Enlightned

Közhely, hogy amit az ember nehezen szerez meg, azt meg is becsüli. Igen, azért az esetek döntő többségében ez így van, de ugyebár ezt minden helyzetre nem lehet ráhúzni. Némileg kezdem a régi formámat visszanyerni, lassan megszabadulok a terhes kötelékektől, így már egy kicsit tisztábban tudok gondolkodni. Miről is? Szóval visszatérve: eszméletlenül nehezen megkaparintottam egy másodállást lassan egy fél éve, de annál is nehezebben tudok megszabadulni tőle. Ez önmagában nem nagy cucc, inkább csak az szívás, hogy mennyire nem voltam tisztában magammal. Szóval rá kell jöjjek, hogy így harminc körül még elég híján vagyok az önismeretnek, amely ez esetben galibát is okozott mert a -nemerreszámítottam- oltári stresszt és ellenérzést okozott, és a klienseken is csattant az ostor másik vége. Egyébiránt már ott tartottam, hogy ez nem érdekelt, csak is szubjektív perspektívából láttam mindent. Szóval nagyon jól döntöttem, mert megszűnőben van a depi, talán így nem égek ki teljesen, ráadásul gondolom tanultam is valamit az esetből (önismeret híján). Mit is? Sok minden lehetne, ha mélyére néznék. Elsősorban azt, hogy nem akarok magányosan, mindenki szánalmában fürödve egyedül meghalni úgy, hogy senkinek sem fogok hiányozni és senki sem emlékszik rám (lehet ezzel szembesített a sors). Aztán azt is, hogy távolról szép tudomány a pszichiátria, de én inkább maradok a kaptafánál, mert a sok gondolkodás (sorsokba gondolás) rám nehezül, amitől megfulladok. Aztán ott van az is, ahonnan elindultam: nem biztos, hogy érdemes mindenért küzdeni, fontos minden eshetőséget mérlegelni (nálam ezegyszer kimaradt, pedig mérleg vagyok), vagy máshonnan nézve, lehet nem vagyok eléggé kitartó, és jobb lett volna több esélyt adni magamnak. Arra lyukadok ki, hogy tényleg nem ismerem eléggé még magam, nem tudom mi a jó válasz, de bízom benne, hogy biztos megvolt ennek a kis kitérőmnek a maga funkciója, és a sors gondolom a megfelelő helyen és időben majd megláttatja a választ.