Minden egyes alkalommal elmondom, hogy nem nagyon vagyok kibékülve az ep formátummal. Bár jó pár meglepetés ért már, és éppen ezért szépen lassan formálódik ez az álláspontom.
Thundercat idei minialbuma is hozzájárult ahhoz, hogy megértsem ennek a formátumnak a lényegét. Ha jól meg van szerkesztve, kitűnő lenyomata lehet egy hangulatnak. Jelen esetben a beharangozó dal a Them Changes pont nem reprezentálta teljes egészében az ep hangulatát, de valamivel el kellet ugye ezt is adni. Egyébként ez az egyetlen dal a lemezen, amely kilóg egy picit a sorból.
Szerencsére Thundercat jó irányba fejlődik, kezdi megtalálni egyéni hangját. A The Beyond... pedig valahol ebben fürdőzik. A Brainfeeder-t meghatározó törzsi ritmusokkal kevert kísérleti elektronikus alapok a háttérbe húzódnak. Végre kezd eltávolodni a Flying Lotus által programozott őrületektől. Ehelyett sokkal organikusabb hatású a hangzás függetlenül attól, hogy gépi vagy élő ritmusszekcióról van szó. Ez az organikusság nagyon erősen utal az élő trip-hop-ra, sok helyen egyenesen a Portishead húzásai jutottak eszembe. Ez az "élőbb" hatás nagyon jól áll neki, és ehhez jönnek a szokásos összetevők: játékos jazz jam-ek, keserédes melankólia és jelen esetben a hetvenes évek orchesztrális jazz világa is meg van idézve. Amennyiben ez sem lenne elég, akkor háttérben kifülelhetjük a Morricone szerű filmzenei díszítéseket.
A minialbum hangulata egyértelműen mélabús, egyetlen kivétel tehát a Them Changes. Ez a hangulat pedig remekül ki van bontva ep formátumban. Az elmúlásról szólnak ezek a dalok, azonban egy cseppet sem klisés könnyzacskó facsargatós módon, hanem letisztultabb hangszereléssel, érdekes technikai váltásokkal tűzdelve. Szolid album ez, mégis tele van kísérletező kedvvel, és ízig-vérig képviseli a szerzőt annak ellenére, hogy a Them Changes-ben Kamasi Wasington szakszofonozik (a végén a háttérben), vagy a zseniális Lone Wolf and Cub-ban a billentyűknél Herbie Hancock nyomja. Szinte összhangról sem beszélhetünk annyira észrevétlenek ezen a lemezen.
A Song for the Dead és a Lone Wolf and Cub a két személyes kedvencem. Mindkét dalban ritmikai váltás történik, és az addig kialakított hangulat új arca mutatkozik meg. A hat dalból egy instrumentális interlude (That Moment), míg egy egy énekhangra épülő felvezető (Hard Times). A többi négy dal viszont markáns pontot képvisel az életműben.
Kitűnő hangulatteremtő korong ez, amely az egyéni változás folyamatának egy szeletét kitűnően kiragadja. Csak sajnos a formátum kötöttségei miatt ez nem igazán mutatkozik meg teljes valójában, nincs tere kiteljesedni. Az irány tetszik, úgyhogy a következő lp nagyon várós.
7/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése