami gépezetben robotolnak. Glistrup ezt a középszerűséget robbantja szét ötleteivel, csak van ezekkel egy bökkenő. Mi történik akkor, ha mindenki szeretne élni egyéni szabadságával?

A két barát tehát igen csak különbözik. Spies habzsolja az életet (van miből), nem gondolkodik, Glistrup pedig otthon van a szabályokban és alakítani szeretné őket. Az ösztön találkozik a felettes énnel. Aztán rájövünk, hogy mégis egyformák, hiszen Glistrup is saját vágyait juttatja érvényre. Az ő "ösztöne" intellektuális és ideológiákból táplálkozik.

Hová vezet vágyaink mértéktelen kielégítése?

Erre így vagy úgy választ kapunk ahogy az események végigpörögnek előttünk. Boe nyilván ezt is megszerette volna mutatni, de véleményem szerint ez a film a barátságot állította a középpontba. A fenti kérdésnek tehát véleményem szerint a barátság dimenziójában van létjogosultsága, választ ebben az értelmezési keretben kell keresni.

Christoffer Boe ezzel a filmjével végképp eltávolodott a transzcendens láttatás eszközétől, amely korábbi filmjeit jellemezte (Rekonstrukció, 2003, Allegro, 2005). Nicolas Bro-val már nem először dolgozik együtt, lassan a Boe múzsája címet is elnyerheti. Külön ki kell emelni Bro és Pilou Asbæk színészi játékát, hiszen két koros (el voltak maszkolva) és igen erős valós egyéniséget kellett megszemélyesíteniük. Asbæk valószínű hetekig gyakorolhatta Spies szemöldök tic-jét és jellegzetes menését. Bro-t most is megtalálta az agilis politizáló szerep, amelyet most is teljes átéléssel adott.

A film különös életrajzi élmény, csak a rendezői munkássággal való összeegyeztetéssel vannak problémáim. Nem tudom, hogy ez most valami rendkívüli izé, vagy Boe elindult egy másik úton. Azt gondolom, hogy Boe már megtalálta az útját, amelyből még mindig számos elágazás lenne. Nem látnám értelmét annak, hogy a mediokrácia útjára lépjen.

6/10

R

Az Emberrablás (Kapringen, 2012) rendezőjének Tobias Lindholm-nak első filmjét végre sikerült bepótolnom. Kezdek ráérezni Lindholm stílusára és azt kell mondjam, hogy nagyon is bejön. Erre visszatérek egy kicsit később, de nézzük a filmet:

Az R egy rögrealista börtöndráma, inkább börtönthriller, nem is tudom. Érzelgősködni itt nincs idő, ugyanis ebben a börtönben a legkeményebb fiúk vannak elhelyezve, akik erőszakos bűncselekmények elkövetéséért ülnek. Végül is ennyit tudunk. A történetet túl nyomó részt Rune (Pilou Asbæk) szemszögéből látjuk, aki bekerül ebbe a zárt börtönbe. Éppen érintik mit követett el, valami késeléses ügylet, de ettől többet nem kötnek az orrunkra. Érdekes volt, hogy a drámát nem múltbéli szálakból építették fel, egyszerűen ez nem volt fontos. Másik kedvenc börtöndrámám a Bűnök (Forbrydelser, 2004) erre az aspektusra épített, úgy bontakozott ki a cselekmény. Az R-ben a farkastörvények által behatárolt élet túlélni akarásából bontakozik ki a dráma, és ettől az aspektustól nem is tér el a film folyamán. A szűk élettér, akárcsak az Emberrablásban, klausztrofób szorongást vált ki a nézőben. A börtönélet nem engedi meg, hogy az érzelmek kimutatásra kerüljenek. Az érzelmek lefolytása hatalmas feszültségeket generál, egyrészt a rabokban, másrészt bennünk a nézőkben is. Az agresszió az, ahogy ezek a feszültségek levezetődhetnek, de a nézőben ez ellentétesen hat, csak fokozza a feszültséget. Talán ez egy nagy hibája a filmnek, nem hagyott levezetést, ugyanakkor realizmusából fakad mindez, és hát a nézőpontból. Az Emberrablásban a számos nézőpont lehetővé tette az érzelmek feltörését, és ezáltal levezettette a feszültséget.

Rune csicska lesz a börtönben, ez már az első nap világossá válik számára. Minden vágya, hogy békén hagyják, ki akar maradni a bent működő nem hivatalos alrendszerek működéséből. Elég hamar rájön, ez nem fog menni, részesévé kell váljon, csak így tud túlélni. Egy véletlen folytán ki tud magának harcolni egy számára előnyös pozíciót, de hiba kerül a rendszer működésébe, és ez a hiba bizony fatális jellegű.

Kitűnő börtönszociometria rajzolódik ki, de annyira szövevényesek az érdekkapcsolatok, hogy bizony sokszor becsapnak minket, és a végére tulajdonképpen mégsem tudjuk ki kivel van. Említettem az érzelmeket. Amennyiben egy elítélt megéli azokat, az is végzetes lehet számára....

Szóval kezdek ráismerni egy Lindholm filmre. Szűk, erősen behatárolt helyszín, ebből eredő feszültség nézőre nyomása. Túlnyomó részt férfi szereplők alkalmazása, az R esetében teljes egészében. Ebből eredően maszkulin dráma csinálása, ahol a legkevésbé sincs női hisztéria, hanem realista tragédia van, ahol a feszültség emocionális levezetődésének gátja van. Erősen szociális- a társadalmi problémákra fókuszáló- nézőpont, szemben a skandinávoknál igen gyakori elsősorban a középosztályt érintő pszichológiai problémaközpontú nézőponttal.

Lindholm első filmje nagyon mellkasra ülős, nehéz film. Két filmjének ismeretében azonban egyértelműen látszik a fejlődés. Pilou Asbæk mindkét filmben szerepelt és meggyőzött, alig várom a Boe féle komédiát hogyan fogja majd megoldani.

7/10

Spies&Glistrup Trailer

Itt a trailer-je az új Boe filmnek. Na ez biztos nem a méltóságteljes öregedésről fog szólni, merthogy élni azt tudnak. Azonban tényleg úgy tűnik, hogy Boe-s védjegyet ez nyomokban sem fog tartalmazni....vagykitudja.

Spies&Glistrup poster

Christoffer Boe életrajzi filmet rendez? Szent Isten!!! Eddig azt hittem a szürrealitás az ő asztala. Végül is David Lynch-nél is megbocsájtottuk azt az egy kitérőt, nem?

Kapringen / A Hijacking

Az utóbbi időben kísérletezgetek olyan témákkal is, amelyeket távolinak érzek magamtól (kosztümös filmek, történelmi filmek, romantikus vígjáték). No persze ezeket skandináv berkeken belül teszem, a mániámtól még elszakadni most már közel tíz év távlatából sem tudok. Az is igaz, hogy kísérletezgetéseim eddig mindig jól sültek el. Ez történt a magyar mozikban május 16-tól vetített Kapringen (Emberrablás) esetében is. Az alaptörténet annyira távoli tőlem, hogy csodálkozom is, hogy leültem megnézni. Egy dán hajózási vállalat hajóját elfoglalják szomáliai kalózok, és pénzt követelnek a hajóért és a legénységért. Egy ilyen történetről ordítana, hogy a cselekményeknek kell a középpontban állnia, és megmondom őszintén féltem is attól, hogy amolyan dán akciófilm féleség, némi pszichés hatásvadászattal sül ki a filmből. Azonban megállapítható, hogy a dánokban ezúttal sem csalódtam, mert olyan atmoszférát teremtettek a történethez, hogy a film végén rendesen nem tértem magamhoz, a fotel rabja maradtam. Két aspektusból látjuk a történetet: egyszer a fogvatartott legénység oldaláról, és másodszor a hajózási társaság krízis csoportjának nézőpontjából. A két szálat a telefonos egyeztető tárgyalások fűzik össze, ahol a kalózok követelései és a társaság érdekei ütköznek. Ez egy kőkemény pszichodráma, keménysége pedig abból fakad, hogy a különböző nézőpontok nehézségeit naturalistán mutatja be. A hajóra bezárt legénység szorongása is sokrétű, hiszen egyrészt ott a folyamatos testi-lelki terror, valamint ott van a klausztrofóbiából eredő indulatokkal telített szorongás is. A krízis csoportban folyó csoportdinamikát tanítani lehetne. A csoportszellem (a vállalat érdeke), és a tagok belső értékeinek, érzéseinek és indulatainak ütköztetése, az ebből eredő feszültség megjelenése, és azok levezetési formáinak bemutatása sem volt kevésbé megterhelő, mint a legénység sorsa. Félelmetes volt az, hogy a vezetőség számára melyek a fontos szempontok, ezekből mit kommunikálnak kifelé a vezetőség többi tagjának, vagy a családtagoknak. Mindemellett pedig megtudhattuk mit gondol, mit is érez valójában az öltönyös: ezek a teljes összhangot, koherenciát nélkülözték. Tulajdonképpen a tárgyalások pszichés folyamatát, a tárgyaló felek érzéseit és motivációit ismerjük meg a túsztárgyalások által. A dogma film eszköztárát kitűnően kiaknázta a film, annak minden előnyét felhasználta. A közeli mozgóképernyős beállítások segítségével az érzelmek dinamikája a legtökéletesebben lett elénk tárva. Amennyiben pedig  eddig sem hinnénk el, hogy dán filmet nézünk, akkor a vége felé is emlékeztetnek minket, hogy Dánia bizony a melodrámák hazája, ahol a "shining happy people" csak városi legenda.

Hatalmas színészi alakításokban sem volt hiány. A fogva tartott szakács Mikkel szerepét játszó Pilou Asbaek (Egy család, R) kitűnően hozta a folyamatos fenyegetésből és megalázásból eredő személyiség szétesését. Az ügyvezető Peter-t alakító Søren Malling (Minden rendben lesz, Egy veszedelmes viszony) kitűnően érzékeltette mindazt, amiért az ember azt gondolja, hogy miért nem érdemes főnöknek lenni. Mindenképpen egy klasszikussal van dolgunk, éppen ezért Tobias Lindholm rendezőre ezután oda kell figyelni, legalábbis korábbi rendezését illik bepótolni (R, 2010). Egyébként tehetségét mi sem bizonyítja jobban, hogy szerzőtárs volt Vinterberg Vadászatában és Submarino-jában is.

8,5/10