Talán most már nem merészség kijelenteni, hogy Simon Staho rendezői szemlélete egyértelműen a Bergman-i örökség lenyomata. A cím fordító is erre akarhatott utalni, amikor is a Jelenetek két házasságból címre keresztelte ezt a svéd-dán koprodukcióban készült filmdrámát, utalva Bergman alapművére. Meg is fordult a fejemben, hogy ez nem lesz e egy merész lépés? Tulajdonképpen Staho ügyesen megoldotta a helyzetet és nem fulladt bele magába a koncepcióba, de azért Bergman-i mélységeket nem sikerült elérnie. Staho-nak ez valami fétise lehet, mert már a Daisy Diamond (2007) is valami Bergman előtti tisztelgés volt, csak nem volt ennyire direkt, nem akart ugyanarra a koncepcióra épülni, nem akart "variáció egy témára" lenni. Nyilván belátom, hogy előző gondolatom enyhe túlzás, hiszen ez a film végeredményben teljesen másról szól, és beenged további szereplőket a történetbe és ezáltal további sorsokat-életutakat is. Ezáltal más, hiszen ebben az esetben négy ember (két házaspár) sorsa kapcsolódik össze akarva-akaratlanul.
A negyvenes éveik végén járó két középosztálybeli házaspár életébe nyerünk bepillantást. A baráti házaspár évek óta összejár. Az egyik vacsora alkalmával Lars (Mikael Persbrandt) elmond egy történetet egy munkatársáról, hogy elhagyta feleségét és gyermekét egy fiatalabb nőért. A vacsora társaság tagjai másként ítélték meg a helyzetet, és ez indította meg a tulajdonképpeni cselekményt a filmben. Ugyanis ez a film a középkorúak válságáról szól, a biztonság avagy szenvedély szembe állításáról, a kinek mi is a fontos kérdésről. Alapjában véve leegyszerűsítve egy házasságtörős történet, de ettől azért jóval több, hiszen a rendező mindvégig arra törekszik, hogy az összes nézőpontból lássuk a helyzetet, ezáltal minden oldalról megérthető a történet, tehát minden és mindenki véleménye-hozzáállása jogos. Nincsenek tehát negatívan beállított személyek, szemét férjek, szálakat a végletekig csavaró nőszemélyek. Ezáltal teljesen magunkra maradunk és csak is a saját értékítéletünk marad, tulajdonképpen a néző számára ez a film egy önismereti tréning is lehet, amennyiben az élettapasztalata avagy idealizáltsága engedi.
A Bergman-i eszköztár alkalmazása pedig rengeteget kihoz a filmből. Fontos, hogy az egész koncepció a dialógusokon alapul. Ebben az esetben négy személy között oszlanak meg a párbeszédek. A történetet magát természetesen a dialógusokból tudjuk felépíteni. A történet két lakásban játszódik mindössze, tehát a helyszín mint keret alkalmazását is kipipálhatjuk. A közeli képek uralják az egész filmet, tulajdonképpen a színészi játék jelen esetben nem más, mint az arcok mimikájának játéka, amely eszméletlen hatással reprezentálja az érzelmek összetettségét. A kamera beállítás pedig fix, szinte minden jelenetben (kivéve a közeliket). Tehát végül is egy kamara darabot látunk, amely talán azért több így filmen, mert a dogmára is jellemző arc közeli beállítások az érzelmek kiváltása szempontjából sokkal intenzívebb élményt tudnak nyújtani.
Mikael Persbrandt (Egy jobb világ, 2010) és Lena Endre (A tetovált lány, 2009) alakítása azt bizonyítja, hogy erre legjobban még mindig a skandinávok képesek, mármint hogy társadalmi hovatartozás által meghatározott behatárolt érzelemkinyilvánítás mellett, intenzív érzelmeket kiváltani.
Jómagam mindig is vonzódtam a "cabarnet sauvignont szürcsölgetünk vacsora közben" típusú konszolidált, steril középosztályról szóló történetekhez, de be kell lássam, hogy tapasztalatom, élethelyzetem és élettörténetem alapján számomra ez a történet érthető, de nem megérthető volt. Ehhez azért szükségeltetik az a pár év házasságban eltöltött idő, talán abban az esetben eljuthat a néző is Lars végső kérdéséhez, amelyet feleségéhez intézett miközben saját maga és egymás ismeretéről volt szó: akkor végtére is mit tanultunk az egészből? Legyen ez a végszó.
6/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése