Ennyire jóleső melankóliát talán még idén nem is hallottam. Valamikor tavaly ilyenkor került hozzám Goldfrapp Tales of Us-ja, és azóta talán ez a legjobban eltalált intellektuális érzelmességet meglovagoló hanganyag. Albarn munkásságát annyira közelről nem ismerem, album szinten sohasem hallgattam Blur-t vagy Gorillaz-t, de amikor meghallottam az Everyday Robots első néhány másodpercét tudtam, hogy ennek adni kell egy esélyt. Bevallhatom ennek a dalnak a külsőségei fogtak meg elsőre. Feltűnt, hogy ez egy jól megkonstruált trip-hop dal, amely lúdbőröztetően samplingel egy hegedűtémát. Ezentúl Albarn hangja teljesen belesimul a dal hangulatába, szinte beszippant és hömpölyögsz a keserédes áradattal. Ezenkívül a vizualitás is megfogott, igen igényes de egyszerű video készült a dalhoz, melynek furcsa bája szintén kíváncsivá tett ezért úgy döntöttem meghallgatom az albumot.
Tulajdonképpen a címadó szám hangulatával az egész albumot le lehet írni. Ez az album egy őszinte, hiteles vallomás, nem is szomorú, inkább egy sok mindent tapasztalt férfi látásmódját tükrözi. Nem lázadó, inkább egy megfontolt, előre megyek bölcs, de mindenképpen nyugodt benyomást keltő hanganyag, amelyet azért jó hallgatni mert valami végtelen nyugalmat sugároz, az ember biztonságban érzi magát tőle. Igen, ez egy felnőtt album, de annak cseppet sem átlagos. Kezdjük a hangszereléssel: full minimál, egy kis gitár itt, egy kis zongora ott, néhány vonós de csak is szólóban és ott van mellette a dögös trip-hop basszus. A trip-hop feldobja az egészet, de ez több egy trip-hop albumnál hiszen annyira erős az előadó egyénisége, hogy ez a műfaji korlát szétolvad hallgatás közben. Itt erős előadói dalok vannak, ahol a basszusok hozzátesznek a dalhoz, és nem akarnak stílusgyakorlatot kifejezni. Tulajdonképpen úgy kaptunk egy kvázi adult pop albumot, hogy Albarn csavart egyet a ritmusokon, nem egy átlagos élőzenekaros hanganyagot akart csinálni.
A melankólia végighalad a lemezen, olyan jól eső elrévedés ez, a világ dolgain való töprengésé. Néha el is gondolkoztam, hogy amit hallgatok az nem megkeseredés e. Erre most sem tudom a választ, mert nem sugárzik egyértelmű pesszimizmus a dalokból, de az is igaz optimizmus sem. Egy biztos tapasztalatok összegzése ez, melynek hangulati töltése inkább érettebb benyomást kelt.
Az album közel sem tökéletes, hiszen pont a homogén hangzás miatt egybe folyik az egész. Többszöri hallgatásra azonban megállapítható, hogy az album első részében vannak a meghatározó dallamok, ettől fogva ez a része erősebb. Az utolsó néhány dalnál már az ember elfárad, talán több Mr Tembo-t kellett volna beépíteni az albumba, és ezen már az sem segít, hogy a záró Heavy Seas of Love vissza hozza a Tembo pörgését. Nagy kedvencem a Hostiles, Albarn ebben a dalban szívemből énekel és nagyon brutál a dallama. A You&Me témaváltása miatt a másik kedvencem, főleg a második rész.
A hibája ellenére ez egy szerethető album, hangulati erőssége és Abarn szerzői vénája, a nagyszerű dallamok feledtetik az egyébként homogenitásból táplálkozó aprócska hibát.
7/10
A Mr. Tembo-ból nekem még az az egy is sok. :D Legszívesebb léptetném, de olyat soha sem csinálok. Nekem szerencsére nincs ilyen homogenitási problémám az albummal. Ja, Hostiles az egyik legjobb, de a legkedvencebb a Photographs nekem.
VálaszTörlésMaga a Tembo nálam sem aduász, de a Tembo tempójából el kellett volna még a lemezre. Sajna én akárhányszor hallgatom a végére kifáradok, a Photograps pedig ott van a végén a megaunalmasakusztikus The History of a Cheating Heart-tal. Az egyébként feltűnt, hogy a Hollow Ponds elmenne egy Radiohead dalnak is?
VálaszTörlésThe History of a Cheating Heart-ot én se szeretem.
VálaszTörlésSzerintem még nem tűnt fel nekem. :)