Előre bocsájtom a film ketté szakítása a
filmélmény rovására megy. Ugyanis egységben látva kristályosodik ki a
vélelmezett alkotói szándék. A második rész magamévá tétele után kezd világossá
válni a metaforikus világa a filmnek, amely az első részben sejtetett de mégis
üres audio-vizuális keretrendszer maradt. Haladva azonban a történésekkel végül
is ez a keretrendszer megtelik tartalommal, amelyet jól esik
visszavonatkoztatni az első részre. Mégis így az egész megtörik, noha az egyben
négy órás játékidő sem könnyítené meg a film „emésztését”. Lehet választani
melyik a kevésbé rossz megoldás, ha már így alakult. Talán mégis ez, de akkor
nem szabad sok időt hagyni a két rész között, hogy könnyebben álljon egységes
egésszé.
Másrészről akár ezt is tekinthetnénk a tudatosan jól felépített neurotikus
koncepció elemének is akár, hiszen ez a film a végletes ellenpontok közötti
csapongás filmje. Ezeknek az ellenpontoknak a legdirektebb megnyilvánulása
(tudatosan vagy sem) a két részre osztás, noha tartalmában a második rész nem
fordul ellenkezőjébe, mégis a sodródás és a tudatos felvállalás között
meghúzódó árok egy profán ellenpontot hoz létre, amely a két rész közötti
alapvető különbségre világít rá. Ugyanakkor az ellenpontok között meghúzódó
feszültség tartja össze a koncepciót, tehát a végletek ugyanazt a lényeget
képezik le, ha úgy tetszik különböző aspektust testesítenek meg. Ezeket
megfogalmazhatjuk nagyon egyszerű filozófiai alapvetésekkel, ahol a materiális
és a szellemi egymás mellett elfér, sőt egymás nélkül nem tudnak létezni, mint
ahogyan a világosság a sötétség nélkül sem. Ebből a megvilágításból tehát a
filmet nem is a kauzalitás felől kell megközelíteni, hanem sokkal inkább
rendszerben értelmezést feltételez. Éppen ezért a filmmel kapcsolatos korábbi bejegyzésem központi kérdése (miért történik amit látunk, mi a célja)
okafogyottá válik. Nyilván fontosak a miértek, de annál sokkal fontosabbak azok
a motívumok, amelyek segítenek leképezni az univerzális egységet.
Látszólag képet
kapunk a főhősnő (vélhetőleg az alkotó) szerelemhez (effektíve szexualitáshoz)
fűződő viszonyáról. A szexualitás van a középpontban (erről szól a történet),
tehát ezen kiindulási alapon keresztül jutunk el a neurotikus személyiséget foglalkoztató
központi gondolathoz, hiszen a film ismét egy selfterápiás keretek közé
helyezett öngyógyítási fázis lehet, reméljük ezúttal az utolsó.
A film tele van
képi metaforákkal. Az egyik leggyakrabban előforduló közülük a fa. Mára már
elcsépelt lehet az utalás, de nyilvánvaló, hogy az élettel lehet összefüggésben
(életfa), noha a filmben a lélekfa kifejezés hangzik el gyakran. Az ember
megkeresheti a természetben a lélekfáját, intuíció útján tudni fogja melyik az
övé, saját életét fogja felfedezni benne. Félelmetes a pillanat amikor Jo (Charlotte
Gainsbourg) megtalálja lélekfáját, ahogyan ráismer saját magára, saját életére
és a fa valóban reprezentálja mindezt.
Az élet mozgató ereje pedig ott van a
természetben, a szexualitás körbe vesz minket, ott van a bimbózó bokrok (!)
ágain is. Hogyan lehet az, hogy találkozik két végletes személyiség? Ugyanazon
az értelmezési síkon (szexualitás) a két végpontot testesítik meg. A két
végpont (asszexualitás-nimfománia) pedig egységben tartja a lényeget. Ezért van
az, hogy (látszólag) Seligman (Stellan Skarsgard) és Jo megértik egymást. Jo a
materiálisban van otthon (élvezetek hajszolása), addig Seligman az ideológiákban
keresi az esszenciát. Azonban mindkettőjük élete a keresésről szól inkább, mint
a megnyugvásból. A film végére még az is kiderül, hogy tudatos választáson
alapul mindkettőjüknél minden, és végtére is szenvednek helyzetüktől, de
másképpen nem tudnak élni.
Ami elénk tárul az a végtelen magányosság, amelyet a
film vége kifejezetten nyomatékosít. Nem feltétlenül a társadalom által
kivetettség ami hangsúlyos, sokkal inkább a társadalommal való szembemenés
tudatos választásán van a főhangsúly.
Számomra így állt rendszerbe a történet,
Trier önmaga motivációit jeleníti meg a filmben, akár úgy is fogalmazhatunk,
hogy ez Trier élete, története. Ebben a keretben pedig az életműösszegzést
megjelenítő jelenetek is értelmet nyernek.
A végére pedig egy erősen szubjektív
megjegyzés: a film szimbolizmusa kétségkívül mesteri, de ugyanakkor mesterkélt
is számomra, a film a maga grandiozitásával elég alaposan túl lett gondolva, a
kevesebb több lett volna.
5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése