Nem nagyon volt elvárásom ezzel a sorozattal kapcsolatban, hiszen úgy is tudtam, hogy még egy Forbrydelsen-t úgy sem kapok. És valóban így történt: nem kaptam. Pedig minden jel arra mutatott, hogy hasonló felállás lesz: az elején történik egy gyilkosság és tíz rész alatt addig húzzák-nyúzzák, hogy az agyam is kimered tőle. Azt gondoltam talán az lesz a különbség, hogy itt két nyomozó deríti fel a történteket.
Elfogulatlanul jelzem, hogy a skandinávokban ezúttal sem csalódtam. Tényleg olyan húzást alkalmaztak, amelyre abszolout nem számítottam.
Bevallom nem is nagyon olvastam utána mi is ez, úgyhogy számomra az alap koncepció már egymagában ütős. A dán és a svéd rendőrség együttesen nyomoz, ahol egy-egy rejtvényt ad fel mindig a tettes, ennek megfejtésétől függ, hogy mi is fog a későbbiekben történni. Aztán természetesen kiderül, hogy ebben az országok közötti összeesküvésekben semmi nem az ami és a személyes szálak beiktatásával ismét rendkívül élvezetes drámaiságokat kapunk.
Mégis amitől az egész egyedi (a két nemzet teljesen eltérő látásmódján keresztül történő bemutatáson kívül) az a humor. Erre a faktorra végképp nem számítottam, és amitől ez a sorozat emlékezetes, az a kifordított abszurd humor. Elég csak a kezdést venni: azért kényszerül együttes nyomozásra a dán és a svéd rendőrség, mert az Øresund hídon nem tudják eldönteni, hogy a dán vagy a svéd oldalon van a holttest, aztán persze kiderül pont a határon fekszik, tehát mindkét félre tartozik az ügy. A dán kontra svéd utálat, amelyet egyébként rendkívül humorosan tálalt Lars von Trier Birodalmában, itt is megjelenik. mégis egyfajta kollaborációvá szelídül egyszersmind szimbolikát szolgáltat. Ez a fajta szimbólum tehát felülkerekedik a sztereotípián és az egysíkú látásmód által táplált gúnyt felváltja a szélesebb látókört feltételező irónia.
A történések abszurditását fokozza a szinte már karikaturisztikus jellemábrázolás. A másik nagy erőssége ez a sorozatnak. Annyira lehetetlen két személyt még nem hordozott a föld, amelyet itt látunk. Jellemfejlődésről itt nem igazán beszélhetünk, de nem is ezen van itt a hangsúly, hanem a két ellentétes személyiségből adódó látásmód kiélezésén. Ennek technikája szintén a humor. A Sofia Helin által megformált Saga Norén személyisége már maga a vicc kategória. Ha a szakember szólal meg belőlem igen autisztikus jellem, ebből adódóan a legkevésbé sem ért a társas szituációkhoz. Ebből adódóan ontja a viccesebbnél viccesebb szituációkat, mégis figyelemre méltó praktikus szemlélete. A Kim Bodnia (Pusher, 1996) által megformált Martin Rhode pedig reggelente akár leszarom tablettát is szedhetne, igazi társas lény, de kapcsolataiban igen meggondolatlan. Imádtam, ahogy összeértek, ahogy tanultak egymástól, próbálták alkalmazni az egymástól elsajátított tudást. Ezt - még egyszer mondom - mindig a humor eszközével tették.
Rendkívül csavaros volt emellett a történet is, és ahogy lenni szokott már a közepénél van egy fordulat, hogy aztán másfelé terelhessék a néző érdeklődését. Egyedül a végét nevezném érdekesnek. Ezzel valahogy nem vagyok kibékülve. Ugyan a szálat elvarrták, tehát ilyen szempontból tisztességes lezárást kaptunk, mégis nem hagy teret az indulatok levezetésének. Oké tudjuk ezt be a sorozat skandinávságának. Azt hiszem kíváncsi leszek a második évadra is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése