ÁtólaZéig

Sohasem gondoltam, hogy ekkora macera egy tanulmányt megjelentetni egy szakmai folyóiratban. A főszerkesztő maximálisan támogat, de a lektori vélemények kiütötték a biztosítékot. Oké belátom ez most nálam biztos büszkeségi kérdés, de emberből vagyok és nem esik jól a durva kritika. Különben egy szavam se lehet, mert eddig egyszer dobták vissza, de olyan átdolgozási feltételekkel, hogy jobb ha újat írok. Na azt biztosan nem fogok, lehet nem volt egyértelmű hol is vannak a határaim. Az a duma viszont durva, hogy ezt ne kutasd, inkább kutasd azt. Én tudom hogy nem bírom a kritikát, de könyörgöm legalább építő jellegű lenne. Még szerencse, hogy a másik véleményezés azért hasznos volt, de megfelelni mindennek akkor sem tudok. Örülök, ha magamnak meg tudok felelni és azt hiszem ez a fontos. Szóval napok óta nyomom az ipart és megszületett a Version 2.0, amit az imént küldtem el a folyóiratnak. Remélem nem egy évig fűrészeljük a fingot, és eljutunk végre ÁtólaZéig.

Enlightned

Közhely, hogy amit az ember nehezen szerez meg, azt meg is becsüli. Igen, azért az esetek döntő többségében ez így van, de ugyebár ezt minden helyzetre nem lehet ráhúzni. Némileg kezdem a régi formámat visszanyerni, lassan megszabadulok a terhes kötelékektől, így már egy kicsit tisztábban tudok gondolkodni. Miről is? Szóval visszatérve: eszméletlenül nehezen megkaparintottam egy másodállást lassan egy fél éve, de annál is nehezebben tudok megszabadulni tőle. Ez önmagában nem nagy cucc, inkább csak az szívás, hogy mennyire nem voltam tisztában magammal. Szóval rá kell jöjjek, hogy így harminc körül még elég híján vagyok az önismeretnek, amely ez esetben galibát is okozott mert a -nemerreszámítottam- oltári stresszt és ellenérzést okozott, és a klienseken is csattant az ostor másik vége. Egyébiránt már ott tartottam, hogy ez nem érdekelt, csak is szubjektív perspektívából láttam mindent. Szóval nagyon jól döntöttem, mert megszűnőben van a depi, talán így nem égek ki teljesen, ráadásul gondolom tanultam is valamit az esetből (önismeret híján). Mit is? Sok minden lehetne, ha mélyére néznék. Elsősorban azt, hogy nem akarok magányosan, mindenki szánalmában fürödve egyedül meghalni úgy, hogy senkinek sem fogok hiányozni és senki sem emlékszik rám (lehet ezzel szembesített a sors). Aztán azt is, hogy távolról szép tudomány a pszichiátria, de én inkább maradok a kaptafánál, mert a sok gondolkodás (sorsokba gondolás) rám nehezül, amitől megfulladok. Aztán ott van az is, ahonnan elindultam: nem biztos, hogy érdemes mindenért küzdeni, fontos minden eshetőséget mérlegelni (nálam ezegyszer kimaradt, pedig mérleg vagyok), vagy máshonnan nézve, lehet nem vagyok eléggé kitartó, és jobb lett volna több esélyt adni magamnak. Arra lyukadok ki, hogy tényleg nem ismerem eléggé még magam, nem tudom mi a jó válasz, de bízom benne, hogy biztos megvolt ennek a kis kitérőmnek a maga funkciója, és a sors gondolom a megfelelő helyen és időben majd megláttatja a választ.

Melancholia

Van egy határ amikor már semmi nem érdekel. Ennek a szele megérintett ma engem. Mostanra arra vágyom, hogy bárcsak állandósulna ez az érzés, könnyebb lenne. Ha valóban létezne leszarom tabletta, akkor a detox-ban lennék. Szóval kiégés ezerrel. Van az úgy, hogy beszélnek hozzád és semmi sem jut el az agyadig, és közben sejtelmesen vigyorgol azon, hogy mi a fenét is csinálsz, miért is vagy éppen akkor ott és tudod, hogy semmi nem mozgósítható belőled. A baj csak az, hogy a telefonok még mindig az agyamra mennek és a illuzórikus elvárások is felb..sszák az agyamat. Szóval ez még mindig nem a vég, de azért az közeledik rendesen. Ha lemegy rólam a másodmeló remélem átvergődök ezen az állapoton is, de momentán érlelődik bennem a pályaelhagyás gondolata. Pedig jó lenne ez, de ez a sok változás már az ember agyára megy. Egyébként pedig jó lenne összekapni a rezgéseimet 21-ig, mert ezzel a negatív kisugárzással nem hiszem, hogy egy további fejlődési szintre fogok jutni. Na tessék még a világvégét is behoztam!!!

Horror Introspektív

Eléggé készen vagyok mostanában. Nemrég  nyeltem be valami bacit , amely fizikálisan is bizonyítja, milyen fájó is tud lenni az élet. Amióta bevállaltam egy másik állást is, folyamatosan szippant lefelé a mélység, a folyamatos dementálódás, és a lassan neurózisba kiteljesedő szorongás. Jogosan tettem fel a kérdést, hogy kell e ez nekem. Miután a testem is felmondta a szolgálatot és halál bacisan napok óta csak fetrengek, rá kell jöjjek semmi értelme azt erőltetni, ami nem megy. Az elején is tudtam, hogy nehéz dió dilisekkel kínlódni, de azt egy percig sem gondoltam, hogy érzékeny lelkecském nem bírja a gyűrődést. Egyébként meg azt is bevallom, hogy a tehetetlenség miatti frusztráció, a megtervezhetetlenség, és a folyamatos fenyegetések végképp kiütötték a biztosítékot. Így aztán még mielőtt én is megjárom a pszichiátriát, jobbnak láttam bedobni a törölközőt, igaz írásban még csak a jövő héten teszem meg. Szóval a világ nem dől össze, mert egyébként jóval komfortosabb kliensekkel dolgozom, de azt sem gondoltam soha, hogy ennyire fogok újra vágyni rá, hogy ezerrel csak egy dologra koncentrálhassak.

Dissolved Boy

Néha az az érzésem képtelen vagyok bizonyos dolgokra. Ez azért gáz, mert ez szinte mindig emocionális kérdés számomra. Sokkal tisztább lenne, ha belátnám valamiről, hogy meghaladja a képességemet és kész. Sajnos nem erről van szó, hanem arról, hogy napokat görcsölök egy probléma megoldásán, miközben tudom, más közel sem foglalkozik a dologgal annyit mint én. Magamnak csinálok általában gyomorgörcsöt, de mivel nehéz ezen uralkodni, iszonyatos kínlódásos elhatározás kérdése, hogy magamban helyre rakjam a dolgokat. Be kell lássam, vannak felettem álló problémák, amelyeken szorongani nem érdemes, hanem el kell azt fogadni, és megtenni mindig annyit amennyi tőlem telik. Sokszor élek olyan időszakot, hogy tök értelmetlen a munkám (jelenleg is), aztán csak-csak szokott valami kis sikerélmény előbújni a semmiből, amely arra a következtetésre juttatott, hogy mindenki nem menthető meg magától, csak az aki tenni akar. Viszont egy ilyen élmény elfelejteti azt a sok szart, amit nap mint nap tisztítani kell.

So Called Chaos

Ilyen fáradtságot régen éltem meg, mint most. Komolyan ettől a fizikai munka utáni szenvedés ezerszer jobb. A héten kezdtem el egy másod melót, és az ügyek csak jönnek és jönnek...én meg csak pislogok ki kicsoda. Szóval a leszívott agynál százszor jobb dolgokat is el tudnék képzelni. Na mindegy panaszra semmi ok, végül is a szerencse az én oldalamon van. Végül is megúsztam egy mozitüzet, pedig nem sok hiányzott, hogy részese legyünk a horrornak, ja momentán nem a Possession-nek ugyanis így arról lemaradtam, hanem a fire exit-es rohangálásnak. Köszi Angyalka! Most már csak túl kellene lennem az első héten, kiismerni magam ebben az idegen világban, utána tudom biztosan könnyebb lesz. Végül is ezt leszámítva nem is olyan szar ez a hét, csütörtök-péntek kihelyezett szupervízió az erdő közepén (végre távol Bábel-től), a hétvégén meg irány a Bükk, ősszel ez kötelező program.

Storm in a teacup

Nem tudom mi van ma, gondolom front. De az agyam eldobom micsoda csinovnyikoskodás megy már megint. Ha cselekszünk az a baj, ha kérdezünk az a baj. Ami eddig nem volt probléma, az mára olyan de olyan baj lett, hogy ránk szakad az ég. A -természetesen- kollektív lecseszés holnap lesz, de emiatt nem lesz gyomorgörcsöm, minek: akinek nem inge ne vegye magára. Ráadásul nem értem megint miért kollektíve szívunk, és ha tényleg eszméletlen nagy hiba van a háttérben, akkor miért kell pitiáner dolgoknak is nagy feneket keríteni (szokásos évenként felmerülő aztán lecsendesülő munkaidő kérdése). Öröm az ilyen nap, főleg mikor zokogó kolléganők váltják a kilincset az Olümposznál. Mindig mondom, hogy napalm kell ide.......

Parade 2012

Nincs is jobb mint egy kis munkahelyi buli, amelyet tulajdonképpen nem is a dolgozóknak szerveznek hanem azoknak a-nevezzük ügyfeleknek-, akik pénzt hoznak a konyhára. Tulajdonképpen már azt sem tudom mire volt jó. Korábban vezetőink fenntartóinkkal paroláztak, mutatták a léggömbünk csodálatosra festett felületét, amelyről gyakran beszámolt a média is. Most semmi, hullaszag.....rosszat sejtek, nagyon rosszat. Lehet a 2012 a változások éve, sőt biztos, de ezt majd meglátjuk. Arra viszont tökéletes egy ilyen meeting, hogy a legújabb összeesküvés elméleteket megosszuk egymással, és ilyen folytán nagyon szórakoztató tud lenni. Szóval kiből is lesz vezető? Megmarad e szervezetünk? Igazgatónk felfelé bukik? Ki jön helyette? Szervezetünk fenntartója változik-e?.....és az örökös elbocsájtások kérdése. Szóval ezekre igen szórakoztató válaszok szoktak születni. Főleg az szórakoztató, ha abba belegondolunk, hogy ezek a dolgok igazak lehetnek. Ergo, pár hónap múlva biztos nem kacarászok ezeken a dolgokon. Addig meg csak reménykedhetek, hogy nem szedik darabokra a szakmámat csodálatos törvényekkel, és költségvetési tervekkel. A végén azon tudnék szórakozni a legjobban, ha döntéshozóink megennék, amit sütöttek.

Munkahelyi mizéria

Mi van akkor, ha egy bizalmas információ birtokába jutsz, de nem vagy meggyőződve annak hitelességéről? A történet az, hogy a munkahelyemen megtudtam persze név nélkül nagy titkolózások közepette, hogy átszervezés lesz. Az illető aki beavatott, nem mondta meg kit érint, de kellően körülírta, így én a hozzám közel álló munkatársaimra gondoltam. Egy, állítólag az egész átszervezés még nem volt biztos, kettő, biztosra a személyeket sem lehetett venni. Akkor mit is csináljak? Óvatosan megkérdeztem a hozzám közel álló munkatársamtól, hogy hallott e valamiféle változásról. Itt megindult a lavina, hiszen akkor én biztos hallottam valamit. Ha nem mondom el, amit halottam és az általam vélelmezett dolgokat, hogy nézek majd ezeknek az embereknek a szemébe? Ha meg elmondom, lehet feleslegesen paráznak napokig. Én az utóbbit választottam, elmondtam. Eredmény: sík idegség, para, ami persze engem is kínzott. Nem tudtam, minek örülnék jobban, ha beparáztatom őket, és az egész alaptalan, vagy ha nekem van igazam és azt mondhatom, tiszta a lelkiismeretem velük szemben. Sajnos az átszervezésre sor került, és az én vélekedésem bebizonyosodott. Szerencsére azonban senkit sem rúgtak ki. Eszméletlen nehéz egy nap volt.