Rosewater

Jon Stewart 2014-es filmdrámája több szempontból felkeltette az érdeklődésemet. Egyrészt adott Gael García Bernal, aki a Korcs szerelmek (Amores perros, 2000) óta nagy "szerelmem", Bardem mellett ő a legjobb mexiói exportcikk az utóbbi évtizedben. Aztán ott van még a stáblistán Kim Bodnia (Pusher,1996) is, aki jelen esetben a "skandináv lázam" hevítője. A sztori szerint mindketten arabot alakítanak(!)! No meg ez a Jon Stewart egyébként egy televíziós személyiség, showman, producer, író. Ez egyébként az első rendezése. Az óceán túlsó oldalán állítólag szarkasztikus humora miatt szeretik, a The Daily Show-jában közélettel és politikával foglalkozik leginkább. Szóval érdekes combo ez itt mind, és tulajdonképpen ezt az eredményről is ugyanígy el lehet mondani.

A Rosewater témáját tekintve politikai dráma, nehéz műfaj, és jelen sztori is igen mellkasra űlős, amely egyébként Maziar Bahari újságíró igaz történetén alapul. Bahari a Newsweek újságírója, aki az iráni választások idejére érkezik szülőföldjére tudósítani, azonban a hatóság mindenféle koholt vád alapján ledutyizza. A börtönben bekötött szemmel 118 napot töltött.

A meredek, brutális történetet ellenpontozzák a megvalósítás eszközei. A film akárhogyan is hangulatra nem komor. Élénk színeket használnak, de olyan mesterien, hogy a börtönudvar is széppé válik pedig csak a beszűrődő napsugarak szolgáltatják az esztétikát. Mindemellett a zene használata, a képzelet mezsgyéjén megszólaló Leonard Cohen "tájidegensége" ellenére belesimul a környezetbe.

Az elején egyértelműsítik mi is fog történni, de egy darabig retrospektív szemléletű a film, amelynek az a funkciója, hogy megismerhessük Bahari-t, életét, családját, környezetét és nem utolsó sorban világnézetét is. Ennek jelentősége a börtön jeleneteknél válik fontossá, dilemmáit, döntéseit csak is így érthetjük meg, és végső döntését is morálisan így lehet a helyén kezelni. 

Stewart jó forgatókönyvet írt és üdvözlendő, hogy nem a fogvatartói brutalitáson volt a fő hangsúly, hanem inkább a lelki vívódásokon, ideák és érzelmek ütköztetésén, az érzelmi zsarolás kegyetlen érzésén. Javadi (Kim Bodnia), a "kihallgató specialista" sokszor kezdett szimpatikussá válni, valahol egy olyan próbálkozást is érzek itt, hogy próbálták a motivációkat az ellenkező oldalon is emberi oldalról megközelíteni. Ez a része egy kicsit felszínes is maradt.

Valahol azt érzem, hogy az iráni rezsim bemutatása a filmben igen csak sztereotipra sikeredett, az előbb említett próbálkozás ugyan árnyalja a képet, de az alaphelyzeten nem változtat. A sztereotípia olyan szinten is jelen van a filmben, hogy akcentusos angollal nyomja szinte az összes arab származású. Ja, és nagyon fura, hogy egy echtes mexikói és dán játssza a főszerepeket (aminek én örültem), de miért is?

Sajnos nem hagy az a gondolat nyugodni, hogy ez valamiféle propaganda film is lehet akár, vagy csak egyszerűen felületes, nem tudom. Tény, hogy ez a része nincs kidolgozva, így viszont a film hitelessége kérdőjelezhető meg. Mindent egybe véve kitűnő szórakozás ez annak, aki vevő a világ valós történéseire, de nem feltétlenül kell ezt véresen komolyan venni mindamellett, hogy véresen komoly lehetett.

6/10